Központ
2018. november 21. szerda, Olivér

Teréz anya élete – Ceruza Isten kezében…

Központ június 25, 2018 Társadalom

Életéről több filmet is készítettek, pedig ő nagyon nem szeretett magáról beszélni. A saját történetét soha nem tartotta fontosnak, csak az ügyet, amit szolgált. És akit szolgált… „Csak egy ceruza vagyok Isten kezében” – mondogatta Teréz anya.

 

Jót akaró diktátor – így emlegette néhány közeli ismerőse Teréz anyát. Tucatnyi történet kering arról, mennyire lehetetlen volt őt feltartóztatni, ha valamit a fejébe vett. Legyen az egy új ház létesítése, vagy éppen az, hogy a pápai ünnepségen a neki szóló egyetlen meghívóval tizennyolc nővérrel együtt akart részt venni. Ez is, az is sikerült neki. Nem túlzás, hogy ő volt a huszadik század egyik legnagyobb hatású asszonya, és ugyanúgy, ahogy mindenkit, akire ráaggatták ezt a jelzőt, őt is megpróbálták befeketíteni, küldetése jelentőséget csökkenteni. Mindhiába!

Ha olvassuk a róla szóló történeteket, válaszait a neki szegezett kérdésekre, azt érezzük, nemcsak jó volt, de okos is. Pedig talán csak arról van szó, hogy a legnagyobb bölcsesség maga a jóság. Teréz anya magáról nemigen szeretett beszélni, a fényképezést ki nem állhatta, mígnem egyszer úgy döntött, hogy szerződést köt Istennel: minden egyes róla készült fotóért cserében az Úr kiszabadít egy lelket a tisztítótűzből. Aztán az idő múlásával elszaporodtak körülötte a fotósok, ezért módosította a szerződést.

Hívás a hívásban

Gyerekként életvidám, tehetséges, szorgalmas kislány volt, mélyen hívő, albán katolikus családba született, a mai Szkopje városában. Édesapja halála után vége lett a gondtalanságnak, édesanyja egy kis hímzőüzletből próbálta felnevelni három gyerekét. De még a legnehezebb időkben is volt rá gondja, hogy gondoskodjon a náluk szegényebbekről. A kislányt, akit akkor Gonxha Bojaxhiunak hívtak, már tizenkét évesen érezte a hívást, de hat éven át magában tartotta a döntését, aminek, tudta jól, a család nem örülne. Féltették a törékeny, gyenge tüdejű gyereket a missziós nővérekre váró megterheléstől. Mert a kislány missziós nővér akart lenne, és leginkább Afrikába vágyott.

Végül 1937-ben tett örökfogadalmat, akkor vette fel Lisieux-i Szent Teréz után a Teréz szerzetesi nevet. Ha lehet ilyet mondani, karriert ért el a renden belül, a kalkuttai iskola tanulmányi igazgatónője lett.

A hívás a hívásban 1946-ban érte. Isten megszólította, és a legszegényebbek ínségét enyhíteni hívta el. Bizonyosan vannak, akik az ilyen belső-felső hangot el tudják hessegetni. Ő nem tudta és nem akarta. Végül 1948-ban kapott engedélyt rá, hogy elhagyja a kongregációt, és nekivágjon új küldetésének. Szerzetesi ruháját a rend bengáli ágának szárijára cserélte, és orvosi ismereteket tanult. Amikor először amputált egy ujjat, ő is, a beteg is elájult. Mindent elölről és másképpen kezdett tehát. Harmincnyolc évesen. Iskolát alakított ki a nyomornegyedek gyerekeinek, aztán egy kis rendelőt, árvaházat, majd szembesült a haldoklók végtelen elhagyatottságával, és létrehozta a Haldoklók Házát. Közben egykori rendtársai, tanítványai közül egyre többen csatlakoztak hozzá, lassan kiépült az új közösség, amelynek tagjai 1950-ben kaptak engedélyt az új rend, a Szeretet Misszionáriusai szerzetesi közösség megalapítására.

