Központ
2017. december 11. hétfő, Árpád, Árpádina
Helyenként felhős
Hétfő
Helyenként felhős
Helyenként felhős
Holnap
Helyenként felhős
Eső valószínű
Szerda
Eső valószínű

„Vagyok valaki, mert sokakat ismerek, mert sokak ismernek”

Központ december 6, 2012 Társadalom

p„Vagyok valaki, mert sokakat ismerek, mert sokak ismernek”

Akarva-akaratlan azon gondolkodom, hogy életünknek egyáltalán van-e olyan része, ahol ne lenne ott a hatalmi harc valamilyen formája? Ez megvan a politikában, de egyaránt meglelhető az egyházi életben is. Ha a kérdésbe még jobban belegondolunk, sajnos, rá kell jönnünk arra, hogy az említett harc bizony megfigyelhető még a családban is. A család, életünk egyik legszentebb része. E heti alanyunk egy Istentiszteleten beszélt évekkel ezelőtt a családi fészekről. Az ő szavai szerint a családi fészek nagyon sebezhető. Sokszor megtépi a szél, néha a földre zuhan, alkalomadtán illetéktelenek kakukktojást hagynak benne, van amikor elválik lakóitól, olykor pedig gazdátlanul marad. A természet azonban vigyáz arra, hogy ez a fészek mindig megújuljon, és ha vért izzadva is, de követelje övéitől, hogy félretéve az élet viszontagságait mindent megtegyenek a megmaradásért, az összetartozásért, a szeretetért.  Mostani lapszámunkban Ötvös Józseffel, a Marosi Református Egyházmegye leköszönő esperesével beszélgetünk. Szót ejtünk a kezdetekről, a papi hivatásról, küldetéséről, az egyházmegyei vezetés élén történt változásról, a stafétabot átadásáról, az új esperesről, egy lezárt korszakról, és persze a családról. 


– Ha tíz mondatban kellene összefoglalnia gyermekkora élményeit, mi lenne az, amit elmondana?

– Először is azt a nagyon szép Mezőség-széli földműves világot említem, mely lassan már visszahozhatatlan, és ami nemcsak nosztalgia, hanem egy igaz romantika. Hatvanévesen visszatekintek most az elmúltakra, és azt kell mondanom, hogy ezt tartom az igazi idillnek. Ide bármikor vissza lehet vonulni.

Az igazság, hogy az ember gyermekkorában nem veszi észre, hogy mekkora érték az, hogy a világon van egy olyan biztonságos hely, ahol meg lehet pihenni, meg lehet nyugodni és fel lehet töltődni. Sajnálom azokat a fiatalokat, akik milliós fővárosokban nőnek fel. Én egy 600-700 lelkes falusi közösségben cseperedtem, így lehet, hogy egykor ők is sajnáltak engem. Én azonban úgy látom, egészen más egy gyermek személyiségfejlődése, biztonságérzete, ha olyan környezetben nő fel, ahol mindenkit ismer.

Abban a faluban, ahol én nevelkedtem, voltam valaki, mert mindenki ismert, és mert mindenkit ismertem. Korunknak egyik legnagyobb kihívása, problémája-gondja az, hogy idegenek vagyunk a saját városunkban. Talán pont ezért menekülök vissza szülőfalumhoz. Ott soha nem voltam, nem vagyok, és nem leszek idegen.


– Miért lett református lelkipásztor?

– Ennek van egy belső, és van egy külső motivációja. Először a másodikat mondanám, mert ez kézzel fogható. Tizenkettedikes koromban a szüleim magánórákra járattak fizikából. Jó reálos voltam, de mindig magyarul tanultam. Építészmérnök szerettem volna lenni, de erre a szakra csak románul lehetett felvételizni. Sajnos, a mai nap sem dicsekszem a román nyelvtudásommal. Szó ami szó, egy román-magyar kérdés kapcsán összevesztem a tanárommal. Azt mertem neki mondani, hogy inkább olyan egyetemre fogok jelentkezni, ahol az én nyelvemen lehet felvételizni. Ma is tisztán emlékszem, amikor azt mondta nekem, hogy ebben az országban ilyen nincs. Hát én megkerestem ezt az egyetemet, a teológiát, és azzal, hogy megtaláltam, egyben bebizonyítottam, hogy szűkebb hazánkban igenis van, létezik ilyen is.

