Kérem, meséljen az egyetemalapításban vállalt szerepéről.

Háromszéken születtem és amikor Brassóba kerültem egyetemre, alig tudtam románul. Az előadásokon sok mindent nem értettem meg abból, amit a tanáraim mondtak, csupán a rajzokból. Már akkor éreztem, hogy ha mindazt magyar nyelven tanulhattam volna, egészen más eredményeket érhettem volna el. Mégis, az egyetemen másodikként végeztem, annak ellenére, hogy egyedül voltam magyar az egész évfolyamon. A műszaki tárgyakat oktató tanárok mégis engem tartottak a legjobbnak és vissza is tartottak oktatónak a műszaki tanszéken. Ebben az is közrejátszott, hogy két évig dolgoztam gyárban esztergályosként, volt tehát egy bizonyos alapom. Akkor még gondolni sem mertem volna arra, hogy majd románul beszélve keresem meg a kenyerem.

Brassói egyetemi tanárkodásom alatt fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy magyar egyetemen jobb eredményt érhettem volna el. Később aztán a Petru Maior Műszaki Főiskolán többször voltam dékán, ’90 januárjában intézetvezetőnek választottak. 1984-ben, a dühöngő nacionál-kommunista korszakban dékáni állásomból leváltottak, mert akkor mindenkit leváltottak, aki magyar volt, de a forradalom után ismét intézetvezetőnek választottak. Akkor sikerült valahogy a szenátussal elfogadtatni, hogy szervezzük meg a mérnökképzést román és magyar nyelven, fele-fele arányban. Felmentem a minisztériumba, ahol tudatták velem: Marosvásárhelyen magyar nyelvű műszaki felsőoktatás sose lesz.

Megkérdeztem, hogy román lehet-e, azt mondták, hogy az lehet, így a román elindult, rektort kellett választani, mindent megszerveztek úgy, hogy kikerültem a vezetésből, és lett időm elmélkedni azon, miképpen lehetne magyar egyetemet építeni. Tehát én már ’90-ben gondolkoztam azon, hogy nekünk csak akkor lesz önálló magyar egyetemünk, ha egy magánegyetemet építünk magunknak.

’90-ben megpróbáltam ezt elindítani, de a Bolyai Társaság akkor döntötte el, hogy visszaszerzi a Babeş–Bolyai Tudományegyetemet, s ezért megálltam. Attól féltem, hogy politikai okok miatt szembeállítják egymással a két törekvést. Aztán kiderült, hogy jobb lett volna mégis belevágni, mert akkor jóval nagyobb volt a lelkesedés, rengeteg pénz jött be az országba, ami ide-oda elfolyt. 4–5 évvel később ismét próbálkoztam, de ekkor megjelent egy másik kolléga egyetemépítő gondolata, amely szalmaláng életű volt ugyan, de elég volt arra, hogy én leálljak.

’98-ban már láttam, hogy nem lesz állami magyar egyetem, s akkor létrehoztam az alapítványomat (saját költségemen), amelynek joga volt önálló magyar nyelvű egyetemet építeni. Ez volt az első alapítvány az országban. Az alapítványt nagyon támadta a helyi és a központi sajtó. Ez, mondjuk, normális. Ellenben a kolozsvári professzorok között is szép számmal voltak olyanok, akik ezt nem nézték jó szemmel. A kolozsváriaknak akkor az volt a véleménye, hogy Kolozsvár legyen az egyetemi központ, és kihelyezett szakok legyenek a kisebb városokban. Szerencsére eljött 2000, amikor a magyar kormány azt mondta, két milliárd forint van arra, hogy létrejöjjön a magyar nyelvű magánegyetem Erdélyben és a Partiumban. Ez volt a legnagyobb segítség, bár ezt a pénzt nagyon sokan akarták osztani: egyesek a Babeş–Bolyai Egyetem háttérintézményeit akarták ebből felépíteni. Nekem a véleményem az volt, hogy önálló magyar nyelvű magánegyetemre kell költeni ezt a pénzt. Szerencsére a magyar kormánynak is ez volt a véleménye.

Beteljesedtek-e az elképzelései az egyetemalapítással kapcsolatosan?

Most így, beszélgetés közben nézem Bolyai János szobrát, aki azt mondta, hogy „a semmiből egy új, más világot teremtettem”. Mi egy új világot nem teremtettünk, de a semmiből egy magyar egyetemet igen. 2003-ban itt még gyümölcsös volt, és 2006-ban már állt az egyetem. Nagyon meg vagyok elégedve, mert az államvizsgák eredményei alapján, melyeket idegen egyetemek által kinevezett bizottságok előtt védtek meg diákjaink, bebizonyosodott, hogy az ország élvonalában állunk.

Olyan szintű az oktatás, hogy bármelyik műszaki egyetemmel felvesszük a versenyt. Nem volt könnyű ezt elérni, mert minden jóindulatú munkának vannak ellenzői is. Nagy-nagy betegsége a mi nemzetünknek, hogy ha valaki képes lenne kiemelkedni, valami nagyot alkotni, akkor annak inkább a fejére ütnek, mint segítenék. Ellentétben olyan nemzetekkel, amelyeknél ezt pont fordítva teszik: ha valaki elindul felfelé, azt a többi is tolja.

