Már megszokhattuk – ha elfogadni nem is tudjuk –, hogy a kelet-közép-európai országok nyugati megítélése elsősorban attól függ, hogy miként illeszkednek az éppen aktuális nagyhatalmi elképzelésekbe. Egy időben, a rendszerváltás utáni években, az EU-s csatlakozás előtt Magyarország számított az „éltanulónak”, míg Romániát számos kritika érte, elsősorban a csatlakozási kritériumok teljesítésének nehézkes volta miatt. Mára megváltozott a helyzet, valamint a két ország megítélése a gazdasági háttérhatalom ellenőrzése alatt álló EU-ban és az USA-ban.
A 2010 óta Magyarországot irányító Fidesz-KDNP-kormányzat előbbre valónak tartja a magyar érdekeket a nemzetközi nagytőke, a multinacionális cégek érdekeinél, ami által magára vonta az EU és az USA haragját. Köztudott, az USA-nak elsősorban érdekei vannak, nem barátai, s amennyiben Washingtonban úgy értékelik, hogy érdekeik sérülnek, máris lépnek. Előbb „csak” gazdasági és diplomáciai téren próbálkoznak nyomást gyakorolni, de amint a közelmúlt közel-keleti történései is mutatják, a katonai közbeavatkozástól sem rettennek vissza.
Mi váltotta ki az USA „ellenérzését” az Orbán kormány iránt? Például Paks, pontosabban az, hogy az atomerőmű fejlesztését a kormányzat az oroszokra bízta, s nem a szintén arra pályázó amerikai cégekre. Néhány éve a temelini atomerőmű kapcsán hasonló konfliktus alakult ki az USA és Csehország között, a korrupcióval megvádolt prágai kabinet bele is bukott. Valami hasonlót szeretnének Magyarországon is elérni. A másik terület a gázüzlet. A Déli Áramlat kiépítése által a lényegében szintén orosz gáz Közép- és Nyugat-Európába való eljuttatása lehetetlenné tenné az újabban szintén gázexportőrré vált amerikaiaknak a palagáz értékesítését. Időközben az Oroszország elleni gazdasági szankciók okozta anyagi veszteségek miatt jegelték a gázvezeték kiépítését.
Egy ismert biztonságpolitikai szakértő szerint Magyarország ma már nem műveleti terület, hanem hadszíntere egy olyan háborúnak, melyet az Egyesült Államok vív Oroszországgal. Azt is állítja, hogy amit André Goodfriend amerikai ügyvivő Magyarországon művel, az semmiféle diplomáciai játéktérbe nem fér bele.
Ezzel szemben geopolitikai szempontból Románia helyzete igencsak felértékelődött az utóbbi időben. Korábban azt írtam, az USA-nak érdekei vannak, nem barátai. Nos, a jórészt általa kiváltott ukrán válság kapcsán pillanatnyi érdekei azt kívánják, hogy „barátjának” tekintse Romániát. A történelmi múltból eredő nyilvánvaló oroszfóbiában szenvedő bukaresti kormányzat pedig teljes mellszélességgel próbál eleget tenni az amerikai, pontosabban a NATO-elvárásainak. Ennek egyik bizonyítéka az a gyorsaság, ahogyan a teljes társadalom megfigyelésére alkalmas – sőt, a visszaélésekre is – Nagy Testvér-törvény elfogadására vonatkozó amerikai sürgetésre reagáltak. Ha már muszáj, akkor önként és dalolva megszavazzák. Victoria Nuland Kelet-Közép-Európáért felelős amerikai külügyér lassan amolyan helytartóként osztja a washingtoni ukázokat a bukaresti kormányzatnak.
Ha jól belegondolunk, a külső elvárások, a „feladatok” kénytelen-kelletlen vállalt teljesítése által jutott, ha jutott valamicskét előre az ország. A korrupció elleni küzdelemben eddig elért, egyelőre csak félsikerek – annak azonban látványosak, azt ismerjük el – elsősorban ennek a megfelelési kényszernek köszönhetőek.
Az tagadhatatlan, intézményrendszerét, a törvényi környezetet tekintve ma Románia akár demokratikus állam is lehetne. Hogy nem az, annak sokféle magyarázata lehet. Mindenesetre, amíg a külső nyomás, a kényszer mellé nem társul belülről fakadó igény is erre, addig csak reményként, kívánalomként beszélhetünk demokráciáról.
A svájci frank alapú hitelek körül kialakult mizéria kapcsán sokan elgondolkodhatnak: míg a szakmányban szidalmazott magyar kormány a hitelek forintosításával megtalálta a megoldást, addig az USA „barátságával” hencegő román politikusok még csak keresgélik. Előfordulhat, hogy a lengyelekhez, horvátokhoz hasonlóan Románia is a magyar minta szerint eljárva próbálja rendezni majd a problémát.
