Központ
2017. november 20. hétfő, Jolán
Havazás
Hétfő
Havazás
Havazás
Holnap
Havazás
Eső valószínű
Szerda
Eső valószínű

Vásárhelytől Hongkongig – Hosszú út vezet az önismeretig  

Pál Piroska október 20, 2017 Társadalom

Kopacz Boróka Pannának minden adottsága megvolt ahhoz, hogy sikeres szupermodell legyen. Marosvásárhelyen, egy szépségversenyen fedezték fel 15 évesen, és bár sokat tanult a modellkedés során, rájött, hogy nem a centiket szeretné mérni a derekán, s nem a legújabb szoknya megvásárlására akarja ösztönözni a nőket. Belsőépítész akart lenni, hogy olyan tereket tervezzen, ahol az emberek szabadnak érzik magukat. Mindez meg is történt Hongkongban, ahol ma már posztgraduális képzésen tanulja azt, amit nagyon szeret. Nem tagadja, ma is gyakran honvágya van, ám egyelőre nem tervezi a hazaköltözést. Viszont nagyon szeretne a jövőben szakmailag együttműködni az itthoniakkal.

Hogyan kerül egy vásárhelyi lány Hongkongba?

Utólag visszatekintve, azt hiszem, véletlen szerencse, aktív gondviselés, otthoni neveltetés és kalandvágyó természet egyvelegéből születethetett a hongkongi történet. Röviden: a bolyais érettségi után azonnal Budapestre költöztem, és néhány évig ott, valamint párhuzamosan Kolozsváron is tanultam. Mindeközben modellként kerestem a kenyerem, amíg hirtelen úgy nem döntöttem, hogy aláírok egy szerződést, ami révén Pekingbe költöztem. Ott ismertem meg a párom, aki Hongkongban élt, és rövid gondolkodás után elhatároztam, én is vele tartok.

Sikeres modellkarrier áll mögötted. Miért hagytad abba?

Leginkább azért, hogy belsőépítészetet, művészetet tanulhassak, hogy fejleszthessem magam egy interdiszciplináris környezetben, ahol hasonló érdeklődésű embertársaimmal közös célért dolgozunk: az emberi élet egy szeletének jobbá tételéért. A modellkedés számos helyre elvitt, ahol sokféle embert megismertem különféle történetekkel, ami kinyitotta a szemem egy másik világra, amelyet a rendszerváltás évében születve, Erdélyben nem tapasztalhattam meg. Így a modellkedés az évek során inkább eszközzé vált az életemben, ami által nagyobb álmok, célok megvalósítását tűztem ki magam elé.

Meg is csömörlöttél ettől a világtól?

Úgy éreztem, egyre terhesebb, sőt időpazarlás castingokra járni, és a pillanatnyi izgalom után, amit egy-egy fotózás vagy bemutató jelentett, ürességet éreztem, illetőleg úgy véltem: ez nem elég, többet szeretnék az élettől. Haragudtam az ügynökeimre is, akik mérőszalaggal jöttek, és a 64 centis kerületű hasam be kellett húznom, hogy 62 centit írhassanak a papírra. Fölöslegesnek és megalázónak tartottam, a fogyasztói társadalom melléktermékének éreztem magam. Persze a szakma szép, szexi, a modell képes belevinni a személyiségét a munkába, de végső soron kinek származott haszna belőle? A márkának gyűlt a profit, az én időm repült, és a vásárlónak lett egy új szoknyája, ami rajta abszolút másképp állt, mint ahogyan azt a kifutóról eladtuk neki. Félreértés ne essék, vonzódom a széphez, szeretem a mutatós ruhákat, de ma már nem az öltözködés a fő kifejezési formám, aminek nagyon örülök.

Belsőépítészként tevékenykedsz, hogyan döntöttél ezen szakma mellett?

Eddigi életem legfájdalmasabb eseménye, egy haláleset, 21 éves koromban megkérdőjelezett bennem mindent, amit addig hittem az életről. Ez arra késztetett, hogy feltegyem magamnak a kérdést, hogy mit is akarok őszintén. Az akkori modellkörnyezetemben nem néztem fel igazán senkire, sokkal inkább a művészeket, filmrendezőket, belsőépítészeket tartottam példaképeimnek. Ám akkor túl nagy falatnak tűnt, úgy éreztem, nem vagyok elég ehhez.