Nagyon sokat kell nekünk még tanulnunk, lehet, hogy végig kellene mennünk azon a bizonyos pusztán mi is, hogy képesek legyünk egymást megbecsülni, egymást segíteni. Ha valaki mond valami jót, akkor egy másiknak rögtön megvan az ellenvéleménye. Úgy kellene, hogy a mi jó gondolatainkat a többi jó mellé tesszük, és segítjük egymást. Nem úgy, hogy két táborra szakadunk és esszük meg egymást. Nem lehetne azt, hogy egy közös célért küzdjünk? Hogy annak a célnak rendeljünk alá mindent? Én képes voltam alárendelni magam a magyar egyetem céljának. Képes voltam eltűrni megalázásokat, bármit annak érdekében, hogy az egyetem felépüljön. Nem értem, hogy miért nem tudunk összefogni? Lassan fölmorzsolódunk. Most már három magyar párt is van. Mindegyikben van valami jó, de egyik sem akar engedni. Ez a magyar önfejűség, ez a gőg, ez a mi nagy bajunk. Nem mondom, hogy ez nem jelent pozitívumat is, hiszen ezzel tudtuk túlélni a válságokat, konokok vagyunk, képesek a legnehezebb időkben is megoldást találni. De mi lenne, ha nem ennénk meg egymást?

Milyen jövőt jósol az egyetemnek?

Azt hiszem, ennek az egyetemnek jövője van, mert az oktatás színvonala nagyon jó. Egyetlen problémánk, hogy még nem eléggé ismert egyetemünk. Azok a diákok, akik hozzánk jönnek, nem a legjobban vannak felkészülve. Ha el tudjuk érni azt, hogy ennek az egyetemnek olyan hírneve legyen, hogy a legjobb diákok Erdélyből hozzánk jöjjenek, akkor ennek az egyetemnek nem lesz ellenfele sok helyen a világon.

Szerencsénk van azzal, hogy nagyon jó a tanári kar. A fiatalok, akiket felvettünk tanársegédnek, egytől egyig évfolyamelsők voltak. Álmodni sem mertünk volna ilyent, és ez sikerült. Azt mondom, hogy a gondviselés ránk tekintett, és a fiataloknak már több mint fele doktori címmel rendelkezik. Megvan az a szellem, ami nélkül manapság lehetetlen az előrelépés: nap mint nap előrébb szeretnének lépni, jobb eredményeket elérni. Ez sajnos ma már a középiskolákban nincsen meg. Elmondtam már ezt egyszer egy találkozón, hogy mi lenne, ha a középiskolás tanárok egy kicsivel több lelket vinnének az oktatásba, ha jobban letennék az alapokat, jobban felkészítenék a diákokat? Most, amikor az oktatás színvonala folyamatosan lefele halad, megtehetnénk azt, hogy fiataljainkat jobban felkészítsük.

Ez azt jelentené, hogy elérhetnénk, hogy a legjobb szakembereket képezzük az országban. Ezek a szakemberek a kezükbe tudnák venni a műszaki szféra irányítását, vállalkozásokat indíthatnának, és ha megvan a gazdasági hatalom, akkor onnan kezdve gyerekjáték minden. Meg lehetne ezt a dolgot valósítani, egy kis lélekkel, egy kis magyar érzéssel a magyar diákok fele. Ennyi volna az egész. Próbáltam már kétszer is beszélni erről, szavaim nem igazán tudtak hatni. De még nem mondtam le róla.

Milyen tervei vannak a dékáni tisztségből való távozása után?

Tulajdonképpen csak dékáni tisztségemből távozom. Intézményvezető nem lehetek, mert a román törvények szerint, aki elmúlt 70 éves, annak nyugdíjba kell vonulnia, nem lehet főállású tanár. Az egyetem vezetőjének pedig főállású tanárnak kell lennie. Ez nem ért váratlanul, ismerős volt az érzés. ’84-ben is leváltottak a dékáni posztból, ’90-ben, majd ’98-ban ismét.

Úgy is mondhatnám, hogy hozzá vagyok szokva ehhez a dologhoz, és könnyen megváltam a dékáni tisztségtől. Mikor tábornok, mikor közkatona voltam a román állami egyetemen, de mindig a feladatomat végeztem. Most sem esett nehezemre, tavaly december 31-én is még itt voltam, ürítettem a dékáni hivatalt.

Emlékszem, hogy amikor jöttem ki az irodából, arra gondoltam: vége van. És elmondtam: Istenem, köszönöm, hogy megsegítettél. Nem éreztem azt, hogy vége a világnak. Továbbra is itt maradok a tanszéken, visszatartanak. Remélem, hogy konzulens professzor maradhatok, habár az új törvények értelmében ez még nem egyértelmű.

Szeretném, ha a kutatásban történnének előrelépések. Eddig a fő cél az akkreditálás volt, de most úgy néz ki, hogy az egyetemek besorolása következik országos szinten. Ami azt jelenti, hogy figyelembe fogják venni a kutatásban elért eredményeket. A következő lépés a kutatás eredményessége kell legyen az egyetemünkön, ha fent akarunk maradni. Ebben, amit tudok, segítek a tanszéken. Attól nem félek, hogy nem lesz mit tennem, sőt tudnék írni néhány könyvet is, csak meglegyen a szükséges időm hozzá. Egy biztos: nem fogok unatkozni nyugdíjasként sem.