Központ
2018. november 20. kedd, Jolán

Székelyföld őrtüzei

Nagy-Bodó Tibor november 7, 2018 Társadalom

Október huszonnyolcadikán több mint száz székelyföldi település közelében gyúltak őrtüzek a magaslatokon a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által meghirdetett Székelyföld Autonómiájának Napján. A minden év október utolsó vasárnapján megtartott Székely Autonómia Napja kezdeményezéshez az erdélyi és magyarországi települések mellett számos felvidéki helyszínen is őrtüzeket gyújtottak. A rendkívüli eseményt kihasználva ezen a héten arra kerestük a választ, hogy kinek, mit jelent a Székely Autonómia Napja; mit jelent ez a kezdeményezés, és persze mit Erdély őrtüzei?

Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnökének közleménye: A székely haza ünnepe

– Október 28-án, este, őrtüzek, lármafák lobbantak Székelyföld több mint száz településén és több településen Kárpát-medence szerte. Négy évvel a mozgalom elindítása után elmondhatjuk, a közösség megértette, és elfogadja, hogy szükség van legalább egy évben egyszer egy olyan emléknapra, amelyen a székely települések közösségeit a székely haza eszménye mozgósítja. Esztendőkkel korábban, éppen ezért neveztük ezt az alkalmat Székelyföld Autonómiája Napjának. Az egyéni és kollektív jogokon túl, jogunk van egy olyan hazához, ahol élünk, amelyhez a múltunk és hagyományaink kötnek, és amelynek erőforrásai biztosítékai a jövőnknek. A patriotizmus, túl ezen a jogon, jelenti még azt a ragaszkodást és szeretetet, amelyet minden ember érez a szülőföldje iránt. Száz évvel ezelőtt elveszítettük Magyarországot, de megtartottuk többségünket annak egy kicsiny szigetén, Székelyföldön. Ahogy a hazafiság nem összeegyeztethetetlen a lokálpatriotizmussal, úgy az egész Kárpát-medencére kiterjedő magyar hazafiság sem ellentétes a székely patriotizmussal, amely Székelyföld határai közötti szülőföldünk iránt táplált elkötelezettséget és szeretetet jelenti. A székely patriotizmus azt is jelenti, hogy nem hagyjuk el a szülőföldünket, gyermekeinket, unokáinkat úgy neveljük, hogy szeressék, és ragaszkodjanak Székelyföldhöz, és haza várjuk azokat is, akik innen kitelepedtek. A székelyek hazatelepedését segítenie kell az önkormányzatoknak, az egyházaknak, minden közképviseleti szervezetnek, a magyar államnak és a nagyvilágban működő magyar szervezeteknek. A székely patriotizmus azt is jelenti, hogy nem adjuk el távoli tájakról érkezett embereknek a földjeinket, erdeinket, házainkat. A székely patriotizmus azt is megköveteli, hogy a magunk hagyományai, a magunk hite szerint éljünk, és ne kövessünk idegen divatokat. Székelyföld Autonómiájának Napja a székely haza ünnepe. Bízunk abban, hogy a jövőben ez a gondolat még több ember szívébe fog beférkőzni, és el fog jönni az a nap is, amikor ezernél több helyen gyúlnak őrtüzek Székelyföldön.

Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke: Őrtüzek a Székely Autonómia Napján

– Október utolsó vasárnapjának estéjén őrtüzek gyúltak az idén is Székelyföld településein, több helyen Erdélyben, de az anyaországban és Európa több városában is. Emlékeztetni arra, hogy Székelyföld regionális közigazgatási, gazdasági és kulturális autonómiája iránti igény nem csak számító politikusi utópia, ahogyan azt Bukarestben látni és láttatni akarják, hanem élő és erős közösségi akarat. A szerte a nagyvilágban egyszerre fellobbanó tüzek, a Székely Himnusz égig lobogó hangjai és az együtt dobbanó szívek jelezték, az erdélyi magyarság és a Székelyföld autonómiája kérdésében együtt a nemzet. Az erdélyi és a székelyföldi önrendelkezés ugyanis nem elszigetelt helyi érdek, hanem egyetemes magyar ügy. Az idén, a Bukarest által a modern román nemzetállam politikai legitimációjaként felmutatott Gyulafehérvári Nagygyűlés centenáriumának évében különösen fontos, hogy még erősebben lobogjon az autonómia lángja. Emlékeztetni arra, hogy a száz éve a Gyulafehérvári Nyilatkozatban megígért közösségi jogoknak nemhogy törvényi kerete nem valósult meg azóta sem, hanem a bukaresti főhatalom az erről szóló egyenes beszédet is az egységes és homogén román nemzetállami merényletnek minősíti, kimondóit, képviselőit pedig nemzetbiztonsági kockázatként kezeli. Pedig Bukarestnek – és Brüsszelnek annál inkább – tudnia kellene: a közösségi autonómiák szabadságot, jólétet és stabilitást hoznak egy régiónak és közösségének, ugyanakkor erősítik a többséget és az országot egyaránt. Működő európai példák egész sora bizonyítja: az autonómia a megoldás. De úgy tesznek, mintha nem értenék. Nekünk viszont az a dolgunk, hogy ezt a helyzetet ne fogadjuk el. Ne engedjünk a csalódottság, a beletörődés közönyt eredményező érzéseinek. Ezért fontos, hogy az égig érjen a láng. Meleget adjon, erőt és reményt a jövőépítéshez. És égesse meg azt, aki rosszul sáfárkodik a közösség bizalmával.

