„Kilencvenkét év elrepült, mint egy pillanat”
Fodor Bertalan, akit a városban csak Berci bácsiként emlegetnek, idén töltötte be a 92-dik életévét, ő a marosvásárhelyi zsidó hitközség legidősebb férfitagja. Ahogy minden életút sajátságos, az övé is különleges és fordulatokkal teli. Ebben a korban is autót vezet, találkozásunkra is úgy érkezett, és a gépkocsiból kiszállva egy kifogástalanul, elegáns lakkcipőbe és kihajtott fehér gallérú ingbe öltözött úriembert pillantottam meg.
Berci bácsi Marosvásárhelyen született 1922. március 28-án, édesapját már 6 éves korában elveszítette. Az elemi iskolát a helybeli zsidó iskolában végezte, majd Budapestre költözött édesanyjával, néhai apja lánytestvéréhez. Magyarországon textilmérnöknek szeretetett volna tanulni, de az akkor meghirdetett zsidóellenes törvények miatt ez nem sikerült. Így 1940-ben hazajött Marosvásárhelyre, és itt tanulta ki a kárpitos mesterséget. A szakma iránti érdeklődés apai ágon öröklődött, hisz édesapja és annak testvérei egy nagyon jó nevű bútorüzemet működtettek Vásárhelyen, a mai Bartók Béla utca sarkán levő épületben.
A városból vitték el a 21 éves fiút munkaszolgálatra 1943 őszén – többek között Ausch Sándorral, a marosvásárhelyi zsidó hitközség néhai elnökével, dr. Révész Jánossal, dr. Herman Jenővel, Molnár Lászlóval– Tasnádra, majd Borszékra és Désre. Mint utólag kiderült, ez szerencsés fordulat volt az életében, mert ekképp menekült meg a deportálástól. Közben a családja összes tagját Auschwitzbe hurcolták, ahonnan egyikük sem tért vissza. 1944 novemberében a dési munkatáborból a szovjetek elől a Szamost átúszva megszökött. Ám hazaérve, családja halálhírét meghallva, 22 évesen el sem merte hinni, hogy nem térnek vissza rokonai többet szülőföldjükre. „A Fodor család deportált tagjai közül csak én jöttem vissza Vásárhelyre” – mesélte. 1944-ben Vásárhelyen is megváltoztak a viszonyok, azaz Berci bácsi szavaival élve „beindult az élet.” Ekkor a családja által alapított bútorüzemben dolgozott, viszont egy másik, a városban működő vállalkozás megrendeléseit teljesítette.
„15000 dollár volt az én áram”
Mindeközben az Izraelbe vagy az Egyesült Államokba való emigrálását fontolgatta, hisz a kommunizmus akadályokat gördített üzleti érvényesülése elé, viszont azokban az években nem bizonyult ez könnyű feladatnak. Végül összehozta a sors egy londoni ügyvéddel, aki a román kommunista párttal ápolt jó viszonyt, és évente 40-50 személyt sikerült „kiadnia” más államoknak, természetesen zsíros összegért. „Engem 1964-ben adtak ki Olaszországnak, és az akkori értékem 15 000 dollár volt” – emlékszik vissza. „Rómába kerültem, ahol közel fél évet vártam az útlevelemre, amivel az Amerikában élő rokonomhoz utazhattam” – folytatta. Berci bácsi azt is elmesélte, hogy Rómában a helyi újságok címlapjára került, mert kimentett a Teveréből egy öngyilkosságra készülő fiatal hölgyet.
New Yorki-i évek és siker
„1965-be megérkeztem az Amerikai Egyesült Államokba, és New Yorkban telepedtem le, ahol némi továbbképzés és angol leckék után a kitanult kárpitos szakmám folytattam. Az első évek iszonyú nehezek voltak, a nyelvet sem ismertem túl jól, és anyagi gondokkal is küszködtem, de végül sikerült New York belvárosában üzletet nyitnom, amely virágzóan működött. Greta Garbo belvárosi lakása mellett volt a boltom, Liza Minelli és Karády Katalin is kliensem volt, és az utóbbinak a Madison Avenue-i kalapüzletét is én rendeztem be, sőt, nagyon jó barátságban is voltunk a művésznővel” – mesélte Berci bácsi.
Elmondása szerint megtalálta helyét a „városban, amely sosem alszik”, és a neves New York Atlantic Club tagja is volt. „1992-ben költöztem vissza Marosvásárhelyre, hisz akkor Amerikában elértem már a nyugdíjkorhatárt. Itthon megvolt a családi házunk, és úgy döntöttem, újra Vásárhelyen szeretnék élni” – emlékszik vissza.
Sportban kiváló
Berci bácsi kitűnően úszott, és már 5 évesen Medve tó-bajnok volt, ám budapesti évei alatt csak amatőr szinten sportolt. Amikor 18 évesen visszatért Vásárhelyre és a Maros Sportegyesületbe szeretett volna beiratkozni, nem tehette ezt az érvényben lévő zsidótörvények miatt. „Az egyesület elutasította beiratkozásom, pedig a felmenőim az első világháborúban katonatisztek voltak a magyar hadseregben. Nem beszélve arról, hogy a családomnak nagy szerepe volt a Víkend-telep megépítésében. A családom vette az első versenycsónakot, amely hangszerfából készült, és ekkor, 1940-ben indult be a vízi sport fejlődése a városban. Abban az időben volt egy hétvégi házunk a Víkend-telepen – ahol akkor a házak 80%-a zsidók birtokában volt –, amit nem koboztak el, de emlékszem, a hídon – amelyen átmenve egyszerűen megközelíthettük volna az építményt – nem engedtek át, és csónakkal mentünk át az akkori csónakázó medencén. Így jutottunk el a házig” – mesélte.
1945 után a fiatal Berci a Progresul – Haladás Sport Egyesület, az „Aranycsapat” tagjaként 15 éven keresztül városi vízipóló bajnoka volt, de országos II. és III. helyezést is ért el.
„A barátaim egyre gyorsabban fogynak”
A 92 éves Berci bácsi ma is autót vezet – találkozásunkra is úgy érkezett – és gyakran utazik Budapestre, de New Yorkot is meglátogatja, ha teheti. Az előbbi utat, mint mondta, orvosai javaslatára gépkocsi helyett, repülővel fogja megtenni.
Vallja, hogy a siker eléréséhez szerencse is szükséges, na meg jó időzítés, elmondása szerint mozgalmas életéből semmit nem bánt meg, viszont fájlalja, hogy a barátai egyre gyorsabban fogynak.
És hogy szerinte mi a hosszú élet titka? „Sosem ittam alkoholos italokat, az életemet, egészen kiskorom óta végigkísérte a sport” – vallja Berci bácsi, aki azt is hozzátette, hogy csupán egyszer volt nős, másfél évig élt jegyben Amerikában egy légikísérő hölggyel, de büszkén mesélte, hogy sok gyönyörű vásárhelyi színésznőnek udvarolt.
