Központ
2017. november 23. csütörtök, Kelemen, Klementina
Köd
Csütörtök
Köd
Köd
Holnap
Köd
Helyenként felhős
Szombat
Helyenként felhős

ITTHON VAGY KÜLFÖLDÖN?

Központ március 25, 2015 PÁLYÁZATI ÍRÁSOK

avagy Miért maradok itthon?/Miért megyek el?

Amikor több mint négy év áldozatos munka után, nemrég bejelentettem a főnökömnek, hogy készülök beadni a felmondásomat és külföldre költözöm, a következő volt a válasza: az egyetlen értékem az lesz, ha majd be tudok illeszkedni az új társadalomba. Mert ugyebár szerinte cserbenhagyom Erdélyországot, miközben sokkal többre vihetném itthon..De mi is vezetett ide?

Mindig is szerettem utazni, új embereket, szokásokat megismerni. Nagyon könnyen beilleszkedtem, még ha rövid időről is volt szó, és sok-sok új barátot, ismerőst szereztem. Jól éreztem magam az ideiglenes környezetemben, de mindig fellélegeztem és boldogság árasztott el, amikor egy-egy ilyen utazás után megpillantottam szüleimet, akik várakoztak rám, megöleltek, és végül beléptem a házunkba. Bár klisének tűnhet, de ilyenkor én mindig hangosan kijelentettem, hogy Mindenhol jó, de a legjobb itthon!

Minden egyes alkalommal, egészen tavalyig. Tavaly valami megváltozott, valami megtört bennem. A mai napig nem tudom megmagyarázni, hogy mi okozta ezt a törést. Talán az, hogy már alig maradt barátom itthon? Vagy az, hogy már túl sok embertől kellett elbúcsúznom? Vagy azért, mert odajutottunk, hogy a testvérem után már édesanyámnak is külföldön kellett munkát vállalnia, ahhoz, hogy emberségesebb  körülmények között keressen pénzt a család számára? Nem tudom, de valami megváltozott. Tavaly ugyanis a tizenhárom napos londoni kirándulásom után már egyáltalán nem éreztem azt, hogy igen, megérkeztem. Itthon vagyok. Inkább egy fullasztó érzés kerülgetett, hogy ismét visszatértem a szürke hétköznapokba, az igazán szürke hétköznapokba. Hiszen itt csak szürke hétköznapok vannak. Tudom, hogy sehol sincs kolbászból a kerítés, tudom, hogy  –  bár azt hisszük, vagy inkább reméljük -, a szomszéd pázsitja nem zöldebb, de rettenet, ami ebben az országban történik! Szó szerint analfabéták vezetik, és még csak nem is tehetünk ellene, mert a politika annyira mocskos és korrupt, hogy egy értelmes embernek, egy potenciális alkalmas vezetőnek semmi esélye. Minden döntés, minden új törvény, minden intézkedés mögött valamilyen személyes érdek rejlik, hogy aztán az illető és a családja és a barátai jól meggazdagodjanak, miközben a „pornép” kínlódik és küszködik egyik napról a másikra, egyik hónapról a másikra.