Ötvös József, nyugalmazott református esperes: Égő őrtüzek a Székelyföldön

– Hogy mit jelentenek nekem az őrtüzek? Számomra mindenekelőtt: jelzés és felhívás. Jelzés, hogy történik valami minket érintő esemény, ami személyesen megérint engem, mert szeretném és akarom az autonómiát. Egyébként egész életemben függetlenségre törekedtem kapcsolataim minden szintjén, és akkor voltam igazán boldog, amikor ezt sikerült elérni. Gondolom, a legtöbb ember így van ezzel, még ha meg sem fogalmazza mindezt tudatosan, mert az alárendelt életmódban görcsösen él az egyén és a közösség egyaránt. Márpedig valakitől-valamitől függően olyan nehéz igazat és szépet alkotni. Az alkotáshoz – minden szinten – szabadságra van szükségünk, ezért állok be én is az autonómiáért küzdők sorába. Számomra felhívás, amely személyes vallomásra kötelez: vállalom-e a küzdelmet, a jelenlétemmel igazolt harcot azért a szabad, független életmódért itt, Erdélyben, szülőföldemen, hogy szépen élhessek. Református lelkipásztorként mindezt megélni már sokkal nehezebb, hiszen egy lelkipásztor – függetlenül, melyik vallásfelekezethez tartozik – többféle gondolkodású emberi közösség szolgálattevője. Nyugdíjasként ugyan már nem köt ez a kihívás, mégis úgy érzem, egy kicsit bátorság és szó nélküli példaadás. Gondolom, felnőtt már annyira az erdélyi vallásos ember, hogy elfogadja lelkipásztora véleményének, meggyőződésének nyílt vállalását. Szilárd meggyőződésem, hogy egy nemzeti ügyhöz való csatlakozás nem politikai tett, hanem nyílt kiállás, önmagunk felvállalása. Az erdélyi magyarság számára – szerintem – egy megmérettetés és állásfoglalás. Megmérettetés abból a szempontból, hiszik-e még ezt a megérdemelt székelyföldi autonómia, szabad élet megvalósulását Románia területén, vagy éppen a nagyhangú Európai Unióban. A székelyföldi autonómia külső képében azt jelenti, hogy Makfalván a polgármesteri hivatal erkélyén az ország zászlója, az EU lobogója mellett az ott élő székelyek zászlója is büntetés nélkül loboghat. Ez lenne igazságos, mert a másik kettő a hatalom jelképe, a székelyeké pedig a makfalvi határt egykor megdolgozók és otthont építők jelképe, s amíg mindez nem így történik, addig égnie kell a székely őrtűznek.

