Központ
2017. szeptember 19. kedd, Vilhelmina
Zivatar
Kedd
Zivatar
Zivatar valószínű
Holnap
Zivatar valószínű
Eső valószínű
Csütörtök
Eső valószínű

Szögre akasztott palást

Nagy-Bodó Tibor augusztus 3, 2017 Társadalom

Akinek az erdélyi magyarság a családja, a hivatása és az élete

– exkluzív interjú a nyugdíjba vonuló Ötvös József volt református esperessel, a Vártemplom lelkipásztorával –

Ötvös József egy mezőség széli faluban, Pókában látta meg a napvilágot. A középiskolát 1967-1971 között Marosvásárhelyen, a Bolyai Farkas Líceumban végezte. Teológus diákként a kultúra, a művelődés, a művészet Kolozsváron érintette meg igazán. Bár már édesapja is szeretett volna továbbtanulni, de egyetlen fiúként a családban, otthon tartották a föld mellett. Nagyszerű földműves emberként lett és maradt példakép számára a síron túl is. Gyermeki szemei előtt indult be egy sok évszázad alatt kialakult, hagyományosan rendtartó falu tönkretevése, és akkor abból a bizonytalan létből számára a tanulás volt a menekülés egyetlen útja. Ötvös József ezen a héten nyugdíjba vonul. Utolsó hivatalos istentiszteletére augusztus hatodikán kerül sor, délelőtt tíz órától a marosvásárhelyi Vártemplomban.

– Tiszteletes úr, honnan indul az ön története?
– Egy Mezőség széli faluból, Pókából, a Mezőség kapujából. A falut nem lehetett összetéveszteni mással, hiszen megvolt még az a különös varázsa, ami egyedivé formálta az idők során. Egyébként nevezték Pókát Kis Bécsnek is, és mindezt azért, mert lakosságához képest nagy számú volt ott a kisnemes. Ennek volt egy pozitív kihatása is: a falusi családok jó példát láttak, amint azok a kisnemesi, nem nagyon gazdag családok gyermekeiket taníttatták, hiszen még az én gyermekoromban is ott élt dr. Tavaszy József ügyvéd, akinek bátyja, Tavaszy Sándor egyetemi tanár-püspökhelyettes volt. Úgy gondolom, személyes életutamat is – közvetve vagy közvetlenül – meghatározta ez a sajátos helyzet, mert már szüleim nemzedékéből többen tanultak felsőbb iskolában, és lettek egyetemi tanárok vagy lelkipásztorok, tanítók. Édesapám is szeretett volna továbbtanulni, de egyetlen fiúként a családban, otthon tartották a föld mellett. Ez akkor így működött, és ugyanígy nagyszerű földműves emberként lett és maradt példakép számomra a síron túl is.

– Sokan állítják: az írás hatalom, és áldott az, aki írni tud. Milyenek voltak az ön iskolái?
– Visszatekintve a jó fél évszázaddal ezelőtti időre, hálásan gondolok a pókai iskolára és tanáraira, mivel két érdekesség nagyon jó irányba határozta meg felnőtté válásunkat, életünket. Sokan tanultunk tovább, végeztünk egyetemet, aminek azt lett következménye, hogy eljöttünk Pókából, és az ma egy kiöregedett, apadó kisfaluvá változott. A múlt század 60-as éveiben a kolozsvári Babes-Bolyai egyetemen végzett fiatal tanárok számára előnyös hely volt a pókai tanítás, hiszen akkor autóbusszal könnyen megközelíthető volt Marosvásárhelyről, és így pár évi tanítás után közelebb jöhettek a városhoz, vagy akár Marosvásárhelyen kaphattak állást. Így nekünk ott, a Mezőség széli kicsi magyar faluban nagyszerű tanáraink voltak 5-8 osztályban, legalább olyan jók, mint a városi iskolákban. Másik tanítási-tanulási hajtóerő volt a téeszesítés adta új élethelyzet. Ez gyermekkorom egyik gyönyörűséges terhe, amit – akkor még nem tudatosan – lélektanilag is átéltem. Még emlékszem a kulákévek igazságtalan, erőszakos megkülönböztetésére, a magántulajdon felszámolására, a nagyszerű erdélyi magyar földműves réteg megalázására, megszűntetésére.
Gyermeki szemem előtt indult be egy sok évszázad alatt kialakult, hagyományosan rendtartó falu tönkretevése, és akkor abból a bizonytalan létből a tanulás volt a menekülés egyetlen útja. Ezt ismerték fel szüleink, és taníttattak minket. Akkor átlagosan az osztályban 15-25 gyermek volt, és csak a mi falusi iskolánk osztályából haton kerültünk be középiskolába, és hárman végeztünk egyetemet, de így volt ez egy évvel előbb vagy később is. Középiskolát Marosvásárhelyen végeztem, a Bolyai Farkas Líceumban, 1967-1971 között. Mivel abban az időben csak a sportolók számára tudtak bentlakást biztosítani, így sportosztályba jártam, és el kell mondanom, egész életemre, pályafutásomra legnagyobb hatással a bentlakás nevelője, dr. Kiss Géza volt. Igaz, Géza bácsi a fél évszázaddal ezelőtti Marosvásárhelynek külön egyénisége, meghatározó személyisége volt.

