Központ
2017. szeptember 20. szerda, Friderika
Zivatar
Ma
Zivatar
Eső
Holnap
Eső
Jórészt felhős
Péntek
Jórészt felhős

Döntések

Központ március 24, 2015 PÁLYÁZATI ÍRÁSOK

Nagyjából ugyanazon életformát folytatta, mint a huszonegyedik századi fiatalok, telhetetlen volt, mindig mindenre éhes és nyughatatlan. Keveset aludt és legtöbbet azon elmélkedett, hogy miként válthatna valóra, valamelyest emberileg felemelő dolgokat. Mondhatni elégiákat írt magához és várta, amíg a rügyekből életbimbók pattannak. Mintha kevéssé tisztelte volna az őseit, de mindig odaadóan jelent meg, ha egy-egy ismerőse az utolsókat szenvedte ki magából. Felöltözött, megpucolta cipőjét, néha még virágot is tűzött zakózsebébe, ami lássuk be nem volt túlontúl illő egy kedves, kis, falusi temetéshez. Máskor eszeveszettül szidalmazta őket, amiért erre a felemás világra születtek, s kicsinyes problémájában úgy belefeledkezett önmagába, hogy néha habzó szájjal és öklöt rázva olvasta rájuk a szenteket. Amúgy nem csinált szinte semmit, bár elvárásait és vágyait egy jól dobozolható végeredménnyé hajtogatta, sosem lépett egy lépéssel elébb és egyel visszább a célhoz. Némiképp vakon követte őt a szerencse és egyszer sem maradt le tőle. Bár én nem ismertem egész életét, ennek ellenére nagyon szerettem és rettenetes tenni akarást láttam fénylő szemeiben, mint megannyi lázongó forradalmárnak. Egy pillanatig sem akartam rá hasonlítani, én szerettem volna a vágyakat tettre váltani és jó messzire zarándokolni ebből a posztkommunista országból, amelyben az élhetetlen jövő képe egyre szürkébbé festette a horizontot. Kedves ismerős volt s személyem legnagyobb ellentéte, így talán emiatt tudtunk mindig olyan ropogósakat vitatkozni egy-egy számunkra elengedhetetlen téma fölött. Sokszor reggelig ültünk a kávézók teraszán, bort iszogatva és olcsó töltött cigarettát szívva. Az esti lágy szellőket átvette az éjszaka nyugalma s mi lassan tűnő józanságunk dacára egyre személyesebb problémákat vitattunk meg, nem tagadom néha kissé megérintettek a szökésben lévő családjáról szőtt történetek. Bár elvágyódtam, sosem gondoltam bele igazán, hogy milyen lehet az, ha valaki őszintén saját szemébe néz, és azt mondja, hogy „Menni kell, egy adandó alkalommal menni kell!”, mert legtöbbször fontolóra se vettem, hogy milyen kiváltságos helyzetben vagyok, amely sokaknak nem adatik meg. Volt saját albérletem, amit néha nehezen, de kifizettem, hó végére párszor már felkopott az állam, de olyankor a szomszéd bibircsókos orrú felesége főzött rám és jó szón kívül sosem kért el semmit, ezt akár úgy is nevezhettem volna, hogy kiváltság.

Aztán, amikor arról mesélt, hogy az apjának és anyjának rajta kívül még van két gyereke és havi keresetük még a betevőjüket sem fedezte, komolyan elméláztam, hogy vajon mikor tényleg muszáj lenne külföldre menekülnöm, mennyit változtatna tényállásomon egy pár gyerek. Hosszas gondolkodásaim során mindig arra jutottam, hogy lángoló igazságérzetem sosem engedné, hogy bármit is családom ellen cselekedjek.

