Gyökérkeresés Erdélyben
Dr. Molnárné Mezei Katalin Hajdúböszörményben, Magyarországon lakik. Ott alapított családot a nagyapja, aki az I. világháború lezajlása után Erdélyből a megcsonkított Magyarországra távozott. Mezei Katalin a közelmúltban arra vállalkozott, hogy felkutatja erdélyi, nagyernyei gyökereit. A kedves hölgyet arról kérdeztük, mit jelent neki és családjának Erdély, Nagyernye, milyen érzés volt megtalálni a rokonokat és mit üzen a mai erdélyieknek, ernyeieknek.
A mi csodálatos magyar nyelvünk gazdag kincsestárát igénybe véve sem olyan egyszerű szavakba foglalni azokat az érzéseket, hangulatokat, amelyek a lelkemben lakoznak az elmúlt évek szívmelengető találkozásaival, élményeivel kapcsolatban. Hiszem, hogy minden ember életében eljön az a pillanat, amikor felteszi magának a kérdést: ki vagyok, honnan jöttem? Önmagunk megismerésének nehéz folyamatában kiemelkedően fontos a múlt, a gyökerek ismerete. „Kinek nincs múltja, hova ülteti a jövendőt, mely mélyebb földet kíván, mint a jelennek arasznyira ható kérge” (Hunfalvy Pál) Ahhoz, hogy mi – Szakács Dénes – utódai tudjuk, kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk, szükséges volt Erdély földjének, ennek a „mélyebb földnek” a megismerése, a gyökerek felkutatása.
„Székely asszony az én anyám…”
Már gyermekként tudtam, hogy anyai nagyapám Erdélyből származik. Sajnos, nem lehetett részem abban, hogy nagyapa erről meséljen nekem, mert 1961-ben elkerültünk Balmazújvárosról, és csak hét éves múltam, amikor ő – követve hű társát, Juhász Zsuzsannát – 1966-ban az öröklétbe távozott. Nincs is sok emlékem nagyszüleimről. Édesanyám elbeszéléséből tudom, hogy sokszor felcsendült a dal a szülői házban „Székely asszony az én anyám, fáj a szíve néki…” Ilyenkor ült a sok gyermek a kemencepadkán, nem gyújtottak lámpát, hallgatták nagyapa énekét, de a félhomályban is látták, ahogy könny szökik a szeretett édesapa szemébe.
Erdély. Ha ezt a szót kimondtuk, valami ismeretlen, titokzatos, messzi tájra gondoltunk. Az iskolában nem tanultunk róla – évtizedeknek kellett eltelni, ahhoz hogy megértsem miért, és megtapasztaljam, mi volt a szándéka ezzel a mindenkori hatalomnak.
„Tartozom a jövendőnek azzal, hogy felkutassam a múltat”
Nagyszüleimnek kilenc gyermeke született, én magam is nagycsaládban nőhettem fel, hetedik gyermekként. Nem igen gondolhattunk utazásra, hiszen ennyi gyermek számára a mindennapi kenyér előteremtése is embert próbáló feladat volt. De akkoriban még más, rajtunk kívül álló okok is akadályt jelentettek volna ebben. Aztán, amikor szüleim halálával végérvényesen véget ért a gyermekkorom, olyan elemi erővel tört fel belőlem a múlt, a gyökerek megismerésének igénye, amit már nem lehetett elfojtani. Talán akkor döbbentem rá, hogy nincs már kitől kérdezni, és tartozom annyival nagyapámnak, édesanyámnak – de leginkább magamnak –, hogy megismerjem azt a földet, amiből kiszakadtam. És tartozom a „jövendőnek” is azzal, hogy lehetőségeim szerint felkutassam, és írásba foglaljam számukra a múltat.
„Leírhatatlan, torokszorító érzés volt az első találkozás”
Mikor először érkeztünk meg családommal Marosvásárhelyre, csodálatos élmény volt. A Somostetői szálláshelyünkről elindulva előbb megnéztük Gernyeszeg és Sáromberke nevezetességeit, nem akartunk éppen déli órán betoppanni a még soha nem látott rokonokhoz. Kora délután csengettünk hát be Szakács Dezső másod-unokatestvéremhez. Soha el nem felejtem, azt a fogadtatást! A család apraja-nagyja összesereglett, terített asztallal vártak bennünket már dél óta, az asztalon minden földi jóval. Leírhatatlan, torokszorító érzés volt az első találkozás.
Sokat gondolkodtam rajta, mi lehetett az oka annak, hogy azonnal megtaláltuk a közös hangot, mintha mindig is egymás közelében éltünk volna. Hogy ez a közös gyökereknek, vagy a személyes szimpátiának volt tulajdonítható, azt azóta sem tudom, de nem is fontos. Másnap, a család másik ágánál, a Portik lányoknál vendégeskedtünk. A drága Ilonka és Marika fáradtságot nem ismerve sütött-főzött, szervezkedett. Még dalra is fakadtunk, és egy-egy Petőfi verset is felidéztünk egymás kedvére. Eredetileg hat napra terveztük első utunkat, de nem tudtunk olyan hamar elszakadni a végre megtalált rokonságtól. Éjszaka a szálláshelyünkön aludni sem tudtam a boldogságtól, újra átélve a csodát, amely aznap történt. Ilonka kalauzolásával megismerhettük a fájdalmasan korán elhunyt Albert másod-unokatestvérem özvegyét, Klárikát is.
A megtalált kincs:egymás szeretete
Tíz gyönyörű napot töltöttünk első alkalommal Erdélyben. Meghatottan, könnyes szemmel öleltük egymást a rokonokkal búcsúzáskor, abban a biztos tudatban, hogy életünk végéig őrizni fogjuk a megtalált kincset: egymás szeretetét.
Különös, jó érzéssel töltött el, amikor az ernyei Mogyorós-erdő melletti temetőből, dédszüleim nyugvóhelye közeléből hozott földbe elültettem a virágot nagyapám sírján. Bízom benne, hogy ott az öröklétben azóta békésebb az álma. Nekem, tizennyolcadik unokájának pedig teljesebb lett az életem, amióta tudom: honnan jöttem.
„Ha Nagyernyére megyek,úgy érzem, hazaérkeztem”
Ha Nagyernyére megyek, úgy érzem, hazaérkeztem. Büszke vagyok az ernyeiekre, a hűségükért a szülőföld iránt, a kitartásukért magyarságuk mellett. Üzenem nekik és kívánom egyben, hogy ott, a kedves öreg Gomolyát közelében őrizzék meg a hitet, maradjanak meg továbbra is székely-magyarnak, hisz „a víz szalad, a kő marad” (Wass Albert).
S hogy mit jelent nekem és családomnak Erdély, Nagyernye? :
„ Itt érzem magam igazán magyarnak!
Különös áhítat, ritka szerelem.
Magához emel, átölel ez a föld,
lelkembe épül be, csontomig betölt,
vérembe árad, eggyé lesz velem! „
( Koosán Ildikó)
