Sorsukra hagyott szobraink
Molter Károly magyar író, kritikus, irodalomtörténész Óverbászon született 1890. december 2-án. Kecskeméten érettségizett, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett 1912-ben magyar-német szakos diplomát. 1913-tól 1945-ig a marosvásárhelyi Református Kollégium tanára, az Erdélyi Szépmíves Céh irodalmi lektora. A Bolyai Tudományegyetemen doktorált 1945-ben. Ugyanettől az évtől 1951-ig az említett egyetem német-irodalom szakos professzora. A bácskai szülőházból hozott gondolatvilágból indult szépírói pályája is. Nem mindennapi egyéniség. Személye az egykori Vásárhely színeit is idézi. Olyannyira, hogy utcát neveztek el, és még szobrot is formáztak róla… Bölöni Domokos író néhány napja érdekes információval lepett meg, azokról a Moltert ábrázoló szobrokról szólt, amelyek évtizedek óta a vásárhelyi Köteles Sámuel utcában, egészen pontosan a Minorita templom belső udvarában vannak a sorsukra hagyva.
Elindultunk érdeklődni, kérdezni, dokumentálódni, fényképezni. Nem könnyű feladat visszavezetni a szálakat, és lepörgetni az elmúlt évtizedek pillanatképeit, eseményeit. Amint az már az első pillanatban kiderült, a Minorita templom belső udvarában hiába keressük a szobrokat. Ma már nincsenek ott. Kérdésünkre elmondták, hogy néhány éve a szemközti ház udvarába vitték át. Igaz, nem bántottak ott semmit, és senkit, útban sem voltak, de sajnálták látni az egyre romló állapotukat. Az új információ birtokában becsengettünk a szobroknak ma otthont adó házba. Rövid várakozás után kaput nyitnak, itt ért az első – mondhatni – kellemes meglepetés. A házigazda: Marosi Barna, aki nem más, mint Molter Károly fia.
Marositól érdekesebbnél érdekesebb válaszokat kapunk. Már a beszélgetés legelején kiderül, hogy a Molter-szobrokat Kovács András képzőművész alkotta, aki jelenleg Svédországban él. A szobrok viszont nem ma készültek. Ha arra gondolunk, hogy több évtizede veri őket az eső és a hó, bizony jogosan elcsodálkozhatunk…
A beszélgetés során kiderült, hogy a Molter-szobrok azért voltak évtizedeken keresztül a Minorita templom belső udvarának a lakói, mert sok-sok évvel ezelőtt ott készültek. Az említett szobrász, Kovács András ugyanis annak idején ott lakott. Házigazdánk szíves válaszaiból arra a következtetésre jutunk, hogy a helyzet sürgős megoldást követel, a jobb sorsa érdemes munkákat valahogy meg kellene menteni.
Marosi Barna még azt is elmondja, hogy: „…sajnálatos az a tény, hogy a Molter-szobrokat hosszú éveken keresztül ide-oda dobálták. Úgy hiszem, sehol nem voltak megbecsülve. Néha arra is gondoltam, hogy valamiért dugdossák őket. Az egyedüli vigaszom az volt, hogy ha nincsenek is felállítva, a templom szomszédságában csendes, jó és meghitt helyen vannak. Mondom: csendben. És ebben a pillanatban az jut eszembe, minden irónia nélkül, hogy végülis nem árt Molternek a csönd… Hiszen, mi lett volna akkor, ha évtizedekkel ezelőtt például Sztálin mellé állítják fel. Még gondolni is rossz erre…”.
Molterről tudni kell, hogy miután győzött a szocializmus, többet egy sort sem írt. Igaz, „párttag” volt, de az ehhez való hozzáállása is amolyan molteri volt. Erre így világít rá Marosi: „…azokban az időkben az írónak az volt a feladata, megbízatása, hogy írjon. Írjon magától, ha olyan, de ha másféle, akkor írjon megrendelésre. Ezeket a dolgokat nagyon nehéz volt nem betartani. Teljesen megkerülni nem lehetett. Ez egyenlő volt az abszolút lehetetlenséggel. Ami a politikai hozzáállást illeti, ő egy nem mindennapi formát választott. És ezt érdekes módon, valamilyen okból kifolyólag el is fogadták részéről. Amolyan félanalfabétaként viselkedett, és ebben a korszakban sikerült is neki, hogy elhiggyék: Molter Károly ilyen, és kész. Hogy mégiscsak párttag volt? Hát ez van. Ebben a szakmában nagyon kevesen voltak olyanok, akik ne lettek volna tagok. Én is az voltam, de nekem is sikerült hasonlóan illeszkedni. Ezért is nem járattam le magam soha. És itt megjegyezném, hogy engem és tizenegy kollégámat egy beadvány miatt rúgtak ki a pártból. Nagyon rég volt. Akkor még az egykori Előrénél dolgoztam. Ma már csak mosolyogni tudok ezen. És mi tagadás: igencsak jólesik. Hogy miért? Hát csakis azért, mert akkoriban azt is ki kellett érdemelni, hogy valakit kirúgjanak egy ilyen helyről.”
Fényképezünk, nézzük a szobrokat, és próbálunk gondolkodni, összegezni. Előttünk a szobrok. Lerakva a ház sarkához. Most nem veri őket az eső, a hó. Várnak sorsukra. Vegetálva reménykednek, várva a meglepetésre.
A Molter-szobrokról tehát annyit, hogy vannak, de…, nincsenek. Az évtizedes ide-oda dobálás után mára – legalább – valamelyest hazakerültek. Való igaz, nem ez a küldetésük, de egyelőre ez van, ennyi van.
Sokszor írtunk már arról, hogy vannak értékeink. És nem is kevés.
Akarva-akaratlan megint a Sütő-szobrot hoznánk fel példaként. Ez még nincs meg, és így nem is lehet felállítani. Legalábbis itt, Marosvásárhelyen nem. Azonban Székelyudvarhelyen már áll egy Sütő-szobor. Vásárhelyen pedig van Molter-szobor, de azt sem avatják fel. Nem, mert nem. Lehet, hogy hamarosan leleplezik majd… Persze nem itt. Valahol.
