Központ
2017. december 15. péntek, Valér
Borús
Holnap
Borús
Borús
Vasárnap
Borús
Borús
Hétfő
Borús

Itthon maradni kihívás

Központ április 7, 2015 PÁLYÁZATI ÍRÁSOK

Remények, álmok (néhányuk elérhetetlen), tökéletesnek tűnő munkaajánlat, tervek. Ezekkel a „zsebemben” indultam ki az egyetem kapuján államvizsga után 2013 júliusában. Mondhatni általános a frissen végzett egyetemisták közt, reménnyel telve hagyják el az Alma Materüket, aztán pár héten belül kegyetlen valósággal találják szembe magukat: se pénzük, se munkahelyük, se kilátásaik.

Ritka esetnek számítok, mivel tanulmányaim elvégezte után hazajöttem, haza Erdővidékre, hogy itt kamatoztassam megszerzett tudásomat, a régió javára legyek vele. Nem is néztem munkalehetőség után Nagyváradon, hiszen már január óta megvolt a tökéletesnek ígérkező ajánlat, munkahely a szakmámon belül, munkakönyvvel, értelmiségi társasággal. Fordult a kocka s az álom hírtelen szertefoszlott. Egyebem se maradt, mint a lehetőség, hogy írjak az újonnan indult hetilapba, így elkezdtem böngészni az állásajánlatokat s meglepődve tapasztaltam, hogy a szakmámban nem tudok elhelyezkedni. Alábbhagytam az igényeimből, de még mindig nem találtam semmit. Általában sofőröket, varrónőket, takarítónőket illetve külföldi munkát vállalókat kerestek. A mesteri képzés, amelyre időközben beiratkoztam helyhez kötött. Hónapokig tartott a kilátástalanság, míg jött egy munkaajánlat (elárusítói helyettesítés az egyik helyi üzletben), amit végül elfogadtam. De ez sem tartott, míg a világ. Többször kérdezték meg tőlem, mit keresek én ott? Hiszen tudják, újságírást tanultam, semmi közöm a kereskedelemhez. Rákényszerültem – mondtam mindig. Reménykedve állítottam, hogy amint találok valami jobb lehetőséget, elfogadom. Még most is várok rá.

Az elmúlt másfél évben keserűen tapasztaltam azt, hogy Erdővidéken mennyire nehéz érvényesülni egy magamfajta fiatalnak. A helyi lapokat forgatva ritkán lehet állásajánlatot találni, s általában férfi munkaerőt keresnek. Egy másik lehetőség a magánvállalkozás indítása lenne, amihez, ha ötlet van is, alaptőke szükséges. Sokszor már arra gondolok, hogy itthon megfelelő munkát találni lehetetlen küldetés. De sajnos nincs ez másképp a nagyobb városokban sem, mint Sepsiszentgyörgy vagy Csíkszereda.

Nehéz elindulni a felnőtt élet rögös útjain a mai fiataloknak. Sokszor mondogatják nekem, hogy mennyivel jobb volt a kommunizmus idején, amikor a líceum, ritkább esetekben egyetem elvégzése után mindenki kapott munkahelyet magának. „Dolgozni kellett, nem volt más választás” szokták mondani. Igaz, akkoriban már 17-18 éves korban kezdtek dolgozni s a munka tartott egészen a nyugdíjas évekig. Bár kevés lehetőség volt elkölteni a megszerzett pénzt, adagra adták az élelmiszert, a benzint, s csak megadott napokon szabadott használni az autót, mégis sokan visszasírják azokat az időket. Egy más világ, más generáció volt az. Akkor sem volt könnyű, de most, ha lehet, még nehezebb. Én azt látom, hogy a mostani fiatalság rövid ideig kínlódik, megpróbál itthon megélni, de pár kudarc után szedik sátorfájukat s elindulnak az ismeretlenbe, külföldi (szezon)munkát vállalva. Gyorsan szeretnének sok pénzhez jutni, mert elegük lett a nélkülözésből, amikor viszont hazajönnek a 2-3 hónapos szezon után, gyorsan elfogy a felhalmozott készlet, ezért újra meg újra kimennek, s talán soha nem jönnek haza. Én nem akarom ezt! Én itthon szeretnék élni, még akkor is, ha inkább minimálbérből való napról napra tengődés ez, mint élet. Még mindig reménykedek. Vannak pozitív példák, akik megtalálták megélhetésüket. Nézzük például a vargyasi Sütő, a bodosi Dávid, az erdőfülei Csog családokat s a felsorolást még lehetne folytatni. Ha az ember valamiben tehetséges, vagy legalább elég türelmes ahhoz, hogy megtanulja töviről hegyire a szakmát, meg tud élni belőle. Mindenki szeret foglalkozni legalább egy valamivel, amire eddig hobbiként tekintett s nem is gondolta volna, hogy megélhetést lehet teremteni belőle. Kicsit kell csak másként nézni a dolgokat.

Beismerem, többször megfordult fejemben a lehetőség, hogy én is beálljak a külföldre vonulók sorába, bár soha nem tudnám elképzelni magam, amint a német mezőn, nyakig sárosan ültetek, kapálok vagy éppen a beérett zöldséget szedem és kötöm csokorba, rakom mérnöki pontossággal dobozokba, hogy majd a nap végén a nyakamban lógó, mindenhova követő kis chip-be bevigyék a napi munkám eredményét. Válogatósnak mondanak, amiért nem akarom elvégezni azt a munkát, amit a német lenéz, annyi pénzért, amennyiért ő fel sem kelni az ágyából reggelente. Párszor mégis eljutottam odáig, hogy majdnem összepakoltam és köszönés nélkül menekültem el. De nem tettem. Valami itthon tart. S nem mondhatom, hogy a baráti köröm, aminek fele külföldön küzd, másik fele még egyetemre jár. Számomra a keserves munkával megszerzett pénznél többet jelent a hazaszeretet, többre értékelek itt egy-egy elismerő pillantást, amikor az újságban megjelenik egy cikkem, mint amennyire odakint tudnék örülni a heti bérnek. Jó érzés, amikor elismerik a munkámat, fejlődésemet olyanok, akik, ha tehették volna, bezártak volna a pincébe, csak ne iratkozzak be a kommunikáció szakra. Habár néhány hónap alatt is sok csalódás ért, optimista próbálok maradni, bár sokszor nehéz. Meg kell látni a lehetőségeket, azonnal megragadni őket s el nem engedni. Könnyű siránkozni, panaszkodni, várjuk a „sült galambot”, pedig mi is tehetnénk érte. Ma már nem úgy megy, mint régen, senki nem jön szembe az utcán kész munkaajánlattal, saját magunknak kell megteremteni a körülményeket. Nehéz, sok pofon érhet az úton, de ha vállaljuk mindezt, az út végén talán siker vár minket.

Bardocz Andrea

Share Button
Ennyien olvasták: 449

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.