Sietve szállok fel az első buszra, ma reggel ismét késésben vagyok. Elgondolkodva keresem az üres ülést, a visszapillantó tükörben kedves női szemek melegségét észlelem. Megtalálom a helyem a hideg műanyagszékben, boldog révületben zötyögök, miközben azon gondolkodom, eljött talán az ideje a mi kis városunkban is, hogy lebontsuk az évszázados sztereotípiákat.
Magyarosi Olga buszsofőrrel a választott szakmájáról, a kialakult előítéletekről beszélgettünk.

>> Hogyan lesz egy nőből buszsofőr?
– Az ehhez vezető úton rég indultam el, gyerekkori álmom volt, nálunk ez családi örökség. Édesapám és a két bátyám is buszsofőr volt, a C, D, E kategóriás jogosítványt 1993-ban szereztem meg, akkor még szokatlan volt itt Romániában, hogy nő vezessen hasonló járműveket. Taxisként kezdtem karrierem, majd kamionon és mondhatom, legjobban ezt szerettem. Teherautón egy évet dolgoztam, de szeretnék még visszamenni. A buszvezetést nem szívesen vállaltam, mert nincs meg a kellő türelem bennem, ami szükséges ahhoz, hogy emberekkel dolgozzak. Tavaly nyáron láttam a hirdetést az interneten, hogy keresnek buszsofőrt, hát jelentkeztem, így múlt év júniusától ezt teszem.

>> Hogyan fogadta a választott szakmáját a család?
– Ez nálunk természetes folyamat volt, tőlük tanultam és ez a fajta rajongás már rég látszott rajtam. Gyerekként is állandóan kocsikkal, motrokkal foglalkoztam. Jelenleg egyedül nevelem kisfiamat, elváltam. Lehet, hogy a család nehezen fogadna el egy nőtől egy ilyen mesterséget, de muszáj dolgozni, én meg ehhez értek, ezt csinálom.

>> Hogy fogadták a kollégák?
– Voltak, akik elfogadták, de vannak férfi kollégák, akikben az a sztereotípia él, hogy a nőknek a lábas mellett a helyük. Ezt sokszor hallottam, de nem nagyon veszem fel. Van némi igazuk, mert elég nehéz egy nőnek, de van bennük egyfajta férfibüszkeség is, kisajátítják maguknak a szakmát és zavarja őket a női nem betörése ebbe a munkakörbe.

>> Főként melyik része nehéz ennek a munkának?
– Nekem mindez valahogy természetes, de sok nő kérdezte már tőlem, hogy miként tudom csinálni, hogy van bátorságom. Mert ahogyan én is megfigyeltem, nagyobb tömegű kocsikat félnek vezetni a nők, habár a mostani technológia nagyon megkönnyítette ezt. A vezetés maga nem nehéz, de nagyon oda kell figyelni. Kimerítő munka, mert koncentrálni kell a forgalom miatt, az emberekre is vigyázni kell, felelünk értük. Ugyanakkor a kiskocsik is tőlünk várják, hogy profikként vigyázzunk rájuk. Elég gyakran áthágják a közlekedési szabályokat, erre is nekünk kell ügyelni, hogy ne történjen baj. A legnehezebb dolog pedig a mechanikai rész, bár ez nem a mi feladatunk lenne, mert minket sofőrökként alkalmaztak, de nekünk is meg kell ezt-azt javítanunk, ami még a férfi kollégáknak is sokszor nehézséget okoz.

>> Mivel tudja kivívni a tiszteletet a kollégái között?
– Igazából sose próbáltam a tiszteletet kivívni. Ugyanazt a mesterséget űzöm, mint ők, természetesnek tűnne nekem, hogy ugyanúgy viselkedjenek velem is, de hát ez lehetetlen, mivel férfi és nő között adott a különbség. Szerencsére nem voltak nagyobb konfliktusok a kollégákkal, de sosem hajtottam arra, hogy „nőknek kijáró” tiszteletet vívjak ki előttük. Ha kollégaként elfogadnak, akkor kölcsönös a tisztelet, ha nem, akkor nincs mit erőltetni. Ebben a szakmában a tiszteletet csak kollégaként tartom elfogadhatónak, s nem férfi–nő alapon.  