Ami a belső motivációt illeti, az az elhívás tényszerűsége. Ezt különben a teológián is tanítják. Én azonban ezt csak sokkal később értettem meg.

Az elhívás megvan tehát, csak lehet, nem tudjuk órára, napra pontosan meghatározni, hogy mikor szólít meg minket az Úristen. Csak utólag döbbenünk rá arra, hogy mikor volt ama pillanat. Nekem talán akkor jelzett az Úristen, amikor édesapám azt kérdezte tőlem, hogy nem akarok-e papnak tanulni. Csak azt tudtam apámnak válaszolni, hogy én képtelen lennék temetni. Most pedig állítom, hogy az egyik legkedveltebb szolgálatom a temetés. Tudom, hogy meglepő, de így jöttem rá arra, hogy nem akármilyen elhívással léptem erre a pályára.


– Honnan az a méltóság, ami mondhatni állandóan sugárzik Önből?

– Pár évtizeddel ezelőtt éreztem rá arra, hogy abból a világból, abból a környezetből, ahonnan jöttem, még ma is rengeteg értéket meg lehet menteni. Huszonévesen még azt sem tudtam igazán, hogy mi az a Mezőség. Valamikor gyermekkoromban édesapám elmondta: „Póka a Mezőség kapuja. Ezen belül nagyrészt már elrománosodtak a falvak”.

Elemista koromban irigykedtem is a nagyobb falukra. Azokban ugyanis kastélyok, várak voltak, és híres emberek születtek. Hatvanéves koromra tisztult le bennem az, hogy az erdélyi mezőségi embernek nincs amiért szégyenkeznie. Talán innen a méltóság, a megértés, a szeretet, amit magamban-magamon hordok.


– Pár héttel ezelőtt lejárt az esperesi mandátuma. Megkérném, foglalja össze mindazt, amit az elmúlt időszakból fontosnak tart. Az esperesség, a Marosi Református Egyházmegye, és a harmadik évezred első évtizede…

– Éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy tudatosuljon bennem, hogy ez mennyire fontos időszak volt. Hiszek abban, és nagyon remélem, hogy ennek a 10-12 éves szolgálatnak megmarad az eredménye. Ha most visszatekintek az elmúlt évekre, el kell mondanom, hogy ez a korszak sokkal felelősségteljesebb volt, amint én azt az elején hittem. Egy új évezred indító napjairól, hónapjairól kell beszélnünk. Valahol mi feleltünk azért, hogy mit, miket írnak, jegyeznek fel ezekről az évekről. Kijelenthetem, hogy egy jó összekötő csapat voltunk, melyben az volt talán a legszebb, hogy fel tudtuk vállalni a múlt század értékeit úgy, hogy ezeket sikerült továbbvinni, továbbépíteni.

Ez azért annyira fontos, mert ’89 óta már felnőtt egy-két nemzedék az egyházban, Erdélyben. A szóban forgó generáció képviselőinek igencsak szükségszerű elmondani, hogy a fordulatig milyen is volt az itteni magyar, és a hívő ember élete. Az erdélyi egyház kilencvenig furcsa életet élt meg. Csak néha látszott szabadnak, és a templomban is bezártan élt. Dacára az elmondottaknak, a változástól olyan fontossá vált egy pap személye, hogy szinte egy kopjafát sem lehetett felállítani pap, esperes  vagy egy püspök nélkül.  

Örvendek annak, hogy esperességem ideje alatt sok minden a helyére került. Ahol fontos volt, ott megjelentünk, és ahol nem, ott nem váltunk kirakattá.

