Központ
2017. szeptember 21. csütörtök, Máté, Mirella
Helyenként felhős
Ma
Helyenként felhős
Eső
Holnap
Eső
Borús
Szombat
Borús

Magyar kultúrmisszió Kanadában 

Pál Piroska június 23, 2017 Társadalom

Jancsó Antónia a napokban tért haza Kanadából, ahol kilenc hónapot töltött a Kőrösi Csoma Sándor Programnak köszönhetően. Kelowna kisvárosban magyar nyelvet és irodalmat játékosan, bábokkal tanított az ott élő magyar közösség gyerektagjainak, illetve magyar nyelvet felnőtteknek. A távoli országban marosvásárhelyiként is otthon érezte magát, hiszen a befogadó családja tagjai lányukként vagy éppen barátnőjükként tekintettek rá. Hazaérve hiányzik neki az ottaniak kedvessége, közvetlensége, de sokat tanult a kilenc hónap alatt: nem csak a diaszpórában élő magyarok helyzetéről, hanem önmagáról egyaránt. 

– Romániában – külfölddel ellentétben – nem bevett szoás egyetem után egy évet kihagyni, legtöbb friss végzős lázas munkakeresésbe fog. Téged mi vezérelt abban, hogy egy úgynevezett „gap yeart” tarts?

– A Lórántffy Zsuzsanna Egyesület elnökasszonya hívta fel a figyelmem erre a lehetőségre, amibe gondolkodás nélkül belevágtam. Nagyon szimpatikus volt a program szellemisége, miszerint feladatunk a magyar identitás megőrzése, emellett a szervezési munka, és az emberekkel kell való együttműködés. Mindemellett kíváncsi is voltam egy ilyen távoli országra, viszont amíg kedvezően el nem bírálták a pályázatomat, fel sem mértem, hogy kilenc hónapon át más kontinensen leszek, és haza sem látogatok.

– Mit gondolsz, miért pályáztál sikeresen?

– Csak találgathatok, de közrejátszhatott, hogy középiskolás korom óta számos helyen önkénteskedtem – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Öregdiákok Baráti Köre, Marosvásárhelyiek Világtalálkozója, Budapesti Színházak Éjszakája stb. –, ennek okán különféle események szervezésében szereztem tapasztalatokat. Emellett előnyt jelentett a pedagógiai diplomám, a néptánctudásom, valamint a színjátszó körös, illetve színészetet tanító gyakorlatom. Ezen felül az interjún győzhettem meg őket arról, hogy alkalmas vagyok a feladatra.

– Miként nézett ki egy napod Kelownán?

– Kelowna egy kisváros, így a magyar közössége sem túl népes: a Magyar Házban 100-150 állandó személlyel számoltunk. Már odaérkezésemkor a mentorommal megfogalmaztuk a 9 hónap alatt elérendő és végül megvalósított célokat, például a könyvtár digitalizálását, vagy az iskolahelyiség gyerekbaráttá alakítását, valamint a bábozás bemutatását, megszerettetését a rám bízott gyerekekkel. Ezenkívül heti két alkalommal iskolán kívüli tevékenységet tartottam tíz gyereknek: magyar nyelvet és irodalmat tanítottam leginkább bábokkal és bábozással.  Annyira élvezték, hogy a végén már hét napból ötöt a Magyar Házban voltak: rajzfilmestet szerveztünk, mesejeleneteket festettünk a falra, játsztunk, Mikulásra pedig színdarabot írtam, amiből bábelőadás is született.

 

– Mennyire őrzik a kanadai magyarok mindennapjaikban a magyar identitást?

– Az idősebb generáció tagjai – akik 1956-ban szöktek ki Kanadába – magyarként élnek, és bár külső szemlélőként tökéletes az életük ott, ma is Magyarországra vágynak vissza. Azok a középkorú magyarok, akik önszántukból költöztek ki, és nem élnek vegyesházasságban, otthon, illetve a gyerekekkel is magyarul beszélnek, sőt, a kicsik a magyar állampolgárságot is felveszik. Ők nagyjából évente egyszer meglátogatják a magyarországi rokonaikat is. Ám a vegyesházasságban élő személyek gyerekeinek magyar nyelvismerete már hiányos, viszont a programnak köszönhetően többen is tanultak magyarul a Magyar Házban.

