Központ
2018. december 10. hétfő, Judit

“Erdély számomra a történelmet jelenti, amely egyben a családom története is”

Nemes Gyula december 3, 2018 Társadalom

Szikszay Béla 1951-ben született Pápán, a Dunántúl egy nagyon hangulatos kisvárosában. Ott kezdte meg iskoláit, majd az ELTE-n szerzett könyvtárosi oklevelet.  Budapesten maradt, ahol közel negyven éven át a Magyar Nemzeti Galéria könyvtárosa volt. Szikszay Béla édesapja a Maros megyei Mezősámsondon született, ezért nagyon sok szál fűzte a családot Erdélyhez. Ez arra késztette a magyar fővárosban élő könyvtárost, hogy felkutassa gyökereit, rokonait. Kutatása indokairól, eredményeiről, Erdélyhez való lelki kötődéséről kérdeztük.

Szikszay Béla elmondása szerint már gyermekkorában tudta, hogy rokonságának csak egy része él Magyarországon, a másik része, az apai ág Erdélyben. Édesapja a II. világháború után maradt Magyarországon, ahol aztán megnősült, és két gyermeke született. Az erdélyi rokonokkal – nagyszülőkkel, testvérekkel, unokatestvérekkel – 1956 nyarán találkoztak először. „Ők akkor Medgyes városában éltek. Mindenre nem emlékszem, de már akkor megfogott az erdélyi táj, az ottani, másféle látnivalók. Később egyre sűrűbben jártunk Erdélybe. Volt, hogy évente. Kezdetben vonattal, később autóval, ami lehetővé tette, hogy távolabbi városokat és tájakat is megismerjünk. Nagyon szerettem odajárni, szerettem a nagyszülőket. Nagytata szenvedélyesen römizett, és nagy csatákat vívtunk. Jól éreztem magam ott, és valahogy természetessé vált, annyira, hogy szinte odatartozónak tartottam magam is. Akkoriban még nem foglalkoztatott a családtörténet” – meséli Szikszay Béla.

A családfakutatás iránti érdeklődést Gárdonyi Géza Egri csillagok című regénye indította el benne. A könyv végén szerepelnek az egri védők nevei, és van köztük egy Szikszai nevű is. De mint később kiderült, csak névrokon. „Apám nem sokat mesélt a családról. Ők Mezősámsondon születtek, csak később költöztek Medgyesre. Csak olyanokat mesélt, amit ő élt át, bár ezek is érdekesek voltak. Például azt, hogy Bethlen István miniszterelnökkel is találkozott Sámsondon, amikor 1943-ban az unokatestvérét látogatta meg, aki az ottani Bethlen-kastély gondnoka volt. Ha lassan is, de egyre több, apró morzsát tudtam meg a Szikszai családról. Nagy áttörés volt, amikor megismertük apám unokatestvérét, aki több dokumentumot adott a családdal kapcsolatban. De kezdett érdekelni, hogy van-e még a családból valaki más is? Apám erről nem sokat tudott, igaz, még gyermek volt, amikor elköltöztek Sámsondról” – részletezi kutatásának kezdeteit a nyugalmazott könyvtáros.

„Mára már pontos képem van a Szikszai család erdélyi tagjairól”

Aztán elkezdett kutatni a Magyar Országos Levéltárban, könyveket böngészett, gyűjtögette össze a töredékinformációkat. De ezt kevésnek érezte, hiányzott a helyszíni kutatás. Az áttörést a véletlennek köszönhette. Az interneten rábukkant egy szakdolgozatra, amelyet a sámsondi születésű, de Marosásárhelyen élő, Szikszai Katalin írt. Felvette vele a kapcsolatot, és Katalin vállalta, hogy kutat a vásárhelyi levéltárakban őrzött anyakönyvek között. Kiderült, hogy Sámsondon és Mezőfelén is élnek még rokonok.

„2014-ben személyesen is elutaztam kutatni, részben a levéltárban, részben az említett falvakban, ahol sikerült néhány rokonnal megismerkedni, sőt apám unokatestvérének a fiával is, aki Sámsondon él. A rokonság fiatalabb tagjait részben már ismertem, mert szinte mindenki fent van valamilyen internetes közösségi oldalon. Persze nem könnyű így ismerkedni, mert van egyféle bizalmatlanság egy hirtelen felbukkant emberrel szemben. Tehát mára már viszonylag pontos képem van a Szikszai család erdélyi tagjairól. Sajnos, ez az érdeklődés a család iránt csak bennem van meg, Szikszai Katalint kivéve, mert senki nem kérdezett vissza, hogy mit kutatok és miért” – panaszolja.

Vizsgálódásaiból kiderült, hogy a Szikszai család első ismert tagja Szikszai János volt, aki 1572-ben nemességet kapott II. Miksa császártól.  János valószínűleg valamilyen hivatalt viselt, mert írástudói mivolta ki van emelve. Eredetileg Szikszón éltek (innen a név), és később Ugocsa megyébe, majd – a ma Maros megyei – Pókára költöztek. A család részben földbirtokon gazdálkodott, de többen egyházi, lelkészi pályára léptek. A legidősebb ág leszármazottai Erdélyben maradtak, míg a lelkész-leszármazottak később visszaköltöztek Magyarországra. Ezeket az ágakat és a leszármazottakat is sikerült megismerni, dokumentálni. A kutatás célja volt az is, hogy a – reményei szerint valahol még meglévő – nemeslevelet is megtalálja. Ezért kereste még a valaha Pókán és Nagyernyében élt Szikszaiak nyomait is. De, mint később megtudta, az oklevél elpusztult a háború során egy háztűzben.

„Ha Erdélyben vagyok, otthon vagyok!”

„Hogy Erdély mit jelent? Ugyanúgy, sőt talán egy kicsit jobban kötődöm oda, mint a Dunántúlhoz, a szülővárosomhoz. Erdély a történelmet jelenti, amely egyben a családom története is. Ha ott vagyok, otthon vagyok! Szeretem a falvakat, szeretem a városok néha kissé középkorias hangulatát. Szeretem a tájat, azt hogy még vannak állatok, azt hogy akármerre nézek, ott legel egy-két ló, vagy bárány. A 2000-es évektől szervezetten is, busszal és vezetővel bejártunk mindent, amit csak lehetett. Máramarostól a Vaskapuig, a Partiumtól Háromszékig és a Gyimesekig. Laktunk családoknál, és mindenhol jól éreztük magunkat. Utazás közben mindig azt éreztem, hogy a többiek lehet, hogy turisták, de én itt itthon vagyok” – zárta gondolatait Szikszay Béla.

Share Button
Ennyien olvasták: 259

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.