Ami még pozitívum, és amit tovább szeretnék adni az az, ami bebizonyosodott: tapasztalatból állítom, hogy a marosvásárhelyi, az erdélyi magyar értelmiség szereti és felvállalja az egyházát. Jobban, mint az kívülről látszik. Lehet, hogy nincs minden vasárnap ott a templomban, vagy nem teljesen a vallását gyakorló közösség, de soha nem éreztem, hogy ne tisztelettel beszéltek volna arról, aki az egyházukat képviseli.


– Az esperességi tisztséget illetően a Marosi Református Egyházmegyében újabb és megismételt választásokra került sor. Amennyiben lehetséges, vegyünk mindent kronológiai sorrendben. Bizonyos dolgok ugyanis nem mentek zökkenőmentesen…

– Mindez talán egy itteni, régi vívódásnak köszönhető. Kilencvenben, a lehető legrosszabb felosztásban kétfelé vált az egyházmegye. A régi, hagyományos egyházmegyében 63 egyházközség maradt, az újban pedig csupán 16. Ez az elosztás nem volt elfogadható, ezért ellentét ellentétet, vita vitákat szült. Semmiképp sem lehetett megegyezni, így a Püspökség vette át az irányítást. Az erőszakos döntést Brassóban hozzák meg. Mondanom sem kell, hogy milyen feszült volt a helyzet. Az utolsó hónapban az úgynevezett Székely Mezőséget átcsatolták a Mezőségi Egyházmegyéhez és erre nem igazán voltunk felkészülve.

Az esperességet illetően két ember jöhetett szóba, név szerint Lőrincz János és Henter György. Ebben az áldatlan állapotban én mindezt csak nagyon nehezen tudtam magamban feldolgozni.

Amikor engem tizenkét évvel ezelőtt megválasztottak, épp Lőrincz János volt a vetélytársam. A választás után kijelentettem: oda szeretnék eljutni, hogy hat év múltán ne egymással szemben, hanem együtt induljunk. És ez sikerült is. A hat éves mandátumom egyik legnagyobb eredménye az, hogy aki anno velem szemben indult, az munkatárs lett, és ennek köszönhetően – nagyon szépen – együtt tudtunk dolgozni. Viszont Henter György, itt a Vártemplomban kollégám. Közvetlen, napi találkozásaink vannak. Mi tagadás, nagyon sokat vívódtam azon, hogy én akkor hova is álljak… Természetesen mindkettőjükkel elbeszélgettem. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy Lőrincz János lelkipásztort kell támogatnom. Ezt is tettem.


– Ahogy ilyenkor lenni szokott, ebben a feszültségben meg is születik a replika. Henter György felküld egy észrevételekből összeállított 11 pontos levelet a Püspökséghez.

– Mint leköszönő esperes, igyekeztem tisztességesen és demokratikusan levezetni a közgyűlést. 45-44 arányban Henter György megnyerhette volna a szavazást, de volt két érvénytelen szavazat, így ennek alapján nem lehetett meg a fele plusz egy.

Ezek után már egészen másként alakultak a dolgok. Nem csodálkozom Henter Györgyön, hiszen az első menetben ő állt az élen, de végül mégsem az ő oldalára billent a mérleg. Úgy gondolom, ennek a hangulatának tudható be, hogy elküldte a Püspökségnek az említett levelet. Beigazolódott az, hogy a Püspökségnek sem tetszett ez a választás, így inkább arra hajlottak, hogy az egészet meg kell ismételni.

A lelkipásztorok azóta is vitatják, hogy ez törvényes volt-e vagy sem. Mindez csakis akkor lehetett volna teljesen helyénvaló, ha mintegy húsz százalék fellebbez. Azonban nem fellebbezett senki. A Püspökség viszont, mint felülről beszóló-rászóló intézmény, kijelentette, hogy meglátása szerint rendellenességek történtek, és a választást meg kell ismételni; nagyon érdekes az, hogy nem az egész választást, csak magát az esperes megnevezését…


– Önt azért is feljelentették, mert esperessége ideje alatt nem kérte a szekusnyilatkozatokat.