Mégis sikerült…

Akkoriban csak a pózoláshoz, az emberekhez és a naplóíráshoz értettem, viszont amióta az eszem tudom, mélyen megéltem a művészeteket, és hála a neveltetésemnek, napi rendszerességgel része volt az életemnek a zene, a képzőművészet, a költészet, az irodalom és az építészet. Az utolsó löket egy könyv elolvasása volt, amit Budapesten, egy utcai szemetesládán találtam, amely művészportrékat tartalmazott. Idős művészek megosztották, mi volt az elmúlt 70-80 évben életük értelme. Akkor biztosan tudtam, hogy eljött az idő az ugrásra. Bár a váltás sok évbe telt, mára már megtörtént.

Mennyire volt kultúrsokk Kínába költözni?

Kínát meg kell tapasztalni. A barátaim, akik a leginkább ódzkodtak tőle, ők imádták a legjobban. Az emberek egészségesebben élnek, taichiznak, illetve a buddhizmus által a békét keresik. Persze Hongkongról úgy beszélni, mint Kína egészéről, hibás lenne. A város brit gyarmat volt, és politikailag liberális rendszerrel rendelkezik. Az anyaföldi Kínában viszont kommunizmus van, amely helyzetet erdélyiként könnyebben átérzek. Ám Hongkongban a globalizáció eredményeként nagyon különböző emberek élnek szoros közelségben. Ezt a fajta társadalmi összetettséget még New York sem képes felülmúlni, ahol több a fizikai tér a nemzetek, társadalmi rétegek közötti szegregációra. Itt tényleges együttélés valósul meg, tanulunk egymástól, illetőleg megpróbáljuk kezelni a különbözőségeket. Ugyanakkor jellemző erre a városra, hogy az emberek nem a következő választásoktól, politikai kurzustól várják a jólét megteremtését, hanem mindenki tesz magáért, valamint a közvetlen környezetéért. Nagy a társadalmi összefogás ereje is, gondoljunk csak a három évvel ezelőtt zajló esernyős forradalomra.

Miként tekintenek ott a magyarokra, vagy milyen sztereotípiák élnek Kínában a magyarokról?

Szeretik a magyarokat és a románokat is. Számos helyen jártam, de sehol nem találkoztam annyi emberrel, aki Budapesten járt volna, mint Kínában. Kelet-Európa szimpatikus számukra a közös kommunista múlt miatt is.

Mit tanultál a kínai emberektől, a kínai kultúra mire készít fel?

Hogy meg kell dolgozni azért, amit szeretnénk, és aktívnak kell lenni. A szemem előtt, négy év alatt három új metróállomást építettek fel, ehhez képest Vásárhelyen tíz év alatt készült el a Maros Mall aluljárója. Nem panaszkodó, hanem cselekvő társadalom él itt. Fontos, hogy a 3000 éves kultúrának köszönhetően nem hódoltak be teljesen a gyógyszeripar manipulációjának, az egészségügyi rendszer elfogadott velejárója a kínai orvoslás, az akupunktúra. Engem ez a módszer gyorsan és olcsón hozott helyre egy autoimmun betegségből, amivel a nyugati orvoslás mit sem tudott kezdeni.

Ha hazatérsz, miként látod Vásárhelyt?

Hazamenni mindig olyan, mint egy személyes kis kaland a tudatalattimban.  Minden kis zugnak van története, és csodálom a régi épületeket, amelyeket újra felfedezek. Meglepő a tisztaság, a lassan hömpölygő élet. A régi barátaim is ott vannak, mindig nagy öröm velük találkozni. Számos új kezdeményezés születik a fiatalok részéről, illetve látom, hogy az én korosztályom felnőtt: ők a ma művészei, marketingesei, rezidens orvosai, újságírói, masszőrjei, jógaoktatói, édesanyái, építészei. Ez számomra is felkiáltójel, hogy amikor otthon vagyok, ne zuhanjak vissza abba a Borókába, aki azelőtt voltam, mielőtt elmentem.

Melyek a jövőbeni terveid?

Jelenleg posztgraduális képzésen tanulok városi környezettervezést. Ez azért érdekes, mert Hongkongban – és a nagyvárosokban általában – az építész, belsőépítész és városi környezettervezés egymásra van hangolva, ugyanis a tendenciák a metropoliszok felé mutatnak, ahol a szakosodás helyett a látókör tágulására, a multidiszciplináris tudásra van szükség. Hosszútávú célom pedig emberekkel, embereknek tervezni környezeteket, ahol szabadnak érezhetik magukat.

 

Share Button
Ennyien olvasták: 1041

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.