Érettségi pillanatában szilárd elhatározásom volt, hogy én nem akarom és nem is fogom elhagyni szülőföldemet, nem akarok külföldön szerencsét próbálni, mert nekem itthon Marosvásárhelyen és Erdélyben van tennivalóm. Számos barátom, ismerősöm velem ellentétben már egyetemre is külföldre ment, sőt a munkaerő piacnak is valamilyen Nyugat-Európai országot választott.
Aztán megkezdődött számomra az egyetem, itt Marosvásárhelyen és teltek múltak az évek, a tanulás mellett azonban fontos megjegyeznem, hogy nem annak rovására belekóstoltam a munkába is. Most is dolgozom. Az évek alatt rengeteg tapasztalatra és kapcsolatra tettem szert, megismertem embereket, pártokat, rendszereket, projekteket… és ami a leginkább számottevő szembesültem a városunkban és az országban uralkodó mentalitással. Napi politikai és gazdasági hírek ismerőjeként elmondhatom talán, hogy egy el tudom képzelni mi várhat rám az egyetem befejezése után, röpke fél év, már csak pár hónap múlva.
De az egyetemi képzésem felénél a korábbi szemszögből, hozzáállásomból valami megváltozott. Mindezt a tapasztalat kovácsolta így. Vagy az időközben kialakult realitásérzetem…
Harmadéves hallgató vagyok és most jöttem haza Budapestről. Fél évet Erasmus ösztöndíjjal, az Európai Unió jóvoltából tanulhattam Budapesten. Kétszer kellett pályáznom, ugyan mind a kétszer sikeresen, de csak másodszorra sikerült kézbe vennem az elnyert lehetőséget. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy mi erdélyi magyarok is lassan teljesen balkáni munkastílussal és módszerrel dolgozunk. No, de mint említettem most jöttem haza. És azért Budapestről és nem Portugáliából, Írországból meg egyéb országok valamely városából, mert számomra fontos volt, hogy megnézzem, mi történik a magyarság országában, abban az országban, amelyet egyébként saját nemzete (is) körül vesz. Csak azért, hogy láthassam a különbségeket. Mitől vagyunk mi erdélyiek jobbak, mint a határon túliak (értsd most magyarországiakat).
Azt értem különbség alatt, hogy mi van azzal a tápossal, akit akárhányszor meglátunk letáposoz egy határon inneni közülünk. (Annak ellenére is, hogy nagyon sokan élnek Székelyföldön ezekből a táposokból.) Azt, hogy milyen ott a hangulat. Milyen az élet és milyenek az emberek, „ugye… azok a táposok”. Mik a lehetőségek. És azt is, hogy az a rengeteg erdélyi magyar, vajon mért hagyta el szülőföldét az adódó alkalomkor, hogy egy határral arrébb kezdje újra és folytassa életét, abban az országban, amit Magyarországnak hívnak és elviekben minden magyar országa. Vajon tényleg csak elviekben, hogy is van ez?
Most, fél év után választ találtam kérdéseimre. Megdőltek számomra azok a sztereotípiák, amelyekkel itthonról indultam. Szóval az a „tápos” olyan környezetben él, amely fejlődik gazdaságilag, szellemileg és erkölcsileg is frissül a kór szellemiségéhez úgy, hogy közben mégsem semmisül meg. Többek között még élni mer, él jogaival, él a lehetőségeivel.
Rend van a vonatokon, a vonatok száguldanak, és ahol még nincs, ott javában bővítik a kétirányú vasúthálózatot. Fejlett és jó állapotban lévő autópálya és gyorsforgalmi úthálózat szövi át az országot, amit maximális kihasználtság övez. Az intézmények fejlődőképesek és fejlődnek és többé-kevésbé rend is van bennük, ezen intézményekben például az ügyfél az első, akinek nagy tisztelettel és gördülékenyen segítenek a köz szolgái. A foglalkoztatáspolitika is kielégítőbb, a minimálbér is becsületes. Olyannyira hogy pár hét után azt véltük felfedezni barátommal, hogy ugyanannyi pénzért, mint itthon, ott több élelmet vásárolunk. Munkahelyi lehetőségek terén sem állnak rosszul, főváros biztos nem, de a vidéki nagy városok sem. Az ország szociálpolitikája is kedvezőnek tűnt, tűnik. Aki dolgozik az meg van fizetve munkájának megfelelően, segélyből csak az él, aki tényleg rászorul, aki nem az közmunkás és környezete, közössége szolgálatában dolgozik. A civil társadalom hangulatát kedvezőbbnek, életképesebbnek találtam érdekes módon, mint itt, talán azért, mert politikailag sem állnak rosszul. (Tudom, ez most ellentmondásos a médián keresztüli világgal.) A városokban rend és tisztaság van, messzemenő fejlődés nyomát lehet felfedezni a már meglévő fejlettségi szint mellett. A közszállítási rendszerek pontosan és hatásosan működnek, érdekes módon rend és tisztaság jellemez bármely járműparkot. Vallási és kulturális területen pedig mindenki békésen éli élnivalóját.