– Ez egy nagyon érdekes kérdés. Válaszként egy páratlan esettel élnék.

A nyolcvanas évek és a külföldre, nyugatra utazás… Biztosan sokan emlékeznek arra, hogy a kiutazás, azaz az útlevél kibocsátásának feltétele: kétszáz dollár, és egy hivatalos meghívólevél volt. Egyik lelkipásztor kollégámnak megvolt a szükséges pénze és a meghívója. Persze, nem ő volt az egyetlen, aki útlevelet igényelt, mégis a rendőrségen azt mondták neki, hogy: „Tiszteletes úr, mi kiállítjuk az útlevelét, de ugyanakkor elvárjuk, hogy Ön is segítsen nekünk. Arra kérjük, írja le, árulja el nekünk azt, hogy milyen ember ez az Ötvös József”.

Azért is tudom az egészet elmondani, mert írása, jelentése ott van az asztalomon. Paptársam a következőket írta: „Találkoztam Ötvös Józseffel, és nagyon jó hírt kell mondanom róla: nősül.”

Én hiszem, hogy engem akkor megmentett ez a kolléga. Azért, mert nem írt semmit rólam. Pedig akkoriban írni kellett. Számtalanszor voltam kihallgatva én is, és ennek köszönhetően tudom: amikor órákra rázárják az emberre a szekuritáté ajtaját, és egyedül van, akkor nem meri megtenni azt, hogy „nem ír”. Valamit írni kellett. Ez a lelkipásztor annyit írt rólam, annyit jelentett személyemről, hogy nősülök.

De ettől eltérve, esperességem ideje alatt sok „más tartalmú besúgást” is láttam, olvastam. Sohasem akartam azt, hogy társaim ujjal mutogassanak egymásra. És ezt el is értem. Másként gondolkodva, azt is mondhattam volna az előbb említett kollégámról, hogy „te besúgó vagy”, pedig ő megmentett engem.

Hát ennyit a besúgás papírjairól, melyekről még azt is tudni kell, hogy ezekkel kiválóan lehet manipulálni az emberi kapcsolatokat!

Hatvanévesen ki merem mondani, hogy az én generációm nem ártott a másiknak. Csak felhasználtak minket egymás ellen. Pont ettől akartam elhatárolni a kollégáimat, és ennek érdekében valóban többször is kijelentettem, hogy amíg én vagyok az esperes, addig nem fogom teljesíteni a Püspökségnek azt a rendeletét, hogy az úgynevezett szekus dossziékat kérjem.


– A Székely Mezőséget átcsatolták Mezőségi Egyházmegyéhez. E tény már elegendő ahhoz, hogy akár egy új beosztásról beszéljünk.

– Az öt nagyvárosi gyülekezettel sokkal heterogénebb lett az egyházmegye. Azonban figyelembe kell venni, hogy nagyon erősek lettek a város melletti gyülekezetek. Ezzel szemben a végeken lévő falusi gyülekezetek a fennmaradásukért küzdenek.  

Addig, amíg a város melletti a közösségek megerősödnek: a Marosmente elrománosodik, a Nyárádmentén elég sok a cigány és nap mint nap romló anyagi helyzetben él. Sajnos ezeket a tényeket tudomásul kell venni. Úgy állunk, hogy a kihalóban lévő falvakban lassan már azt sem tudjuk, lesznek-e még iskoláink. El sem tudom képzelni azt, hogy miként fogjuk a nevelni magyar ifjúságot úgy, ha a településen nincs iskola, oktatás, vallásóra.  