– A teológia régebben és ma… Van-e különbség?
– Talán így lehetne jellemezni: akkor erős volt a teológia, hiszen négyen jelentkezünk egy helyre. Úgy jutottam be a felvételin, hogy a 60 jelentkező közül 15-16. lettem, és mindkettőnket felvettek az egyforma jegyek alapján, de az első félév végén valahol az elsők között jelent meg a nevem, és ez leginkább a jó és erős középiskolának volt köszönhető. Ha különbséget kellene tenni az akkori – 40 évvel ezelőtti – és a mai teológiai főiskola, oktatás között, akkor az az egyik nagy különbség, hogy akkor jobb volt a jelentkezők felkészültsége, volt kiből válogatni. A mostani teológiai főiskolai életet nem igazán ismerem, ezért csak az akkoriról szólok. Mivel az akkor már lassan románosodó Kolozsvár szívében, a Bocskai téren volt a főiskola, a bentlakás, nagyszerű egyetemi könyvtár és udvar, ezért egy zárt, bizalmas magyar sziget volt az otthonunk. Éreztük mi ezt akkor is, és érezte a hatalom is, ezért próbálták meg az embereket beszervezni, de az már egy más téma… Egy huszonéves pókai fiatalember számára az akkori Kolozsvár a kultúra, a művelődés áldott fellegvára volt. Harag György rendezte Sütő-drámák ősbemutatóit láthattuk nagyszerű színészekkel, először a könnyebb műfajú operett előadásokat látogattam, de a Hunyadi Lászlót vagy más operát is megnéztünk, és ott voltam először a filharmónia koncertjén, kiállításon, egyszóval a kultúra, művelődés, művészet ott érintett meg igazán testközelben.

– Miben és mennyit változott Marosvásárhely az elmúlt négy évtizedben?
– Amikor érettségi után 24 évvel visszakerültem Marosvásárhelyre, akkor már itt lakó és itt szolgáló lelkipásztorként, idegen lett számomra ez a város. Hónapokig, évekig éltem itt, kerestem a helyem, és nem találtam, míg végre rájöttem: 14 éves falusi gyermekként marosvásárhelyi diák lettem, összenőttünk ezzel a várossal, és egy negyed évszázad múlva is azt a várost kerestem, kutattam. De ez már egészen más volt. Bevallom, mai napig sem találtam rá arra a városra, amelyben igazán otthon érezném magam.

– Hogyan látja a város jelenlegi közéleti helyzetét?
– Magyar szempontból tudom megítélni a jelenlegi város életét, hiszen abban a közegben élem meg hétköznapjait és ünnepnapjait egyaránt. Önmagában ez már egyfajta megítélése vagy jellemzése a mai marosvásárhelyi életnek. Itt ma – legalábbis én így érzem és így élem meg – külön élnek a magyarok és románok. Meggyőződésem, ez a kilencvenes márciusi véres verekedésnek és a politikai hatalmi játszadozásnak következménye: itt ma egymás mellett élünk, és nem együtt. Lehet, hogy csak így lehet vagy éppen így kell. Van ennek a városnak egy olyan kulturális élete, amiben ott van egyszerre az erdélyiség, magyarság és nemzetköziség. Mindezt leginkább gyűjteményes kiállításokon érzem, amikor egy-egy megnyitó alkalmával be sem férünk a Kultúrpalota földszinti termébe. A 20. századi Marosvásárhely életét leginkább a MOGYE határozta meg. Az egyetlen magyar nyelvű orvosi egyetem fiatalokat hozott ide egész Erdély területéről, jól képzett tanárokat családtagjaikkal együtt, és ez adott egy külön színfoltot a városnak. Ezért fáj nekünk az orvosi egyetemen történő botrányok sorozata. A mai város életét máris befolyásolja, és jó irányba tereli a város végén fölépült Sapientia tudományegyetem. Egy kicsit féltem is a várost, hiszen évszázadok során a Székelyföld, a Mezőség, Felső-Marosmente volt a háttere, most pedig az egyre apadó falvak nem biztosítanak utánpótlást az elmentek, illetve az eltávozók helyett.

