Központ
2017. december 17. vasárnap, Lázár, Olimpia
Borús
Ma
Borús
Borús
Holnap
Borús
Derült
Kedd
Derült

„Mit ér az ember egy elnyomó hatalomnak?”

Nemes Gyula március 28, 2015 Társadalom

Ercsey Mária Marosszentgyörgyön élő nyugalmazott magyar szakos tanárnőnek öt év alatt öt könyve jelent meg. Ezekben az írónő egyetemi éveit, a kommunista rendszerben megélt nehézségeit idézi fel. Ercsey Máriát életpályájáról, könyveiről, példaképeiről kérdeztük.  

ErcseyM

Életpályájáról Ercsey Mária a következőket vallja: „Ha visszatekintek hosszú életpályámra, óhatatlanul a Találkozások a tegnappal (saját könyvcímem) múltidéző, izgalmas világába jutok. Mintha igaz sem lenne. Marosvásárhelyen születtem 1938-ban. Sem itt, sem a Nyárád- mentén, ahová gyermekkorom kötött, nem éreztem az idegen fennhatóságot. Földműves családomban mindennapos volt a könyv, az életemen végigvonuló könyvszeretetemnek talán ez volt a forrása. Tanítónői diplomát Szászrégenben szereztem, majd 1955-ben a  kolozsvári Bolyai Egyetem öt éves filológia karára felvételiztem. Évfolyamtársaimmal végigjártuk az egyetemünk beolvasztásának kálváriáját a V. Babeş keretébe. Életünkben először kerültünk szembe az idegen fennhatósággal, tapasztalhattuk meg magyarként emberi mivoltunk semmibevevését. Ott égették zsigereinkbe – életre szólóan – a másodrendűség bélyegét! Mintegy tíz iskolában tanítottam, beleértve az 1995-ben bekövetkezett nyugdíjazásom utáni éveket is,  melyek közül Parajd volt csak magyar, a  többi, mint például Radnót, Gernyeszeg, majd Marosszentgyörgy, ahol lakom, vegyes tagozatú iskolák.”

„És mégis magyarul éltem!”

Ercsey tanárnő nyugdíjba vonulása után kezdett el prózát írni, saját megfogalmazása szerint ezzel egy „adósságnak” kívánt eleget tenni. Nyomdafestéket látott köteteit a szerző mutatja be olvasóinknak: „Öt könyvem jelent meg, az első 2010-ben, az utolsó 2014 végén. Az első És mégis magyarul éltem, az egyetemi évek megaláztatásait, a román parancsuralom embertelenségét örökíti meg, amelytől nem sokban különböztek a vegyes iskolák sem. Ez a  fekete március eseményeivel zárul. A Ne hagyd magad! című könyvem ugyancsak 2010-ben jelent meg, és a kommunista rendszer fonákságait tárja föl rövid prózai írásokban.  A 2011-ben megjelenő Szólít a kisharang azt érzékelteti, mennyivel eredményesebben lehet dolgozni egy színmagyar iskolában, egy összetartó, lelkes magyar közösségben, mint egy vegyes tannyelvű tanintézményben. A Találkozások a tegnappal, a 2012-es évhez kötődik, erről már beszéltem. A tapasztalatok összegezését tartalmazza az eddig utolsó, a Kelepcében, az emberi kiszolgáltatottságot az idegen fennhatóság szorításában. És, hogy mi késztetett arra, hogy tollat ragadjak, azt legjobban Gábor Andor szavaival tudnám érzékeltetni: mert egy olyan korban éltem, amikor szégyen élni és nem kiáltani.”

A tanárnő több évtizeden át oktatta a magyar irodalmat a letűnt korszakban. Hogyan lehetett az akkori körülmények közt megmaradni magyarnak, magyartanárnak? Hogyan sikerült a tanítványok lelkébe oltani a magyarságtudatot, megszerettetni velük a magyar irodalmat? Ezek voltak a következő kérdéseink, amelyeket feltettünk Ercsey Máriának. „Egyik regényében említette Mikszáth Kálmán, hogy a tanárai mindannyian névtelen generálisok voltak, akik a Bach-korszak besúgós-cenzúrázott világában is a tanítványaik lelkébe csepegtették a nemzettudat, a hazafiasság, az önzetlen honszolgálat parancsszavait. Hozzájuk hasonlóak voltak az erdélyi magyar irodalmat tanítók is a kommunista időben” – vélekedik a tanárnő.

„Mindenütt csak üresen kongó idegen szó, idegen ének, idegen lélek…”

A továbbiak során afelől érdeklődtünk, hogy melyik Ercsey Mária kedvenc saját írása, és arra kértük emeljen  ki néhány sort könyvei szövegéből: „Nem lehet választani, mindenik könyvem igyekezett  – több-kevesebb sikerrel  – a szerepét betölteni.  Talán az első könyv mottója jelzi azt a megrendülést, amikor tizennyolc évesen szembekerültünk a valósággal: mit ér az ember, ha magyar egy megszálló hatalomnak! A gyermekkor álomba ringató magyar tündérmesevilága eltűnt, ködbeveszett, létezett is egyáltalán? Mindenütt csak üresen kongó idegen szó, idegen ének, idegen lélek… Még talán a Kelepcében megfogalmazott pályazárást idézném: Megfogyatkoztál, egyre szorosabbra zárul a tenyér: elhulltak illúzióid, megritkultak színes tollaid, szárnyad törött, nagy a csend, csak a szív magánya hasogat irgalmatlan, s a be nem váltott álmaid leltározod tehetetlen.”

Irodalmi példaképeiről így vall: Nincs kiválasztott  magyar íróm-költőm. Mindeniknek megvan a maga helye. Tették, amit tenniük kellett!  Nagyra értékelem a XIX. századot: a nyelvújítást, a reformkort, a nagy 1848-asokat. Hol lennénk ma nélkülük!?  Egyet azért nem árt megjegyezni: Kit nem hevít korának érzeménye,/ Szakítsa ketté lantja húrjait! (Eötvös József) Goethe filozofálgatásait szívesen olvasom, de ott van Thomas Mann, Romain Rolland…”
Végezetül még Ercsey Mária még elmondta, kötelességünk az utódokra gondolni, joguk van tudni, hogyan sáfárkodtunk a ránk bízott örökséggel. Érezniük kell, milyen feladat vár rájuk. „Egy lángot adok, ápold, add tovább/ És gondozd híven.” (Reményik  Sándor: Örök tűz)

Share Button
Ennyien olvasták: 461

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.