Központ
2017. október 20. péntek, Vendel
Helyenként felhős
Ma
Helyenként felhős
Derült
Holnap
Derült
Helyenként felhős
Vasárnap
Helyenként felhős

„Vásárhely mindig hiányzott, és hiányzik ma is!”

Központ augusztus 14, 2014 Társadalom

„Vásárhely mindig hiányzott, és hiányzik ma is!”

grossman

Exkluzív interjú Grossmann Péter világhírű zongoraművésszel

Grossmann Péter világhírű zongoraművész, dalkísérő 1948. június 6-án született Marosvásárhelyen. Először zenei hajlama mutatkozott meg, négy éves korától zongorázik. A versmondással tíz éves korában ismerkedik a nála négy évvel idősebb budapesti unokatestvére hatására. Közönség előtt Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című versét mondta el először. Tizenhat évesen bekerül a Bolyai Líceum színjátszó csoportjába. Versmondói, színjátszásbeli sikereinek dacára, a zenei pálya mellett dönt. Pályája alakulásában mégis tovább él a színészi vágy: dalkísérő lesz, mert a dal alapjául szolgáló versben találja meg azt a forrást, ami zongorajátéka kifejező erejét a legjobban elősegíti. A kérdéseinkre a Marosvásárhelyről elszármazott zongoraművész válaszol, aki az augusztus 31-én, a Marosvásárhelyiek II. Világtalálkozóján, a Kultúrpalotában lép fel.

 

– Sok embert ismerek, akik színésznek készültek, de végül orvosok lettek. Vagy fordítva. Jelen esetben azonban nem erről a társításról kell beszélnünk. Az Ön életét gyökeresen meghatározta a szavalás, a zongorázás, dalkísérés…

– El kell ismernem, a párhuzam állandóan jelen volt az életemben. Kisgyermekkorom óta zongorázom. Minden egyszerűen kezdődött. Leültem a zongorához, és hallás után próbáltam eljátszani, amit épp az utcán vagy a színházban hallottam. Eleinte ez csak amolyan kétujjas próbálkozás volt, de a kitartásom meghozta az eredményt. Bekerültem a zeneiskolába, és nagyon rövid idő alatt a zongorázás életem szerves részévé vált.

– A szavalásról sem mond le. Ez egy igencsak érdekes helyzetet alakít ki…

– A zongorázás az életemben faktummá alakul. Érdekes mód, ahogy egyre jobban megtanultam zongorázni, ehhez a tudásomhoz kapcsolódott a szavalás igénye is. Ami a versmondást illeti, ehhez családi indítékaim is voltak. Akarva akaratlan, a nálam pár évvel idősebb unokatestvérem jut eszembe, aki nagyon szépen szavalt. Eleinte ő volt a példaképem. Úgy hiszem, őt utánozva kezdtem el a szavalást. A dilemma: zongorázás, avagy versmondás? Éveken keresztül nem tudtam dönteni. Egyik pillanatban színész, a másikban pedig zongorista akartam lenni. Persze aztán később minden letisztult.

– Kitől tanult zongorázni? Kik voltak a marosvásárhelyi mesterei?

– Mindenki előtt Horváth Ilona nevét kell megemlítenem. Ő páratlan tanárnő volt kezdőknek, haladóknak egyaránt. Vele kezdtem el zongorázni. A továbbiakban Chován Richardné Metz Piroska kezei alá kerültem, akitől azt tanultam meg, hogy mi is a precizitás… Az érettségi előtt Trózner Erkel Sarolta tanított, akinek azt köszönhetem, hogy közösen sikerült kibontakoztatnunk a zenei egyéniségemet.

– Hát a szavalás?

– Ezen a téren nem voltak oktatóim. Azonban két mentorom igen. Az egyik Tessitori Nóra, a Színművészeti Egyetem akkor már nyugalmazott beszédtechnikai és szavalásművészeti tanára, aki a két világháború között az erdélyi szavalóművészet legkiválóbb képviselője volt. A második mentorom pedig a férje, Kőmíves Nagy Lajos.