Demján László műemlékvédő építész: Vasszékely

– Székelyföld, Terra Siculorum, azaz a mindig is létező terület megnevezése a Kárpátok karéján belül. Aztán az itt élő, ezernél is több éve családjukat, földjüket, szentkirályukat hűségesen szolgáló, de nem szolga, mindentudó emberek feje fölött döntöttek külső csúnya hatalmak, és egy drámai kardcsapással rabszolgák sorsára jutottak. Így lett a hűséges életszolgálókból rabszolga, a véráldozattal védett gazdag és meseszép földjük meg idegenek prédája. Aztán száz évvel ezelőtti érdek- és nagyhatalmak kitaláltak egy jól csengő frázist: „nemzetállam”. Erre hivatkozva a csodálatos óraműként működő széphazánkat szétszedték. Szétszedték az egész öreg földrészünket és újralegózták. Lett ám sok kisállam és mindegyikében mesekirályok, dölyfös nagyhatalmak, akarnokok birodalma. Ezzel az ősöktől jussul kapott földjeiken, házukban és hazájukban váltak földönfutóvá a székely-magyarok. Elveszített álmaik, értékeik, vágyaik helyére a nincstelenség, bizonytalanság és a másodlagosság érzetének hátborzongató ténye vált mindennapossá. Ezzel a nem otthonról hozott, idegen uraságok által rájuk aggatott batyunehezékkel kezdték újraélni életüket. Aztán száz évvel a Nagyháborút lezáró békediktátum után új módi, mai szlogen terjed az Európai Unióban, „Európai Egyesült Államok”. Itt mindenki egyenrangú, egyen…, minden egyen. Csak ezt már nem hisszük el ugyanazoktól, akik azért tették tönkre országunkat, hogy kishatalmakat gyártsanak. Most ugyanők, a liberális eszmék nevében próbálják megszüntetni az általuk kitalált műállamok létét. Hát akkor kérjük, hogy a demokratikus földrészünkön ígéretet adók és csak reményt kapó kisnépek élhessenek tovább a beharangozott jogaikkal. Ennyit kérünk. Minden évben csak a megígért önrendelkezésüket szeretnék végre érvényesíteni a székelyek. Csökönyös elhatározással és székely közösségi összefogással vonul minden év utolsó októberi vasárnapján előbb a helyi templomokba, majd esteledvén a legmagasabb pontokra tüzeket gyújtani. Őrtüzeket, amelyek fénye olyan erősen világít a legsötétebb tájba, hogy az elvakult hatóságok mind-mind láthassák. Ezzel a hajdani, nagy csaták előtti összefogás jelképével láncszerűen meggyújtott lármafák jelzéseivel a közeliek és távoliak tudtára kell adni a veszély közeledtét. Most veszély van. Nagy veszély! Mindennapok életterébe besűrűsödött végveszély. Itt félelem nélküli erős, vasakaratú székelyek független Székelyhonát szabad csak elképzelni. Végre fásultság és rejtőzködés nélkül kell világgá kiáltani közakarattal, igazi és önálló Székelyföldet!

Simó Márton író, szerkesztő, újságíró: Őrtüzekről – haza a magasból

– Pár éve, amióta elkezdődött az őrtüzek gyújtása Székelyföldön, többnyire csak távolról figyelem ezt a kezdeményezést. Jónak tartom, bár tudom, hogy nem sok eredménye van. Ott. Az ország tájidegen felső vezetése és a megyékbe kihelyezett hatalmi ágak nem kedvelik túlságosan. Tudjuk jól, hogy cinikusan kétségbe vonják az úgynevezett történelmi régiónk létét. A mi szülőföldünk azonban – ezzel tisztában vagyunk – igencsak létezik! És entitás. Az egyik esztendőben magam is kimentem az egyik magaslatra. Inkább fotózni, semmint aktívan részt venni a tűzgyújtás aktusában. Rossz idő volt, esett, köd lepte be a környéket, de azért kitartottunk az elhatározás mellett, végigvittük, amit szerettünk volna. Jól éreztük magunkat. Lelkész is volt közöttünk, úgyhogy az ima sem maradt el, s volt utána közös éneklés. Majd csendbe mélyedtünk. Jó volt ott lenni. Megmaradt az élmény, és mit több: három székely honfitársammal ott és akkor ismerkedtem meg. Azóta is tartjuk a kapcsolatot. Őrködni márpedig kell! És nem megszokásból, hanem belülről fakadó kötelességtudatból kell vigyázni a parázsra, s időnként felszítani, mert másképp tán magunk is elfeledjük, hogy itt lennénk, s itt vagyunk leginkább itthon. Az idén kedvezett az időjárás. Sajnos, én most távolmaradtam, csak kibicként követtem e tüzes ünnepet. Mondják többen is, hogy emlékezetesebb, meghittebb volt. És messzire világítottak a lángok. A fénynyalábok látható módon, optikai kép formájában itt-ott össze is értek a látóhatár-peremeken. És a fejekben. Szép fotók készültek. Azt viszont nem tudom, hogy készült-e olyan felvétel hőlégballonról, esetleg repülőről, amelyen látszanak a „nemlétező” régió körvonalai. Én arra vágyom, hogy megláthassam a magasból fényképezett kicsiny hazát, a megvilágított élő és égő körvonalakkal. A jól ismert kontúrokat szeretném fentről viszontlátni. Mert akkor azok is meglátják, s előbb vagy utóbb beléjük ívódik, rögzül a vakokban is mindaz, amit értő szemmel, látó tudattal képtelenek tudomásul venni ők, azok, aki a többség által fizetett hivatalok mélységes bugyraiban ülnek.

 

Share Button
Ennyien olvasták: 965

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.