– Templomépítés… Az ortodox templomok megjelenésének száma abszolút nincs arányban a magyar templomokéval…

– A Református Egyház abban hibás, abban vagyunk ludasok, hogy nem vállaltuk, hogy kijárjuk, kilobbizzuk, kikunyeráljuk, hogy mindenütt legyen templomunk, ahol arra szükség mutatkozik. Marosvásárhelynek szüksége lenne két nagy, és ezek mellett sok kicsi református templomra, új egyházközségekre. Nemcsak a látványos a fontos. Az egyházban ahhoz, hogy elérjük az embereket, kis pontokra van szükség. Mi tagadás: ezzel arat a jehovizmus, ezzel aratnak a baptisták, az adventisták, sőt még a hit gyülekezete is. Ugyanis ahhoz, hogy személyessé lehessen tenni egy lelki kapcsolatot a közösségen belül, ahhoz mindenekelőtt kicsi közösségre van szükség. Talán ezt ismerték fel az ortodoxok, ezért is van minden városnegyedben templomuk. A jövőre nézve, ezt a Református Egyháznak is fel kell vállalnia.


– A templomba járás opciói. Ma már ilyen is van…

– Igen, így van. A harmadik évezred nemzedékének nem akármilyen választási lehetősége van. Oda megy el, ahol érzi, hogy ott ő valaki, és neki ott a helye. Az embe­reknek ma már nem elég az, hogy a pap szépen beszél. Sokszor arra van szükség, hogy a templomozás után a mellette lévővel még egy kicsit beszélgethessen, ahogy mondani szokták „dumcsizzon”. Egy ötszáz férőhelyes templomban, ahol vannak négyszázan és az emberek nem ismerik egymást, ez nem megoldható. A kicsikben viszont igen.


– Milyen szájízzel adja át a stafétabotot?

– Nagyon örülök annak, hogy most már minden letisztázódott bennem és körülöttem. Büszke vagyok arra, hogy felemelt fejjel adhatom át a teendőket. Lehet egy kicsit vulgárisnak fog hangzani a válaszom, de kijelenthetem, olyan időszakban voltam esperes, amikor családi életemben is sokat számított a szolgálati autó, a telefon és a jó fizetés. Sokakkal ellentétben, én ezeket teljes mértékben fel merem vállalni. Ezeknek köszönhetően esperességemnek gyakorlati haszna is volt. Másik dolog, hogy jó értelemben, bennem mindig is megvolt egy jó adagnyi karrierizmus. Esperesként nagyon sok helyen jártam, élményeimet, ha akarnám sem tudnám felsorolni. Rengeteg emberrel megismerkedtem és többek között nekik köszönhetem, hogy számtalanszor éreztem és érzem, hogy vagyok valaki. Boldog vagyok azért, hogy az egyik legsajátosabb erdélyi érték védői, oltalmazói közé tartozhattam.


– Az életében lezárul egy korszak. Hogyan tovább?

– Esperesként csak kéthetente találkozhattam híveimmel, így nem élhettem át igazán azt, hogy milyen jó is gyülekezeti lelkész lenni. Meg vagyok győződve arról, hogy nagyon szép időszak előtt állok. Vártemplomi lelkipásztor vagyok még öt évig, vagyis a nyugdíjazásomig. Lehet, túlzásnak tűnik, esetleg a visszavonulással is magyarázható, de úgy gondolom, hogy a vártemplomi lelkipásztori szolgálat van olyan értékű, mint a Marosi Református Egyházmegye esperesi szolgálata.


– Hivatás és család az elmúlt tizenkét évben, és mostantól…

–  Az elmúlt években csak „futottam és rohangáltam”. Itt az alkalom, hogy köszönetet mondjak a családomnak a nem akármilyen megértésért. Esperességem ugyanis nem kis alkalmazkodást kívánt a szeretteimtől. Éveken keresztül alig tudtunk közös programokat szervezni. Úgy hiszem, ezentúl sok minden meg fog változni.

Tudom, hogy sok minden már nem hozható vissza, de igencsak értékelem azt a megértést, amit az enyéimtől kaptam.


Share Button
Ennyien olvasták: 243

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.