Persze mindez nem számít a „nagy hazafiak” számára, hiszen az ők elveik szerint a fiataloknak itthon kell maradniuk, hogy Erdélyért, az autonómiáért és egy szebb jövőért harcoljanak. Ha beleroskadnak, akkor is el kell fogadniuk a rosszat, a szennyet, mert máshol úgysem jobb. Szerintem ezt főként azok hajtogatják, akiknek nincs elég bátorságuk, és belenyugszanak a saját sorsukba. Hát nyugodjanak! Én nem nyugszom! Ha egyetlen ilyen bátortalan hazafi is azt meri állítani, hogy a külföldre költözés a könnyebb út, akkor az nagyon téved! Senkinek sem könnyű: sem annak, aki elutazik, sem annak, aki itthon marad. Nem egyszer voltam már szemtanúja annak, amint az apa megválik a gyerekétől, a feleségétől, mert olyan országba kell mennie, ahol igenis megfizetik a munkaerőt, hogy élni tudjanak. Mert nem a meggazdagodás miatt megy, hanem, hogy megélhetést tudjon biztosítani. Édesanyám sem azért választotta külföldöt, mert az volt a könnyebb út. A Maros megyei kórházban, a sebészeten ápolónőként dolgozott több mint tíz éven keresztül. El kellett végeznie a takarítók, az ápolók, az asszisztensek és a beteghordozók munkáját is egyben, mert nem volt elegendő munkaerő. Tizenkét órát dolgozott minden második nap, illetve hetente egyszer vagy kétszer éjszakáznia is kellett. Tíz év alatt nem volt egy teljes szabad hétvégéje vagy ünnepe a családdal. Legtöbbször feldagadt lábakkal és kezekkel, görnyedő háttal és könnybe lábadt szemekkel jött haza. Persze mindezt a minimálbérért. Ötvenkét évesen pedig vette a bátorságot, feltöltötte az önéletrajzát egy állásközvetítő cég oldalára, majd rövid időn belül Németországban talált állást. Családi pillanataink egyik legnehezebbikje volt, amikor búcsút kellett mondanunk egymásnak, bár tudtuk, hogy (egyelőre) csak három hónapról van szó. Ketten maradtunk édesapámmal, és meg kellett tanulnunk élni. Mert ugye minden rosszban van valami jó. Mindketten megtanultunk főzni, a háztartást vezetni, egymásra jobban odafigyelni, tisztelni, de legfőképpen édesanyámat jobban megbecsülni! És igenis fájt, hogy édesanyám távol van tőlünk, és nem ünnepelhetjük együtt a szülinapját, vagy később a szülinapjainkat, de jobban fájt nézni, amint az egészsége tönkremegy, ha itthon marad. Mert 53 évesen itthon nem talált volna másik munkahelyet, könnyebb munkahelyet, nemhogy az még jól fizető is legyen.

Sokat panaszkodtam az elmúlt néhány évben. A munkahelyemre, hogy szakmailag nem fejlődök, hogy kevés a fizetés. Meg is vádoltak azzal, hogy elégedetlen vagyok, és sokszor bocsánatot is kértem a jó Istentől ezért, mert valóban sokkal rosszabb és nagyobb problémák vannak a világon, mint az, hogy nem tudsz elhelyezkedni a szakmádban, vagy csak épp annyi fizetést kapsz, hogy meg tudj élni egyik hónapról a másikra. Vagy, ha van is esetleg egy jobb munkahelyed, akkor annyit kell dolgoznod, hogy az egészséged rámegy. Nem azt mondom, hogy külföldön nem kell dolgozni. Talán még többet kell, mint itthon, de legalább értékelve van a munkabefektetés úgy anyagilag, mint morálisan. Nem beszélve az egyéb apróságokról, mint a szociális támogatás. Nemrég írt beszámolót az egyik barátnőm a hollandiai életvitelükről, miszerint ingyenes terhességi csomagot küldtek haza a lakásába, miután ultrahangos vizsgálatot végeztek a kórházban. Nálunk még kötszert, egészségügyi szeszt és egyéb gyógyszereket is vinned kell magaddal, ha állami kórházban akarod megszülni a gyereked. Nem beszélve arról, hogy kenőpénzt kell nyújtanod az ápolóknak, az asszisztenseknek, az orvosoknak, ahhoz, hogy valamennyire nyugodt lelkiismerettel rájuk merd bízni magad.

Egy-két év vacillálás után tehát végre én is döntöttem: külföldre költözöm! Nem panaszkodom tovább, még ha az lesz az egyetlen értékem, hogy beilleszkedhetek az új társadalomba. Bár ismerve magam és képességeimet, kötve hiszem. Talán ha a főnököm is, meg az összes többi munkáltató és vezető személy ebben az országban elgondolkodna, és valós lépéseket tenne annak érdekében, hogy ez az ország, Erdély, ne maradjon értékes szakemberek nélkül, talán akkor lenne esélyünk együtt építeni e gyönyörű vidéket. Egyébként nem.

Palkó Réka

Share Button
Ennyien olvasták: 594

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.