Amikor Nóra néni megtudta, hogy szavalni szeretnék, meghallgatott. Miután meggyőződött, hogy figyelemmel követem utasításait, és van, akivel foglalkozni, bemutatott a férjének. És valahol ekkor veszi kezdetét az az időszak, amikor döntök. Lajcsi bácsi azt mondta, mindez nagyon jó és szép, de a zenét nem szabad mellőzzem. Hiába is mondtam neki, hogy a vágyaim inkább a színházhoz fűződnek, ő csak váltig hajtogatta, hogy aki úgy tud zenélni, mint én, az inkább ezt végezze.

– A szavalás mégsem kerül a múlt feledőjébe…

– Ha nehezen is, de elfogadtam részükről az utasításokat, és az irányítást. Magamévá tettem, amit ők mondtak, de a párhuzamot még évekig nem tudtam feloldani. Később, az érettségi előtti években történt meg az, hogy a zenélésnél hasonlót éreztem, mint a szavalásnál. Igaz, ekkor már kibontakoztam, és éreztem a zene hatalmát. 1966 februárjában volt egy nagyon sikeres fellépésem. Beethoven C-Dúr zongoraversenyét játszottam. Ezt előadva, végül sikerült meggyőződni arról, hogy életcélul a zongorát kell választanom. Ismételten: a fellépésen a filharmónia szólistájaként játszottam. Nagy siker volt, melyet mind a közönség, mind a sajtó értékelt. Mindez nagyon megnövelte az önbizalmamat. Meggyőződésem, hogy ez a pillanat volt a „gyújtópont”.

– A zenei karrier alakulása itthon és külföldön…

– Felsőfokú zenei tanulmányaimat Kolozsváron kezdtem, Halmos György érdemes művész növendékeként a Gheorghe Dima Főiskolán. Tanárom ’67-ben áttelepült Bukarestbe, és nagyon sok tanítványát magával vitte. A fővárosban egy nagyon erős évfolyamba, ugyanakkor egy nagyszerű közösségbe kerültem. A tanárom útmutatásaival egyre előbbre haladtam a zenei fejlődésemben.

– Ezekben az években ismerkedik meg a dalkísérés művészetével is. Ez az adottság máig is jelen van az életében. Itt kezdődik az ismertté válás…

– Halmos meglátása szerint, a zenei és technikai adottságaimnak köszönhetően, egy nagyon jó dalkísérő válhat belőlem. Ő ajánlotta, hogy jelentkezzem Emilia Petrescu osztályába, aki akkoriban a bukaresti konzervatóriumban tanított. Szerencsém volt, bekerültem az említett intézet osztályába, és miután elvégeztem ezt a főiskolát is, ott tartottak asszisztensnek. Itt ismerkedtem meg azzal a boldogsággal, amit a dalok kísérése jelent. A dalkísérés egy bizonyos visszatérést jelentett a színészi adottságaim kiéléséhez. Lehet, ez most egy kicsit furán hangzik, de a művész csakis akkor tudja a zenei mondanivalót hitelesen tolmácsolni, ha bele tudja élni magát a zene hangulati világába; és ebben nekem mint hajdani szavalónak, a dalok szövege nagy segítségemre volt. Én a szöveget mindig behatóan tanulmányoztam. Azokból az érzésekből indultam ki, amelyek bennem a dalszöveg olvasásakor először születtek meg. Valahogy, szép lassan így váltam ismertté. Példa erre, hogy ’74-ben és ’78-ban a Csajkovszkij versenyen két alkalommal külön diplomát kaptam a kitűnő dalkísérésért. Ugyanakkor szólistaként is dolgoztam, és sikerült a harmadik nagydíjat is megkapnom. Ez 74-ben a Schumann versenyen volt. Az elmondottak után aztán következtek a további elismerések. Hát ezek voltak azok a tényezők, melyek elősegítették az itthoni zenei karrierem alakulását. Ezt követően aztán elindult minden. Évtizedeken keresztül érkeztek a külföldi meghívások is.

