Hadd éljek a város foglyaként,
bilincs nélkül legyek fegyenc.
Ikonikus alakok nyomán
ne legyek eladó kegyenc.
Maradok, van célom és hitem,
csaknem besző egy éber álom,
hogy lehetek, aki, a város
peremén épít, alkot, tákol.
Int felém a város, folyton hívogat,
ám, amit adhat, javarészt kevés.
Bódító illatként visszatart engem,
lehetőségeket tárva elém.
Szeretem, mint a május illatát,
a város lelke adta levegőt,
minek nem elég egy nagy szufla sem,
hogy színültig megteljen a tüdőd.
Ha látom a csodát, az épületet,
hallom a nevet: ki eggyé vált,
s reprezentál mindent, ami vásár,
és ide tartozott hajdanán.
Szüntelen látom, hallom hírét,
hogy, ki akar élni, itt is tud.
Maradj, különös lenne az, ha
ködből építenél házikót.
Ölel téged, csak ne akarj
kibújni, ha néha fojtogat.
Maradj veszteg, permanensen,
Ő írja nagybetűs sorsodat.
Szürke kövek és fakó cipők,
akaró emberek, ha lépnek,
sokszor tanúsít az illő szem
a fehér ködfátyol tükrében.
Időnként a koffer tele,
az asztalokon szunnyadozik,
egy régi fotó meg egy új,
az útlevél s a mélabú.
Felcsillan a város fénye
azon az arcon, mely tiszta.
S előre tekint mindig,
S nem hátra, futva vissza.
Szeretettel,
Cs.
U.I.
Fejben íródnak ékes betűi,
regényem zilált sorai,
a végeredmény váltig elemi,
minden más, az csak parányi.
Kamenitczky Csenge
