Központ
2017. október 16. hétfő, Gál
Derült
Holnap
Derült
Derült
Szerda
Derült
Derült
Csütörtök
Derült

„Úgy érzem, jól döntöttem, amikor az operettet beengedtem az életembe…”

Központ június 5, 2014 Társadalom

„Úgy érzem, jól döntöttem, amikor az operettet beengedtem az életembe…”

– interjú Dancs Annamarival –

ancuscimlap

 

– Idestova négy éve vagy a Budapesti Operettszínház tagja, ahol a Csárdáskirálynő Stázijaként debütáltál, de az operettes „szárnypróbálgatás” jó néhány évvel korábbra datálódik, pontosabban 2007-re, amikor Tarján Pál tenor közreműködésével operettalbumot jelentettél meg, amit egy sikeres turnésorozat követett. Akkoriban sokan meglepődtek ezen, hiszen a civil számára kvázi akkora váltásnak tűnt, mintha egy Forma-1-es pilóta hirtelen gondolna egyet, és a versenyautó kormánya mögül terepmotorra pattanna. Mennyire volt „rázós” az átnyergelés?

– Habár két egymástól teljesen eltérő műfaj az operett és a pop, az én életemben, a torkomban, és szerencsére a közönségem előtt sem volt meredek váltás. Persze, sokan meglepődtek, amikor az első turnén egy Szilvia belépőjével kezdtem a műsoromat; sokan azt is hitték, nem az én hangom, hanem playbackelek, de hát az sem volt publikus, hogy míg javában popzenét énekeltem, közben a Zeneakadémia operaénekesi szakán lediplomáztam. Nekem egy igazi szerelem lett az operett, de ugyanakkor hálás vagyok azoknak a popos éveknek, amikor az országot járva, koncertezve szereztem meg azt a színpadi rutint, ami nélkül talán ma nem lennék a Budapesti Operettszínház tagja.

 

ancus3


– 2010-ben a bukaresti Ioan Dacian Nemzeti Operettszínházban a Marica grófnő és a Csárdáskirálynő szubrettszerepeit osztották rád, ráadásul románul kellett énekelned. És mindezt úgy, hogy nem magad jelentkeztél meghallgatásra, ahogy Budapesten, hanem ők kerestek meg…

– Szerencsém volt, mert 2009-ben mentem el egy meghallgatásra Bukarestbe, és rá egy hónapra hívtak meg a Csárdáskirálynő és a Marica grófnő szubrettszerepeire; ez egy „beugrás” volt, a három szubrettből kettő teherbe esett, és, ahogy mondani szokás, jókor jó helyen… Mai fejjel visszatekintve nagyon bátor voltam, hiszen bele se gondoltam, hogy mi történhetett volna akkor, ha a bukaresti vendégszereplésem nem sikerül. De az effajta bátorságom mindig bejött, a plusz adrenalin mindig segített a bizonyításban.


– 2012 nyarán rosszul lettél egy kosztümös próbán, tavaly tavasszal pedig egy kisebb műtéten estél át. Hogy vagy azóta, illetve most?

– Köszönöm, jól vagyok. Nem veszélytelen a színpad, benne van a pakliban az, hogy amilyen intenzíven élek, létezek, ha nem figyelek oda magamra, akkor megtörténhet a baj. Emberből vagyok én is, és ezek a kisebb szerencsétlenségek tanulságok, intelmek arra nézve, hogy jobban vigyázzak magamra.


– Néhány nappal ezelőtt, május 16-án volt Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjének a premiere, amely egyben az évad utolsó bemutatója is a Budapesti Operettszínháznál. Következik a jól megérdemelt lazulás, vagy a nyarad is „be van táblázva”?

– A mosoly országa óriási kihívás volt számomra. Ez már a harmadik „ázsiai” szerepem, ezúttal egy Mi nevű kínai hercegnőt alakítok, előtte a Miss Saigon címszerepét, a vietnami Kimet, illetve a Viktória Lia San-ját játszottam. Mind közül a mostani, a Mi volt a legnehezebb, hiszen operai magasságokat kell megénekelni, illetve egy lényegesen más, drámaibb szubrettszerepről beszélünk. Emellett még kungfu- és balett­órák is tarkítottak a próbafolyamatot. Egy hét pihenő után már Kálmán Imre Bajadérját próbáljuk a teátrumban, mivel szeptember 19-én újra visszatér ez a nagyszerű operett a repertoárunkba, nyár közepén, július 11-12-én pedig a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Csárdáskirálynőt mutatjuk be. De közben marad időm az otthoni szabadtéri koncertekre, illetve a családomra, szeretteimre is – minden csak szervezés kérdése.

ancus2


– A kilencvenes évek elején a szolnoki színház büfése mindig azzal búcsúzott tőlem, hogy „üdvözlöm az erdélyi magyarokat”; azt hitte, lehetünk vagy ötvenen. A magyarországi átlagember véleményével mindenki képben van, de érdekelne, hogyan viszonyulnak hozzánk a kollégáid? Nem az itteni közös turnéitok alkalmával, természetesen, hanem otthon, Pesten, amikor egymás között vannak.


– Erdélyről minden kollegámnak elsőre az otthoniak vendégszeretete, a nagy evészetek-ivászatok, az áfonyapálinka, no meg a vinete jut eszébe. Szeretettel gondolnak kis hazánkra, akik már voltak, és kíváncsiak azok, akik meg nem; persze, én is sokat „promózom” az otthonomat. Remélhetőleg sikerül az ősz folyamán az egyik sikerdarabunkkal Marosvásárhelyen is több előadást tartanunk. Nekem minden vágyam, hogy ezek az előadások megvalósuljanak, csak hát ekkora produkciókat megmozgatni nem könnyű.