– Marosvásárhely varázsa és a fellépések…

– Marosvásárhely mindig Marosvásárhely marad. Mindig hiányzott, és hiányzik ma is. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen innen indultam, itt vannak a gyökereim, itt vannak a szüleim eltemetve. Jó tudni azt, hogy amit elértem, azt az itteni iskoláknak köszönhetem.

Vallom és állítom: az egykori zenei és pedagógiai indíttatásoknak köszönhetem, hogy ma a lábamon állok. Igaz, sok helyen jártam. Biztosan sokan emlékeznek arra, hogy rengeteget koncerteztem Vásárhelyen. A fellépéseim nagy részét Csíky Boldizsárnak köszönhetem.

– A zongoraművész-dalkísérő a nagyvilágban…

– Miután elkerültem itthonról, megnyílt a világ előttem. Kezdetben a bambergi egyetemen lettem zongoratanár. Itt ismerkedtem meg egy nagyon kedves és egy nagyon tehetséges baritonistával, Franz Düringgel. Ő is ezen az egyetemen volt énektanár. Társultunk és a bemutató koncertünkön egyszerre szerződtettek. Emlékszem, hogy Schubert Téli utazást adtuk elő. Ugyanakkor egyéb dalciklusokat is megtanultunk, és ezekkel kezdtük el bejárni a világot. Felléptünk Japánban, Dél-Koreában, az Egyesült Államokban, Budapesten, Bulgáriában, Moszkvában, Arhangelszkben, Petrozavodszban, Murmanszkban, Spanyolországban és még sok más egzotikus helyen. Összegezve szép és beteljesült állomásai voltak ezek életemnek.

– A külföldi karrier állomásai és az állandó lakhely…

– A kiszállások és később a turnék maghatározták az életvitelemet. Bamberg volt az a város, ahol több ideig tartózkodtam. Előtte Solingenben is laktam, majd Észak-Rajna Vesztfáliaban is voltam egy kevés ideig. A zenei élet magával ragadott, bekerültem az esseni zeneakadémiára, mely intézet egyik zongoratanára lettem. Innen kerültem a bambergi egyetemre. Szívesen éltem itt. Nyolc éven keresztül tanítottam.

A tanítás mint zenészi aktus nem elégített ki annyira, hogy ezt tekintsem követendő életcélul. Változtatni akartam, és ennek érdekében zongorakísérői állásokra pályáztam. Később a művészi életem visszavezényelt Bukarestbe. A Ciprian Porumbescu Zenekonzervatóriumban kilenc évig dolgoztam; itt énekeseket és vonósokat kísértem. Később, 1991-ben Nürnbergbe, a konzervatóriumba szerződtem, szintén zongorakísérőként. 1999-ben Főiskola lett a Konzervatóriumból, és itt maradtam mint főiskolai tanár, egészen nyugdíjazásomig, ahol a fő feladatom a már említett zongorakísérés volt. Bamberg volt az első állandó lakhelyem, és ma is ennek közelében lakom. Nem költöztem Nürnbergbe. Elhunyt feleségem is zenetanárnő volt, és a bambergi zeneiskolában tanított. Nem akartuk, hogy állást változtasson, inkább én ingáztam Nürnbergbe. Mai napig is egy Bambergtől tíz km-re levő községben lakom.

– A válaszokból az derül ki, hogy dalkísérőként lett világhírű. Ez tehát a művészi tevékenységének legfőbb vonala.

– A válaszom egyértelműen igen. Sőt, nemcsak a fővonal, hanem egyben a legszeretettebb ága is. Pályafutásom alatt ugyan kísértem vonósokat, fúvósokat is, azonban a dalkísérés volt az, ami a legjobban tetszett.

– Mit jelentett az Ön számára ezen a téren az oktatás?

