Manapság, amikor így, január idusán, tél derekán, tartósabban mínusz 10 Celsius-fok alá csökken a hőmérséklet, ha nem is hirdetnek rögvest országos szükségállapotot, egymást érik a különféle fokozatú és különböző színű meteorológiai riasztások, pontosabban pánikkeltések, és ha, neadj’isten, a komolyabb mínuszok mellé egy kis hózás, hófúvás vagy hóvihar is betársul, akkor a hazai hírtévék már egyenesen fagyos apokalipszist, jeges armageddont vizionálnak, pedig megértünk és átvészeltünk mink már sokkal keményebb teleket is e tájon. Például a nyolcvanas évek végén, amely telek nemcsak attól voltak cudarabbak, hogy akkoriban nem két napig, hanem két hónapig tartott a gleccser-reccsentő hideg, hanem attól is, hogy akkor nemcsak az utcán cidriztünk, hanem a jéghideg tömbházlakásokban, iskolákban, irodákban, gyárakban, üzemekben (fabrici si uzine) is, meg gyakorlatilag mindenhol; amikor hiába laktál csempekályhásos házban, a havi gázfogyasztást száz köbméterre limitálták az illetékes elvtársak (csak az összehasonlítás végett: egy mai, a hidegebb időszakban kellemes, 21-22 fokos meleget biztosító apartament-hőközpont napi 10-12 köbméter gázt „eszik”), amit ha túlléptél, a további ötven köbölt métert már ötszörös áron csengetted ki a következő hónapban, és ha azt is meg találtad haladni, akkor kijöttek a gázcsávók, és ellentmondást nem tűrően elzárták a gázadat; amikor a rengeteget fogyasztó kis villanyrezsó sem jelentett megoldást, mivel napjában többször is elvették az áramot, órákra; amikor nem azért feredtünk hetente kétszer, mertmivel igénytelenebbek lettünk volna, hanem mert háromnaponta „adták meg” a melegvizet, olyankor is csak annyi időre, hogy a szülők rendszerint a pureceik félig kihűlt fürdővizében pancsolták le magukról/egymásról villámgyorsan a félhetes koszt, verejtéket és állott testszagot; amikor nagyanyáink hajnali négykor kidzsesszeltek az alimentárák előtti tejsorba, töksötétben, csattogó fagyban, a reggel 6 órai nyitásig agyongémberedve, hogy unokáik suliba indulás előtt legalább egy csupor langyos tejet bevihessenek a kis pionír szervezetükbe – legalábbis olyan napokon, amikor éppen nem vala elszopva a gáz reggel, és sikerült a forróvizes fazékba pászítva előbb felolvasztani az üveggel együtt csonttá fagyott, tejnek becézett fehér levet, majd utána megmelegíteni; amikor a vidéki rokonlátogatásról hazafelé előbb csak világoskékre fagytunk a fűtetlen, jégverem vasúti kocsiban (volt olyan, hogy a Déda-Marosvásárhely személyvonat fülkéjében vastagon bezúzmarásodtak a fém karfák, és az ülések fölötti csomagtartók rácsairól effektíve jégcsapok lógtak), majd utána az állomásról való hazagyalogolás (-vánszorgás) közben, a mínusz 30 fokban már szilvakékre, merthogy taxik nem hemzsegtek az állomás-téri szürke szocreál flaszteron, a busz meg két napja oda volt gyógyulva a megállóba; amikor csecsemők haltak bele a huzatos, hideg kórtermekben egy-egy sima homloküreg- vagy tüdőgyulladásba, antibiotikum híján; amikor egy (magyar) apa lelke dermedt örök gyászba, és egy (magyar) anya szíve tört szilánkosra elviselhetetlen fájdalmában, egy ehhez hasonló zimankós januárban, amikor a (magyar) katona fiúk elgennyesedett sarok-sebére ügyet se vetettek a moldovai katonakórházban, és két nap alatt vérmérgezésben kimúlt; amikor…