– A mondás szerint a székelyt azért ejtik ki a román X-Faktorból, mert magyar, a magyarból meg azért, mert román. Máig elevenen él bennem, amikor pár évvel korábban, egy hazai tv-műsor vendégeként addig ismételtetted a nevedet a bukaresti műsorvezetővel, amíg sikerült helyesen kiejtenie, sőt, valami olyasmi is rémlik, hogy a 2008-as Aranyszarvas fesztiválon – amelyen első erdélyi magyar szólistaként közönségdíjat nyertél – néhány magyar sort is „belecsempésztél” az angol nyelvű dalszövegbe…

– Ami a nevem ismételtetését, köztudatba való juttatását illeti, valóban tudok erőszakos is lenni. Igen, Bukarestben nem volt titok, hogy magyar vagyok, és mivel ezt a legőszintébben mondtam el az összes tévéműsorban, ezt így fogadták el – a legőszintébben. Ugyanez a helyzet Pesten is: erdélyi lány vagyok, és büszkén vállalom is! Ugyanakkor mindig megadtam a tiszteletet a különböző nációknak; amikor éppen Hollandiában léptem fel, akkor a multikulturalitás, a tisztelet jegyében hollandul is köszöntöttem a közönséget, énekeltem az ő nyelvükön is – számomra ez így természetes.


– Ha már szóba került az X-Faktor: mi a véleményed az énekes tehetségkutató versenyekről, illetve jelentkeznél-e ilyen jellegű műsorba, ha most lennél pályakezdő?

– Egy tehetségkutató remek lehetőség, ha valaki tehetséges, és esélyt szeretne kapni a színpadon. Ezzel semmi baj nincs, azzal viszont már van, hogy a három hónapos gyorstalpaló sztárcsinálók után addig használják őket, amíg érdekük, aztán magukra hagyják, és jöhet egy újabb széria. A színpadhoz, művészethez sok esetben nem elég három hónap, meg kell mászni a lépcsőfokokat; a felkészültség, az alázat, a küzdelmek, sikerek, sikertelenségek (és meg sorolhatnám) mind hozzájárulnak egy hosszú szakmai pályafutáshoz.


– Mennyire könnyen (vagy nehezen) sikerült csapatjátékossá válnod a pesti társulatnál? Hiszen tizenöt éven keresztül mindig egyedül álltál a színpadon (a táncoslányokat leszámítva), és ez mindenképpen fordított helyzet, például Beyoncé vagy Robbie Williams is zenekarban kezdték, és utána startolt a szólókarrierjük.

– Valóban nem volt egyszerű megtanulni csapatban dolgozni, évekig csak én voltam a színpad közepén. Szerencsére jó az alkalmazkodóképességem, és voltak olyan kollegák, akik segítettek a beilleszkedésben. Kellett persze néhány „pofon” is, ami rádöbbentett arra, hogy itt más a rendszer. Ugyanakkor minden nap azt érzem, hogy folyamatosan tanulok valami újat a szakmáról, tapasztalok és megérek az új feladatokra, kihívásokra, ami nagyszerű érzés.


– Azt mondják, a pénz nem boldogít, de legalább vehetsz magadnak egy jachtot, amin szomorkodhatsz. Ha kizárólag az anyagi oldalát nézzük, mennyire „buli” 2014-ben Magyarországon operett-énekelni?

– Az operett hungarikum, és elég sokat turnézunk: Izraelben, Münchenben, Szentpéterváron is felléptünk az elmúlt fél évben. Amikor Szentpéterváron énekeltünk egy nemzetközi operettgálán, akkor jobbnál jobb táncosokkal, énekesekkel léptünk színpadra, el is bizonytalanodtam rendesen, hogy most mi lesz… Aztán amikor mi, magyarok álltunk a színpadon, bebizonyosodott, hogy a paprika a vérünkben elengedhetetlen ebben a műfajban, az egész színház tombolt a mi produkciónknál. Úgy érzem, jól döntöttem, amikor az operettet beengedtem az életembe, ha szerencsés és ügyes vagyok, akkor akár 50-60 évesen is énekelhetek. Remélem, hogy úgy lesz.


– Tavaly októberben Bársony Rózsi emlékgyűrűt adományozott neked a Budapesti Operettszínház, amely 1981 óta kétévente mindig a legígéretesebb szubrett ujjára kerül. A közönség szeretete mellett legalább ugyanolyan fontos a szakmai elismerés is?

– Minden előadónak jól esik, ha szakmailag is elismerik, és ezek a visszaigazolások valamilyen szinten megerősítenek abban, hogy igenis van értelme folytatni. Persze, mindig a közönség a mérvadó, hiszen ők váltanak az előadásokra jegyet, ők tapsolnak nekünk. Valóban nagy megtiszteltetés, hogy Lehoczky Zsuzsa, Oszvald Marika, de akár Szendy Szilvi után én lettem a következő „legígéretesebb szubrett”, akinek odaítélték ezt a kitüntetést.


– Legutóbb márciusban turnéztál itthon a Cintányéros cudar világ című operett-előadással, Oszvald Marikával és Peller Károllyal közösen; mikor láthat legközelebb az erdélyi, illetve a marosvásárhelyi közönség?

– Nyáron lesznek kisebb koncertjeim otthon, de természetesen szeretnék majd ősszel egy újabb erdélyi turnéra indulni, Operettszínházas kollegák társaságában, ahogy már említettem. Részletesebben erről még korai lenne beszélnem, de ígérem, hogy mindig elhozok a szülőföldemre egy-egy jó barátot, kollegát, akikkel igyekszünk megörvendeztetni az otthoni közönséget.


Share Button
Ennyien olvasták: 240

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.