Majd Isten kirendeli…

Teréz anya nővérei reggel fél ötkor kelnek, így van ez mind a mai napig. A reggeli ima, a szárimosás, a könnyű reggeli után következik saját háztartásuk rendbetétele. Ez alól Teréz anya sem kért felmentést, sőt ha lehetett, mindig a vécé tisztítását választotta. Aznap is ezzel kezdte a napot, amikor beszédet mondott az ENSZ közgyűlésén. „Világelső vagyok benne, annyiszor csináltam” – jelentette ki egy alkalommal. A szerzetesi fogadalmak – szegénység, tisztaság, engedelmesség – a rend esetében kiegészültek egy negyedikkel: „A szegények legszegényebbjeinek teljes szívvel való, viszonzás nélküli szolgálatával”. Teréz anya hamar észrevette, hogy Kalkutta nyomornegyedeiben a leprások a legkivetettebbek, ezért addig ment, kért, sürgetett, míg létre nem hoztak számukra egy külön települést. A pápától pedig makacs kitartásával szentet kért a leprásoknak.

Maga a rend nem rendelkezett vagyonnal, mert az alapító úgy vélte, a birtoklás ellentétben áll küldetésük lényegével, elvonja a figyelmet és az odaadást feladatuktól. Venezuelai házak alapításakor köszönettel visszaküldte a nővéreinek felajánlott mosógépet, hűtőt. Nem kell egyéb, csak a legszükségesebbek: néhány szári, fekhely és a napi betevő. Másoknak viszont sokat kért. És sokat is kapott. De megint csak a legszükségesebb dolgokat. Nem halmozott fel, mert bizakodott a gondviselésben. Amikor egyik nővére kétségbeesve jelentette, hogy elfogyott a liszt, nem tudnak mit adni az éhezőknek, azt felelte neki: „A te dolgod, hogy legyen elég liszt, úgyhogy menj, és imádkozz érte”. Hamarosan meg is érkezett egy adag lisztadomány. Az előre tervezés hiánya miatt tág teret kapott a gondviselés, mert a mindennapi problémákat csak mindennapi csodák oldhatták meg. És megoldották! A nővérek és maga Teréz anya is sokat viccelődött azzal, hogy rendjük nevének rövidítése, az MC (Missionary of Charity), akár ezt is jelenthetné: Much Confusion (nagy zűrzavar).

Egyre több házban egyre több nővér dolgozott már a rendben, amikor a sajtó is felfigyelt rájuk. Ahogy az szokás, kóstolgatták az alapítót, próbáltak fogást találni rajta, de nemigen sikerült. Egy riporter nekiszegezte a kérdést, hogy ha annyira hisz Istenben, mit szól a szegénységhez. Isten változtathatna ezen. „Nem Isten okozta a szegénységet”, válaszolta Teréz anya. „Mi okozzuk, mert nem osztoztunk egymással.”

Ami a szívén, az a száján

Lenyűgöző teljesítménye és karizmatikus személyisége elől sorra hárultak el az akadályok. Diktátorok, bankemberek, a kommunista Szovjetunió mind fejet hajtott előtte, pontosabban a kérései előtt. Őt nem hatotta meg egyik földi hatalmasság sem. Sorra kapta a díjakat, banketteket rendeztek a tiszteletére, de ezeken összecsomagoltatta az ételt, és vitte magával.

1979-ben ő kapta a Nobel-díjat, és esze ágában sem volt diplomatikus, semleges beszédet mondani. Az abortusz ellen szólalt fel, amely nemcsak a családokra és a szeretet közösségre, de globális szinten a békére is veszélyt jelent.

Akik igazán érteni és értékelni akarják ezt az aprócska óriást, nem hagyhatják ki a képletből tevékenysége eredőjét, a mély hitet. Amikor a bangladesi árvíznél segédkező nővéreit arra kérték, hogy kivételesen függesszék fel a napi egyórás imát, mert annyi a teendő, Teréz anya nem engedte. „Elfogy az erejük, ha nem táplálkoznak” – jelentette ki határozottan.

Az ima az ő esetükben az erőforrás. Bár halála után előkerült leveleiből kiderült, hogy a hitével neki is megvoltak a maga nehézségei, még a legelhagyottabb időszakában sem adta fel, amit elkezdett.

Egyszer egy amerikai újságíró végignézte, hogy cserél kötést egy gennyedző sebekkel teli ember testén. „Én ezt egymillió dollárért sem csinálnám”, jegyezte meg a férfi. Teréz anya válasza pedig az volt: „Persze. Egymillió dollárért én sem…”

Share Button
Ennyien olvasták: 644

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.