Tíz év fészbukozás, és ezen belül több százezer fészbukos poszt, illetve több millió fészbukos komment végigolvasása után eldöntöttem: végleg szakítok a helyesírással! Mert tulajdonképpen mire jó a helyesírás? Semmire, csak egy ostoba konvenció, egy értelmetlen szabályrendszer. Az égvilágon semmilyen gyakorlati haszna nincs: nem lehet vele se csajozni, se sört kibontani, se szelfizni, de még a ponty-etetőanyagba se lehet belekeverni. Egyetlen, de annál elokvensebb példa a fölöslegességére: J és LY. Két teljesen különböző betű, ami ugyanazt a hangot jelöli! Nooormális??? Hát érdekli azt a nyomorult papagájt, hogy pontos jével írjuk a nevét, vagy a hülyét, hogy őt elipszilonnal? Naná, hogy nem érdekli!
Milyen alapon írja nekem (vagy bárkinek) elő a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének Helyesírási Bizottsága, hogy mit írjak kis- vagy nagybetűvel, egybe vagy külön, vagy azt, hogy egy bizonyos szót hogyan kell elválasztani, fonológiai, morfológiai és még ki-tudja-milyen-lógiai regulák szerint? Menjenek a tífuszkertbe rózsát szedni az egész ortográfiájukkal már, egyszer s mindenkorra! Mert mi van akkor, ha holnap egy vén rotyogós nyelvész úri kedvében kifundálja, két purcantás között, hogy mostantól a tyúkszart x-szel kell írni? Vagy hússzor leírom helytelenül, mire megszokom.
Nem fogok többé azon háborogni, hogy sok diplomás ember is lessz-nek írja a lesz-t, és külömbözőnek a különbözőt, de nem ám! Se azon, hogy a félanalfabéta baromállatja elipszilonnal a muszájt, és ha kijavítják, még vitatkozik is, hogy a muszály a helyes, mert kételyei csak értelmes embernek vannak (vagy nem?), a marha mindig sziklaszilárdan meg van győződve a (vélt) igazáról. Továbbá, visszeresre telt a tököm az évek során azzal is, amikor nyugdíjas magyartanárnők bekotyognak a kommented alá (pedellusi szigorral, miközben lelki szemeiddel a nádpálcát szorongató, falfehér, karomszerű kezüket is látod, lelki orroddal pedig érezni véled az évtizedek alatt a tantermi deszkapadlókból a korpás-zsíros hajukba ivódott petróleumszagot), hogy „A hogy elé mindig vesszőt teszünk”, holott ez egyáltalán nem igaz (példamondat: Már hogy a f*szomba lenne igaz!). Mostantól tőlem aztán mindenki azt csinál, amit akar, úgy mocskolja szanaszét írásban az anyja nyelvét, ahogy jólesik, a kutyámat se fogja érdekelni (tényleg nem, megbeszéltük).
Íme tehát a szabályok nélküli új-helyesírás (amelyet mostantól alkalmazni fogok, és mindenkit ugyanerre buzdítok) egyetlen szabálya: MINDEN SZÓT KIEJTÉS SZERINT ÍRUNK, VAGY AHOGY ÉPPEN JÓLESIK! Miért is írnánk azt, hogy adsz, amikor úgy mondjuk, hogy ac? Már ezen az egyetlen négybetűs lexémán startból spórolunk két leütést, ami csak pár tizedmásodpercnyi idő ugyan, de ha vesszük a naponta bepötyögött hasonló szavakat, és beszorozzuk az átlagéletkor szerint még hátralévő napjaink számával, az – a mostani korunktól függően – bizony több hetes, ha nem több hónapos idősporlás!
És(sel nem kezdünk mondatot, de ez már a múlté!) hogy mire használhatjuk fel az így nyert időt, okosan? Például… csajozásra, sörbontásra, szelfizésre, etetőanyag-keverésre. Úgybizonydá!