– Milyen irányba tart a város?
– Tonk Sándor történész, a Sapientia egykori rektora írta le, hogy Marosvásárhely majdnem szabályosan 300 évenként épült újjá: az 1300-as években, az 1600-as években, amikor a vár épült, és amikor Borsos Tamás volt a főbíró, majd Bernády György korában. A város mindig épül, fejlődik, változik, és nem mindenkinek tetszik a változás. Én sem szeretem a Bolyai utca sarkán álló szállodát, sőt, gyakran elmondom: nem elég szép ez a város. Igen, kimondom, ha ezért esetleg meg is köveznek: elromlott valahol ez a város. Éltem egy évet Nagyszebenben, egy évet az alsószászországi Göttingenben, és ezek nagyjából Marosvásárhely nagyságú városok. Azokkal szoktam összehasonlítani, és olyankor elszomorodom, hiszen a Kultúrpalota nem olyan szomszédot érdemelne, mint a vele összeépített tömbház, vagy szemben velük, a főtér másik oldalára beépített négyemeletes tömbházak sem vonzzák ide a turistákat. Úgy érzem, valahol Bernády után megszakadt az igényesség és a szépség ebben a városban.

– A szektásodás egyre nagyobb méreteket ölt. Hogyan lehet a történelmi egyházakat vonzóbbá, illetve emberközelibbé tenni?
– Úgy gondolom, nem olyan nagyméretű a szektásodás, mint amennyire látványos, hiszen a jehovisták állandó mozgásban vannak a főtéren, és az látszik. Valóban felerősödött a kisegyházak tevékenysége, ami egyfajta figyelmeztetés a történelmi egyházak részére. A nagy létszámú református gyülekezetekben sokszor személytelenné válik a hit közösségi megélése, mert elvesznek ott az emberek. Ezért a kis közösségek személyes megszólítása vonzóvá válik.

– Melyik magyar egyház küzd ma a jogállamiságért, és hogyan?
– Az egyháznak megvan a maga sajátos küldetése és szolgálata. Ez a küldetés a lelki élet szolgálatára vonatkozik, nem politikai vagy hatalmi tevékenység. Jézus Krisztus főpapi imádságában mondja: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól”. Így az egyház a világban él és nem mentes a világi kihívásoktól. Az erdélyi magyar történelmi egyházak egy évszázada kisebbségi helyzetben élnek, tehát kikerülhetetlenül nemzetben és a nemzet megtartásában végzik szolgálatukat. Mondhatnám így is: ez is az egyházunk feladata. Ez annyira természetes és magától értetődő, amint a szász evangélikus egyház is nemzet megtartó úton járt, amíg itt Erdélyben szászok éltek. Ilyen a magyar történelmi egyházak küldetése is, de ez nem politikai, főleg nem párpolitikai tevékenyégre vonatkozik, hanem közösség megtartó szolgálatra.

– Kapcsolatok – lelkipásztorok és a magyar értelmiség…
– Bethlen Gábor 1629-ben „megnemesítette” az erdélyi református lelkipásztori családokat, ez pedig egy szabad értelmiségi státust jelentett, azóta felelős értelmiségi réteg az erdélyi magyar papság. Ez nem diplomás értelmiséget jelent, hanem életmódjában és példaadásában rejlő felelősséget. Számtalanszor találkoztam azzal a két világháború közötti időszakbeli képpel, amikor így jellemezték az erdélyi falut: a pap és a kántortanító az értelmiségi, mert ők jó példával járnak elől, és nevelésükkel, tanításukkal szolgálják a népet. Ez a mindenkori erdélyi értelmiség küldetése. Van egy kedves tapasztalatom. A médiával való szorosabb kapcsolatban éltem meg többször is, amint a mai értelmiség elvárásokkal tekint az egyházra és kész támogatni annak tevékenységét. Ez akkor is igaz, ha a templomban esetleg százalékban kevesebbet látunk közülük.

– Önt sokan így nevezik: az olvasó pap. Miért?
– Nem tudom, talán azoknak kellene erre a kérdésre válaszolni, akik ezt állítják. Hadd mondjam el itt, majdhogynem szégyenkezve: az utóbbi pár évben többet írok és beszélek, mint amennyit olvasok. Ez egyáltalán nem büszkeség, de nyugdíjas éveimet úgy tervezem, többet olvasok majd, mint amennyit beszélek és írok.