A hosszú augusztusi nappalok aztán egyre csak zsugorodni kezdtek, s valamikor szeptember derekán eldöntöttem, hogy egy ismerősömmel, aki korábban felajánlotta, hogy elvisz, kiutazok egy közel-keleti országba, melynek tengere sósabb, mint a világ összes sóbányája, gyémántcsiszolói messze fölön híresek, éghajlata kellemes és emberei barátságosak, vagy csak a pénzemre voltak kíváncsiak, ezt sosem tudtam eldönteni. Kiutazásom harmadik hetében munkahelyet találtam, így némi félretett pénzem is maradt, amit legtöbbször arra költöttem, hogy beszéljek vele, s bár a távolsági hívás sokba került, mindig hosszasan ecseteltük, hogy miként tengődnek napjaink. A sokadik beszélgetésünk után nagyon hiányolni kezdtük egymás társaságát és ő, akinek életében nem öltött testet egyetlen hosszú távú vágya sem, ki szeretett volna látogatni hozzám. Addigra már én is hadilábon álltam a külfölddel, az aranymadzag, amely régen minduntalan kifele csalogatott, már halványuló fényben tündökölt. Az összes, odahaza feledésbe merült emlékem, az összes kedves ismerősöm, volt szerelmeim, szülőföldem, a hosszú nyári esték, az albérlet, a szomszéd bibircsókos felesége éjszakánként úgy ostromolták elmémet, mint megannyi lidérc elhagyatott kastélyok falait. Nappalaim üresek voltak a kedves arcok nélküli, éjszakáim álmatlanokká váltak, lassan fuldokló hangulatomat nem derítette egyetlen kedves szó sem, s nem tükröződtek vissza mosolyaim a kirakatok üvegfalairól. Már ő is egyre ritkábban hívott, én pedig a világ összes gyémántcsiszolóját örökbe adtam volna egy tál, gőzölgő húslevesért, még akkor is, ha odahaza semmim sem volt. Egyre nehezebben teltek a napok, bár pénzem elegendő volt, megvehettem a legínycsiklandóbb ételeket, szép ruhákat vásárolhattam, de mind hiába, ha nem volt, akivel megosszam azt az ételt és nem volt, akiért felvegyem a ruhákat. Bár látásból ismertem egy pár ember, és néha még mellém is ültek a közeli kocsmában, ettől sosem lett fogyaszthatóbb az ottani élet. Néhány héten belül, fél év után, arra a következtetésre jutottam, hogy haza kell mennem, olyan mérhetetlen honvágyat éreztem, hogy már növekvő életkörülményeim sem bírtak maradásra. […]
Amikor hazaértem, ő már ott várt a pályaudvaron. Fülig érő mosolyától, és kedves szavaitól valahogy a szürke horizont is másként festett, mint amikor elmentem. Valahogy kézzelfoghatóvá váltak az Itthon értelmezései és örültem, hogy nem jött utánam, tudtam, ezt a lépést egyedül kellett megtennem. Ráeszméltem, hogy ha nem egyedül megyek ki, akkor másként is alakulhattak volna a dolgok, talán kint maradtam volna, de ez már annyira mindegy is volt, hiszen végre itthon voltam és megannyi félelmemtől szabadultam meg, amelyekkel itt sosem érvényesültem volna, mert egyre több gátat gördítettek elém.

Végre szabadnak éreztem magam, önfeledten szabadnak, mint ő, most már őt is megértettem, rájöttem, hogy sosincs jó vagy rossz döntés, csak személyre szabott döntések. Mára bizton mondhatom, hogy ha itthon, ha külföld, az ember csak döntéseitől fél és mindig felteszi a kérdést, hogy mi lett volna ha? Így a ha csak akkor derül ki igazán, amikor megléped a következő lépést, addig csak vakon találgatsz. Hagytam, hogy döntéseim elbódítsák önérzetemet, hiszen mélyrehatóan csak ezek befolyásolhatták, hogy hol és miként tudtam végül gyökeret ereszteni.

Traicu Andreea

Share Button
Ennyien olvasták: 304

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.