Ugyan nem tökéletes Magyarország sem, ahogy Románia és a sokak által említett „Erdély ország” sem, tehát most nem kell arra gondolni, hogy az új élmények mámora alatt írom ezen sorokat. Nem tökéletes ország, ahogyan egy ember sem az, vannak hibái, ahogyan bármelyikünknek. De például én, mint határon túli magyar, csoda folytán rengeteg határon túlival találkoztam a városban, akiket az elégedettség jellemzett.
Ugyan a magyarországi fiatalok jobbra vágynak, nyugat fele szeretnének menni, de hát ez a tipikus szindróma, amely egyébként természetes. Minden ország a nyugati szomszédjához méri magát, és azt a szintet tűzi ki célul. Ez itthon sincs másképp, mert fejlődésre vagyunk hivatottak; az más kérdés ám, hogy megvalósítjuk-e…
És ami az egyetemi képzésem felénél felszínre jött, az most kézzelfoghatóvá vált. Éreztem ugyan, hogy valami itthon nincs rendben. Nem úgy mennek a dolgok, ahogyan menniük kellene. A politikusaink valahogy más világon élnek, mint maga a választópolgáraik. Ebből fakadóan a közélet és a hangulat gerjesztett, és nem a realitásokról beszélünk, nem a hétköznapi dolgokra keressük a megoldást, választ, hanem mindezek mellett elmenve, különböző konfliktusok és megoldásra váró problémák töltik ki az ország demokráciában tett lassan fél évszázados pályafutását. És mindez idő alatt toljuk magunk előtt, lassan buldózerrel a megoldásra váró problémákat, de úgy, hogy talán már észre sem vesszük azokat, de közben siránkozunk ezek miatt. Ám újra és újra ezt a mókuskereket járattatjuk. (Tisztelet a kivételnek!) Ez az, amin külföld, jelen esetben Magyarország (már amennyire nevezhető külföldnek egy magyar ember számára) túl van ezen. És azzal foglalkozik, ami tényleges, ami a valós probléma. Bizony, ez látszik is.
Most pedig ott tartok, ahol bármely korombeli fiatal: az egyetem lassan elvégeztetett és kezdeni kell valamit, azzal a papírral, amelyet különböző helyeken ugyan látszat illúziója övez, amely mögött sok esetben üres tartalom-tudás lett díszesen becsomagolva (na jó, a 0-tól közelít az 1-hez, de még a 10-ig sok van, ahogy az 5-ig is). Jó esetben ez persze nem így van, de ha szét nézek… – azonban a budapesti színvonal nem erről tanúskodott. Határozottan nem! Még a nem élvonalban levő egyetemen is komoly szakemberek tanítanak, úgy, hogy képesek átadni a tudásukat és nem csak a pillanatnyi bölcsködésre használják fel. A tanár a diákért van, és nem, ahogy mifelénk szokás, a diák a tanárért.
Aktuális kérdés tehát: itthon vagy külföldön? Erre keresem a választ, az én válaszomat. Arra a kérdésre, hogy miét megyek el -ha elmegyek- a választ megadtam. Arra a kérdésre, hogy miért maradok, talán az a válaszom, hogy mert itthon kell maradnom. Itthon van szükség rám. Ehhez az egészhez, hogy ebből valami más legyen. Élhetőbb jövő, közösség, világ. Mert talán a hivatásom ide hív!
Hogy mi lesz, hogy döntök? Azt még nem tudom, de a válasz születőfélben van.
Harasztovics Arnold