– Mint már mondtam, Bambergben volt a zongoratanári állásom. Itt zenetanárokat képeztek ki, akik zongorázni is kellett tudjanak. Mint zongorakísérő, diákokat is tanítottam. Ők azt kellett elsajátítsák, hogy miként adják elő a zeneműveket, és főleg a szövegből kiindulva, hogyan közelítsék meg ezeket. De a főiskolán a dalkísérést – mint önálló műfajt – is tanítottam. A szöveg, zongorázás és éneklés egy ötvözet volt, ami az én tevékenységemnek is a magját képezte. A zongoratanítás is érdekes volt, de számomra nem okozott annyi örömöt, mint a dalkísérés. Ezt azzal lehet magyarázni, hogy a bambergi diákok nem zongoristának készültek. Így az igények nem lehettek olyan magasak, mint egy jövendő koncertzongoristánál. Volt egy pár diák, akikkel nagyon jól tudtam dolgozni. Velük ma is jó barátságban vagyok. Azonban maga a tanítás, mindig csak egy olyan része volt az életemnek, ami kiegészítette az aktív zongorázást.

– A nyolcvanas évek elején elhagyja Marosvásárhelyt. A művészi élet ez után…

– Marosvásárhelyt lélekben sosem hagytam el. Azonban tény, hogy fizikai jelenlétem ’66 óta igencsak megritkult ebben a városban. Mint már mondtam, először Kolozsvárra, majd Bukarestbe kerültem, ahol sokáig laktam. Majd következett Spanyol– és Németország. A letelepedésekkel soha nem voltak gondjaim. A nehézségeket azért tudtam könnyen legyőzni, mert mindenhol voltak barátaim, ismerőseim és rokonaim. Ugyanakkor hamar kaptam mindenhol munkát. Példa erre a kölni, vagy akár az esseni zeneakadémiai évek. Ugyanakkor örömmel tölt el az a tény, hogy a világ megnyílt előttem, és nem éreztem magam bezárva.

– Az idegen nyelv ismerete nagy hatalom. Nagyon fontos, hogy ezeket tökéletesen beszéljük. E nélkül lehetetlen az érvényesülés.

– A német nyelv számomra nem volt kemény dió. Apám ezen a téren sokat foglalkozott velem. Ez volt az egyik indítás. A másik pedig az, hogy az általam kísért dalszövegek zöme német volt. Mindig az volt az elvem, hogy a dalszövegeket teljesen át kell élnem. A szövegeket – eleinte szótárak segítségével – még akkor is lefordítottam, ha már volt megfelelő fordítás. Ez könnyen ment, mert már volt egy német szókincsem, melyet azonnal és könnyen tudtam használni. Voltak persze nehezebb időszakok is. A nyelvtani problémákat például nyelvkurzusokon sajátítottam el. Egy év alatt már annyira jutottam a német nyelvtudásommal, hogy megnyertem egy versenyvizsgát egy olyan állásra, ahol tanítanom kellett. Tehát: már tudtam annyira németül, hogy a hozzászólásaim, megjegyzéseim érthetőek legyenek, s ne zavarja a tanárokat és diákokat az, hogy miként beszélek.

– Ha évtizedeken keresztül más nyelvet beszélünk, lassan nem az anyanyelvünkön gondolkodunk. Ön hogy van ezzel?

– Az ötletek, az indítékok, a belső impulzus tulajdonképpen magyarul történik, de ezek továbbvivése, megfogalmazása már nem. Van tehát egy belső reagálás, de ennek a folytatása bennem már a német nyelven történik. Ennek dacára azonban távolról sem állítom azt, hogy nem magyarul gondolkodom.

– Ön szerint mennyire lehet megélni ma ebből a szakmából? Hatvanhat évesen mit üzen a pályakezdőknek?