– A kanadaiak hogyan viszonyulnak a magyar közösséghez?

– A kanadaiak nagyon szeretik a magyarokat, hiszen sokat köszönhetnek nekik. Az ország idén ünnepli a 150-ik születésnapját, és amikor 60 éve az 56-osok megérkeztek Kanadába, Vancouver befogadta a híres Soproni Erdészeti Egyetem 200 hallgatóját és 15 tanárát, így a fakitermelés fellendülése, valamint rengeteg épület a magyarok nevéhez fűződik. Ezt a kanadai parlament képviselői sem felejtik el minden adandó alkalommal megköszönni a magyaroknak.

– Mi hiányzott itthonról az ott töltött idő alatt?

– A szüleimmel minden nap beszéltem, illetve Ilona, a befogadó családom tagja betöltötte hiányuk okozta űrt, így nem volt egyáltalán honvágyam. Még pálinkával is gyakran kínáltak, így az sem hiányzott. Viszont a vallási ünnepekhez tartozó erdélyi szokások nélkül nem volt igazi a hangulat számomra: a húsvéti tojásfestés és locsolás, illetve a karácsonyesti angyaljárás, de a szalonna is hiányzott.

– És mi az, ami Kanadából hiányzik?

– Mivel csak néhány napja értem haza, szinte minden! Az emberek kedvessége, a vadidegenek közvetlensége, a széles mosoly az utcán szembejövő emberek arcáról. Nagy szükségét érzem ezeknek a pozitív impulzusoknak, amire az ottani, „rohanós hétköznapokban” is kerítenek időt. Ennek teljes hiányát most igencsak megérzem.  Emellett itthon minden olyan kicsinek, szűknek, zsúfoltnak tűnik Kanadához képest. Ott jóval nagyobb területen fekszenek a települések, így sokkal tágasabbak a lakások, utcák, autók, terek. Itthon még a kóla is kisebb, hiszen Kanadában 600 milliliteres üvegben lehet kapni.

– Milyen kiemelkedő különbséget tapasztaltál a kanadai életmódban az itthonihoz viszonyítva?

– Szembetűnő, hogy Kanadában sokkal nyugodtabban élnek az emberek, mint tájainkon. Minden hétvégén kirándulnak, akár lakókocsival, és nem föltétlenül távoli vagy drága utazásokra kell gondolni, hanem például leköltöznek pár napra a tengerpartra a családdal. Ugyanakkor a középkorosztály társadalmi élete sokkal aktívabb, mint itthon: naponta golfoznak, sportolnak, találkoznak a barátokkal.

– Milyen érdekes történetet tudnál felidézni ottlétedről?

– Nagyon pozitív tapasztalat volt számomra, hogy idősek, az 56-os menekültek már annak is nagyon örültek, ha velem beszélgetve hallanak az otthonukról. Így barátkoztam össze egy kedves bácsival, akinek megírtam az életének egy fejezetét 31 oldalban. Borzasztó érdekes történeteket mesélt arról, hogy miként szökött át a határon, és hogyan jutott el Kanadába.

– Mit tanultál magadról a kilenc hónap alatt?

– Nagyon jó hatással volt az önbizalmamra ez az önállóság. Ma, ha valami nehézséggel szembesülök, akkor csak legyintek, hogy ha Kanadába elindultam és végigcsináltam egyedül, akkor megbirkózom azzal, amit az élet hoz. De szakmailag, pedagógiailag is fejlődtem, ugyanakkor beleláttam egy diaszpórában élő magyar közösség életébe. Rájöttem arra is, hogy könnyedén megtalálom a közös hangot a gyerekekkel és az idős személyekkel egyaránt. Megerősített abban is, hogy számomra megfelelő mesterképzést válasszak: idén humánerőforrás tanácsadói szakra iratkozom az ELTÉ-n.

Share Button
Ennyien olvasták: 1392

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.