Központ
2017. december 17. vasárnap, Lázár, Olimpia
Borús
Ma
Borús
Borús
Holnap
Borús
Derült
Kedd
Derült

Itthon vagy külföldön?

Központ április 22, 2015 PÁLYÁZATI ÍRÁSOK

Tanárként és szülőként is megdöbbent az utóbbi idő tapasztalata. 9 éves fiam akar délutáni angol órákra járni, mert ő majd biztosan nem fog itthon élni és szüksége lesz az idegen nyelvekre… Lemeredtem egy pillanatra, abbahagytam a teendőimet és azon gondolkodtam, mi ültet egy kisgyermek fejébe hasonló gondolatokat, hiszen itthon nem hallhatott hasonló témát, a mi családunkból senki nem dolgozik külföldön, nem is beszélünk az ott kereshető pénzről.

De hasonlóan keserű ízt hagyott számban az az utóbbi tanóra is, ahol a jelenlegi VIII osztályosokkal a hazafiságról beszélve azt tapasztaltam, hogy nekik nagyon viccesen hangzik, meg hogy a nagyszülők kicsit átszellemülve beszélnek az ilyesmiről, de őket, cseppet sem érinti meg. Sem a hazafiság, sem a hazaszeretet, sem a tenni akarás, sem a jövő felelőssége… 15 éves ifjakról van szó, mondhatnánk azt is, hogy most nagyokat álmodnak. De nem. Konkrét elképzeléseik vannak, megvalósítható terveik, az utat is tudják már, amely a céljukhoz vezet: ki az országból! Ugyanúgy ledöbbentem, végignéztem rajtuk, s láttam a szemükben, hogy nem viccelek! A mi fiaink – lányaink valóban elhagyják az országot… Előbb vagy utóbb, de az értelmesebbje, a bátrabbja, a szakembernek valók, szóval mindazok, akikre egy nemzetnek, egy hazának szüksége lenne, elmennek innen.

Azóta gondolkodom ezen. Hagynunk kell? Meg kellene akadályozni? Meg kellene győznünk őket, hogy maradjanak? Vagy támogassuk őket, engedjük szárnyat bontani vágyaik szerint? Várjuk majd haza őket? Vagy soha ne térjenek vissza? Millió kérdés. És ma talán a legnehezebb ezekre válaszolni.

Mindnyájunknak vannak ismerősei, közelebbi vagy távolabbi rokonai, akik itthon „semmire nem mentek”, aztán nyakukba vették a világot és pár év alatt „megcsinálták a szerencséjüket”. Hogy mi volt a szatyrukban, a fejükben, a szívükben induláskor, nem tudjuk. De most szép autóval jönnek haza látogatóba, tinédzser gyermekeik márkás ruhákban járnak, a legújabb telefont pötyögtetik, fényképeket mutatnak az utóbbi tél sízéseiről s az utóbbi nyár csobbanásairól a különböző tengerpartokon. Aki itthon maradt, még mindig a házát próbálja építgetni, vagy netalán még nem költözött el a szülőktől, nem veheti meg gyermekének a legújabb kütyüket, nem cserélte le a régi autóját és azt sem tudja mikor nyaralt utoljára.

És ezt szavak nélkül is látja a gyermek, az ifjúság. Nem is kell beszélni róla itthon. Szembesülnek ezzel az utcán, hallják egymástól a nagy lehetőségeket, amiket X vagy Y már ki is próbált, és íme, bejött neki. Ha szülőként kérdezem, hogy miért menne el, a válasz nem is válasz lesz, hanem újabb felháborodott kérdés: azt akarod, hogy itthon kínlódjak? Hát nem, én azt nem akarom. Más alternatívát azonban én sem tudok, be kell vallanom. Ha tanárként teszem fel ezt a kérdést, azt mondják okosan: régen is kivándoroltak az emberek. Ne botránkozzam már meg ennyire, hiszen ott biztosabb a kereset, több mindenre elég. És nekik is igazuk van. Nem újdonság az útra kelés. Ott voltak a vándor népek, majd a járványok elől való menekülések, vagy a nagy emigrálások az új világba, vagy a „szökések” a kommunizmus idején, és akkor is bejött a legtöbbjüknek. Miért ne engednénk egy próbát a mostaniaknak is? Talán méltóbb fizetést kapnak ott munkájuk után, talán tényleg jobb lesz nekik…

Eldöntöttem végül is, hogy ha legközelebb még terítékre kerül ez a téma, nem fogok nagyokat nyelni, sem nagyokat nézni, igyekszem értelmes és megértő képet vágni a dologhoz. Jó szülőként vagy jó pedagógusként félreteszem az elveimet, melyeket eddig szentül hittem és hirdettem, miszerint, ha nem itt kellene, leéljem az életem, Isten bizonyára négernek teremtett volna, és elkezdem elfogadni a mostani gondolkodást. Elengedni őket. Bízni abban, hogy amit itthon tanult, hasznát veszi, hogy az itthoni hét év nem volt hiábavaló, hogy a belecsepegtetett becsület nem válik semmivé, hogy a hitét nem veszti el, hogy neveltük annyira talpraesettnek, hogy az idegenben is boldogul majd, s hogy van annyi önbecsülése, hogy nem alázkodik porig. Igyekszem még gyorsan néhány élettapasztalatot átadni (amolyan hegy alatti abrak, de hátha!  Még néhány jó tanácsot adni, sok-sok ölelést, bíztató szót mondani, kicsit lelkére kötni, hogy azért a magyar nyelvre szentül vigyázzon, arra kérni, hogy az első botlás után is fölálljon, újrakezdjen, de ha már semmiképp nem működik, ha nem azt kapja, amire várt, akkor induljon haza!

És mostantól erre fókuszálok: elengedni, aztán hazavárni. És vagy úgy jön haza, hogy csupa bukás az élete, ekkor próbáljak segíteni rajta, amennyire tőlem telik, vagy úgy jön haza, hogy minden álma nem vált valóra ugyan, de ott, ahol most van, még sok mindent megvalósíthat. Ebben az esetben pedig tudjak vele együtt örülni, s belátni, hogy neki volt igaza, ha menni akart…

Antal Ilka

Share Button
Ennyien olvasták: 526

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.