Mielőtt az ember mélyebben beleásná magát az alkalmazott gasztronómia (főzés) rejtelmeibe, balgamód hajlamos azt hinni, hogy az olyan, a receptekben előforduló szakkifejezésekkel gyűlik majd meg a fonni-, izé, főznivalója, mint a blansírozás, konfitálás, legírozás, nappírozás, posírozás vagy gratinírozás, holott egyáltalán nem, hiszen a felsoroltak bármelyikét villámgyorsan megguglizhatjuk, és máris képbe kerülünk (az előkelően hangzó blansírozás például nem egyéb egyszerű forrázásnál). A gond a hétköznapi konyhai kifejezésekkel van, amelyeket se az interneten, se lexikonokban, se egyebütt nem találunk meg. Lássuk a leggyakoribbakat:
► „A tojásokat felverjük” különösebb fejtörést még a legbénább konyhakontároknak se okoz, hiszen nyilván nem arra értik, hogy feltépjük a hűtőajtót, és beleordítunk: „Már nyolc óra elmúlt, lusta tyúkzigóta banda, tessék azonnal felkelni!”, hanem hogy a tartalmukat egy tányérba fejtjük, és villával habosra homogenizáljuk
► „A hagymát üvegesre pároljuk” is még elmegy, mert egy idő után a hőkezelés hatására valóban üvegessé válik, de a „megfonnyasztjuk” már keményebb dió. Meddig fonnyasszuk? Amíg épp alig fonnyad meg, mint egy másnapos Valentin-napi tulipán a vázában, vagy esetleg míg félig, mint Gyurcsány öregecskedő felesége, vagy netán ameddig teljesen, mint a magyarországi ballibbantak nagymama-gésája, Heller Ágnes?
► Az „egy gondolatnyi” mennyiséghatározó szakácskönyvekben és netes receptekben ritkán jön szembe, de attól még benne vagyunk a szószban nyakig, ugyanis ez a kedvenc anya-mértékegység. Például, amikor feltelefonáljuk a muttert két ujj-blansírozás között, hogy, mondjuk, kell-e őrölt kömény a borjúpörköltbe, és ha igen, mennyi, akkor jó eséllyel ezt fogja válaszolni: „Igen, de csak egy gondolatnyi”. A másik, szintén kvantifikálhatatlan fogalom az „amennyit felvesz”. Kérdés: „Mennyi lisztet tegyek a palacsintatésztába?”. Válasz: „Amennyit felvesz”
► A „fél óráig pihentetjük” első fele okés, de vajon mi a túróslaskát jelent a második, és hogyan kell csinálni? Elég, ha az asztal sarkán hagyjuk, és ott elpihenget magának, vagy be kell helyezni óvatosan a karosszékbe, esetleg a pihepaplanos ágyba? És ha megfeledkezünk róla, majd szól, amikor kipihente magát? Vagy, ha nem várjuk ki a fertályórát, akkor durcizni fog, hogy még lazulna kicsit? Megannyi kérdés, és semennyi válasz
És most egy idézet egy mindmegetteponthus receptből: „Hagyjuk főni, közben néha megsózzuk, megborsozzuk. Félidőben megfűszerezzük a kakukkfűvel és majoránnával, de épp csak egy csipetnyit adunk hozzá”. Kérdés: honnan tudjuk, mikor van félidő, beszalad egy kicsi kukta a konyhába, és fúj kettőt a sípjába?
Végül pedig a nagy kedvenc, szintén egy receptből: „Miután felszeleteltük és kipotyoltuk a húst, dörzsöljük be a szeletek mindkét oldalát pácsóval”. A legtöbben ennek láttán visítva dobják el a fakanalat, és eldzsesszelnek egy étterembe vacsorázni, vagy rendelnek egy pizzát. Merthogy általában só, bors meg max fokhagyma van otthon, de ilyen kitudjamilyen spéci mexikói húskence, hogy pácsó, biztos nincs. Tévedés, mert van. Azaz seperc alatt el lehet készíteni, ugyanis az imént felsoroltakból áll: sóból, borsból és fokhagymából. Csak nem pácsónak kell olvasni, hanem pác-sónak. Jóétvágyat!