– Mit jelent önnek az erdélyi magyarság?
– Politikai vagy nemzeti él nélkül mondom el: Nyugat-Európában sohasem mutatkoztam be így: romániai magyar, hanem mindig erdélyinek neveztem magam. Természetesen következett a kérdés: az meg micsoda? Egyik hollandiai utunk alkalmával egy Urk nevű halászhelységben romániaiként mutattak be egy halászembernek, aki azonnal rámkérdezett: erdélyi? Aztán a beszélgetésből kiderült, a háborúban erdélyi németekkel (szászokkal) volt együtt, s azok nagyon szépeket meséltek neki Erdélyről, és ezért tudott rólunk. Ma is boldogan emlékszem a vele való találkozásra. Számomra életem egyik legnagyobb öröme, elégtétele volt, hogy sosem kellett szégyellnem erdélyi magyarságomat, mert az bármikor volt, van és lesz olyan érték, mint egy lengyel, orosz vagy éppen német nemzetiségű. Nekem az erdélyi magyarság a Mezőséget jelenti, ahol kastélyok árnyékában egymást segítik az emberek, a Székelyföldet, ahol kopjafát állítanak ez elődök emlékére, Dél-Erdélyt, ahol várakba és templomokba menekült a múlt. Nekem az erdélyi magyarság az 55 helikonista író, akiknek könyvein nőttünk fel, a Maros és Olt örök mondája, az a húsz fejedelem, akiknek uralkodása alatt 150 évig Erdély volt a magyar haza. Nekem az erdélyi magyarság a családom, a hivatásom, az életem.

– Visszatekintve: mi a legfontosabb egy lelkipásztor életében?
– Megpróbálom megfogalmazni általánosságban, azaz nem magamra vonatkozólag, mert akkor nem tekintődik dicsekvésnek. Egy lelkipásztor életében nagyon fontos a hitelesség. Ez volt igazán jellemző az előttünk élt nemzedékre, akik úgy éltek és úgy szolgálták népüket, hogy az 1989-es fordulat után az érkező segélyek nagy része templomokhoz, egyházakhoz érkezett, mert az erdélyi magyar történelmi egyházaknak volt hitele. Nem sorrendben állapítom meg, de fontos a nép szeretete. Bennem mindig megszólal Petőfi kérdésére érkező Arany János-i válasz: én az vagyok, aki törzsömnek élek, érette, általa. Aki tud így dolgozni, annak öröm népének szolgálatában élni és égni.

– Mit jelent és mit jelentett önnek a lelkészi munka, és hogyan élte meg Isten szolgálatát?
– A válasz egyoldalú, hiszen csak az én oldalamról tudom megközelíteni. A mi nemzedékünk hivatásként élte meg a lelkipásztori szolgálatot. Ebből fakadt minden tett és cselekedet, bukás és tévedés egyaránt. Mi hittük, hogy általunk szebbé lehet tenni az erdélyi ember hétköznapjait és vasárnapjait. Mi hittük, hogy olyan élő eszközök vagyunk a mindenható Isten kezében, akik által boldogabbak, mosolygósabbak az erdélyi magyarok. Igazából én ezt most is hiszem, s ezért hálás vagyok a Jóistennek, hogy felhasznált egy nagyon szép lelki-szellemi munkában, aminek sikere nem az én érdemem, de amit – jó vagy rossz következményeivel együtt – boldogan vállalok.

– Tiszteletes úr, ön pár nap múlva nyugdíjba vonul. A palást részben szögre kerül. Hogyan tovább?
– Vannak terveim… Talán lesz, ami majd megvalósul. Talán megtalálom újra szülőfalum szépségét és értékét, talán örömöt találok télen a Teleki Téka falai közötti kutatáskor, ami 35 évvel ezelőtt megszakadt, mert templomokat kellett építeni, javítani. Talán hasznára lehetek a négyéves unokámnak, és a még ebben az évben érkező másodiknak. Talán lesz még írni és mondanivalóm erről a városról, ami nagyon megváltozott, amivel egyáltalán nem vagyok elégedett, amit nap mint nap bírálok, és amit mégis nagyon szeretek, mert éppen ötven évvel ezelőtt találkoztunk, befogadott, igazán soha nem engedett el, és most már annyira kétlaki lettem, hogy Mikest parafrazálva elmondhatom: úgy szeretem Marosvásárhelyt, hogy el nem feledhetem Pókát.


fotó: Nagy-Bodó Szilárd

Share Button
Ennyien olvasták: 3087

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.