>> Az utasoktól milyen volt a visszajelzés, mikor látták, hogy nő ül a volánnál?
– Eleinte gyakran felfigyeltem az utasok különféle reakcióira: a meglepődéstől egészen a félelemig. Volt olyan utas, aki amint észrevette, hogy nő ül a volánnál, inkább leszállt a buszról. Főként az idősebb korosztálynál véltem félelmet felfedezni. Most már kezdik megszokni, ezt visszajelzésekben is hallom. De ha utazott már egyszer-kétszer a buszon, amit én vezettem és biztonságban érezte magát, feloldódott ez a félelem.

>> Hogyan fest egy napja?
– Folyamatos rohanás minden napom. Ez abból adódik, hogy Szászrégenből ingázom, rohanok be Vásárhelyre, levezetek 8–9 órát, majd rohanok haza. Egyik héten délelőttös, másik héten délutános vagyok, ha például délelőtt vagyok szolgálatban, háromkor kelek, hogy elérjem a hajnali vonatot. Ennek ellenére nagyon szeretem, amit csinálok, a motorzúgás nekem nagyon jó érzés, a munka egyben egyféle feloldódás is.

>> Ön mint professzionális gépkocsivezető érzékel valami különbséget általában női és férfi sofőrök között?
– Igen, van különbség. Nem azért, mert a nők nem tudnának ugyanúgy vezetni mint a férfiak, hanem a nőknél nincs meg az a bátorság, mint a férfiakban. Ebben igazat adok férfi kollégáimnak, mikor a női sofőröket leszólják, mivel én is nagyon sok olyan női sofőrt láttam, akik elvesztették magukat a forgalomban. Mikor én is tanultam, bennem is megvolt a tapasztalathiányból adódó félelem, de ez nálam már valamennyire feloldódott az évek során, hiszen állandóan kocsin vagyok.

>> Milyennek látja a vásárhelyi közlekedést?
– Nagyon rossz, mivel nagyon sok a kocsi, kevés a parkolóhely és az emberek állandóan rohannak, ebből adódóan rettenetesen parkolnak, amit busszal nagyon nehéz kikerülni. Sok esetben nem használják a jelzéseket. Ezek sok nehézséget okoznak, mert ugye egy kiskocsi hamarabb megáll, mint egy nagyobb. Egy 19 tonnás busznak nagyobb távolságra van szüksége lefékezni, ebből adódnak problémák, kisebb ütődések, csattanások. Ugyanakkor a gyalogosok is nagyon sietnek és hirtelen lépnek le a gyalogátjáróra a kocsi elé.

>> Igényli-e ez a szakma, hogy Ön is „elférfiasodjon” kicsit?
– Lehet, hogy igen, mert kicsit át kell állni az ő gondolkodásmódjukra. Be kell illeszkedni a kollégák közé, mint akármilyen más munkahelyen. Itt meg kell próbálni úgy gondolkodni, akár a férfiak, hogy ne legyenek nagyobb nézeteltérések. Nem tudom, hogy igényel-e elférfiasodást, de jobb megérteni őket, mint egészen nőies maradni. A női gondolkodás annak segít, aki egészen női mesterséget végez, akinek munka közben nincs kapcsolata férfiakkal. De ez a pálya teljes mértékben ki van sajátítva a férfiak által. Ugyanakkor a nőies megjelenés szinte lehetetlen, mert a gázolaj- és zsírfoltok a velejárói. Az ember sajnálja összepecsételni a szebb, nőiesebb ruháit, ilyen szempontból is igényel némi átalakulást. A belső, jellembeli változásról azért nem tudok pontosan beszélni, mivel én gyerekkorom óta fiúsabb természetű voltam.

>> A gyerekében is hasonlóan fel véli fedezni ezt a fajta vonzódást az autók iránt?
– Igen, már látni benne a vonzódást, bár még nagyon kicsi, ötéves. Ez nem is vonzódás, természetes neki, hiszen apa, anya sofőr. Imádja a kocsiban, mindent kipróbál benne. Egyszer vittem busszal is, de ez még túl korai. Bármilyen motorizált tárgyhoz, kocsikhoz, vonatokhoz, repülőkhöz vonzódik.

>> Ajánlja-e, s ha igen, milyen nőknek, ezt a szakmát?
– Ajánlani nem merem, hiszen ezt szeretni kell egy nőnek. Külföldön ez már természetes dolog, nagyon sok buszsofőr-nő van. Kamionon nekem is voltak kolléganőim, akikkel találkoztam, mind szerették, amit csinálnak. De ebben a szakmában meg fog maradni ez a gondolkodásmód, hogy nem női mesterség, és valahol igazat adok a férfiaknak, mert valóban nem könnyű.