– Ugyanazt tolmácsolom, amit akkoriban nekem is mondtak. Ez ugyanis egy örökérvényű üzenet, amely ha egy kicsit furcsa is, de, mindenképpen megállja a helyét. Vagyis: dolgozni és dolgozni, de úgy, hogy mindenképpen ügyeljünk arra, hogy a sok munkával az érzelmi életünk, és az átélő képességünk ne satnyuljon el. Gondolok itt például arra az özönre, amit a média zúdít ránk. Sok minden között ugyanis szelektálni kell, és csak azokra a kritikákra kell odafigyelni, ami az embert igazán építi. A zenélés első, középső és utolsó kritériuma a nagyon magas nívó. Csak okosan lehet belőle megélni. Ma nagyon sok minden előtérbe kerül, ezért nagyon nehéz érvényesülni. Ugyanakkor az is igaz, hogy egy bizonyos fajta szerencsére is szükség van, megfelelő időben a megfelelő emberekkel találkozni. Ami a legfontosabb: dolgozzunk és munkálkodjunk saját magunk fejlődésén.

– Nyugdíjas, de még mindig aktív zongorista. Kórusban énekel, de a szavalás is részét képezi az életének. Tevékenységek és tervek…

– Mint nyugdíjas, most már sok mindent csinálhatok, amit aktív koromban nem tehettem. Szenvedélyesen szeretek énekelni. Életem jó részét nagy énekesek között töltöttem. Rengeteget tanultam tőlük az énektechnikáról. Ezt felhasználva próbáltam meg gyakorolni és felfedezni a dalolás titkait, csínját-bínját. Ezt különben már aktív koromban is próbáltam, már csak azért is, mert voltak diákjaim, akik kérték, hogy technikai fogásokat áruljak el nekik. Ekkor kezdtem el csak saját magamnak énekelni. Meggyőződésem, hogy egy énektanár csak azt tudja tanítani, amit ő maga is átél. Ilyen formában az éneklés egyik központja lett az életemnek, s nyugdíjazásom után rögtön jelentkeztem, nem is egy, hanem két kórusba. Az egyik a bambergi egyetem, a másik a szintén bambergi evangélikus egyház kórusa. Két évvel ezelőtt a versmondás is visszakopogtatott az életembe. Egy ének szakkör keretében merült fel a kérdés, hogy elmondanék-e egy verset. Mondtam, hogy nagyon szívesen, csakhogy német versmondásról volt szó. Én jól beszélek ugyan németül, azonban magyar hangsúllyal. Ez számukra azonban nem volt gond. Megtanultam két verset, ami könnyű volt, hiszen dalként már sokszor kísértem. Mikor ezeket elmondtam, sikerem volt. A következő tervem az, hogy itt, Vásárhelyen egy szavalóestet tartsak. Természetesen magyarul. Továbbá egy német monológot tanulok, melyet egy színjátszó szakkörben fogok előadni. Az elmondottak mellett zongorázom, és fellépek kisebb körökben. A célom tehát most az, hogy nyugdíjasként az életemet minél szebben, minél inspiráltabban tudjam kitölteni.

–  Pillantsunk vissza még egy kicsit az elmúlt jó fél évszázadra. Miként látja ma: nem bánta meg azt, hogy végül nem lett színész?

– A szavalás egy olyan boldogságot jelentett és jelent ma is számomra, amit a zongorázás nem mindig adott meg. Zongoraművész lettem, és ez kitöltötte az életemet. Ezt soha nem bántam, és voltaképp nem is tudom, hogy miként alakult volna az életem színészként. Amennyiben a színészi pályát választottam volna, úgy nem mentem volna el itthonról. Hiszen hol lehettem volna magyar ajkú színész? Csakis itthon. Ha jobban belegondolok, természetes az, hogy ezen a területen is lettek volna nehézségek. A zenetanulásom korszaka alatt is adódtak nehéz percek. A színművészet mesterségét, technikáját elsajátítani nem csak érzelem és ihlet kérdése. A mesterségbeli hozzáállás és a kitartás nélkülözhetetlen. Ez a pálya sincs meg göröngyős útszakaszok nélkül. Ez se fenékig tejföl, mint ahogy a zongorázás megtanulása sem volt az.

– Ha egy tőmondatban kellene összefoglalnia az eltelt hatvanhat évét, hogyan fogalmazna?

– Harccal elért beteljesülés.

Share Button
Ennyien olvasták: 360

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.