Központ
2017. szeptember 25. hétfő, Eufrozina, Kende
Eső
Hétfő
Eső
Jórészt felhős
Holnap
Jórészt felhős
Helyenként felhős
Szerda
Helyenként felhős

„A színház: az életem”

Központ március 6, 2014 Kávé mellé

55 éve színpadon

„A színház: az életem”

– interjú a 75 évet töltő Farkas Ibolyával –

        

 

– Az ön 75. születésnapjára, illetve színpadi szereplésének 55. évfordulójára rendezték Szabó Magda – Bereményi Géza: Az ajtó című darabot. Milyen érzéssel tölti el ez önt?

– Vegyes érzéssel. A 75. születésnap egy állapot, természetes dolog, ez önmagában nem jelent számomra túl nagy élményt. Inkább az 55. évforduló a hangsúlyos, amely éveket megszakítatlanul a színpadon töltöttem. Ez idő alatt nagyon sok minden történt velem, bennem, körülöttem, főként ezt tartom említésre méltó fejezetének az életemnek.

– Hogyan esett Az ajtóra a választás?

– Leszögezném, hogy nem a színház vezetőségének ötlete volt. Sőt, az idei évadban nem is szándékoztak műsorra tűzni olyan darabot, amelyben én is szerepelhetnék. Viszont a soproni színház igazgatója felkért Ingmar Bergman Az őszi koncert című darabja női főszerepének eljátszására. Ekkor merült fel a lehetőség, hogy a marosvásárhelyi színházban is megrendezhetné ő az Bergman-darabot, de ezt a helyi vezetőség elutasította. Ennek apropóján kezdtünk el gondolkodni egy olyan műben, amelyben én is porondra léphetnék, és ekképp esett a választás Az ajtóra. Egyébként sem játsztunk soha Vásárhelyen Szabó Magdát, és mindemellett ez egy gyönyörű szerep. Kincses Elemér rendező – akivel igencsak értjük egymás nyelvét, nagyon régóta és eredményesen dolgozunk együtt – szívesen elvállalta a darab rendezését.

– A nyers, mogorva, gyakorlatias, visszahúzódó, de szeretettel teli szívű Emerenc karakter bőrébe sikerült-e belebújni?

– Nem könnyű szerep az Emerencé, de mindent megpróbáltam, hogy megközelítsem a karakter mögött rejlő személy lényegét. Főként arra fektettem a hangsúlyt, és azt próbáltam megérteni: mi rejtőzik Emerenc magatartása mögött, amely egy hihetetlenül nehéz életet, sorsot takar. Úgy vélem, ő nem ilyen, őt az élet, a rettenetesen sok tragédia, fájdalom és csalódás, kiábrándultság, megalázottság tette ilyenné, Szeredás Emerenc nem ilyennek született, de nagyon hamar megismerte az életet, amely számára nem volt örömünnep. Az általa tanúsított modor pedig védőburok. Nem véletlen, hogy kulcsra zárja az ajtaját, hisz az egy életet takar, oda nem enged belátni senkit. Ugyanakkor a néha sértő nyersesége nem bántó szándékú, ő nyílt ember, aki nem köt kompromisszumokat. Nem tud mást mondani, mint ami a véleménye, még ha az másoknak kellemetlen perceket is okoz. Ő már mindent tud az életről.

– Lohinszky Lóránd volt az ön legmegbízhatóbb kritikusa. Milyen nekivágni úgy egy bemutatónak, hogy ő nem mondhatja el előzetes véleményét?

– Nagyon nehéz. Ő volt az egyetlen ember, akinek az ízlésében maradéktalanul megbíztam, a kritikáit elfogadtam, akkor is, ha néha fájtak. 55 éve ez az első bemutatóm, amit Lohinszky Lóránd, az életem partnere, férjem, színésztársam, mesterem nem lát próbán, és nem tudja elmondani a véleményét.

– Fel tudná eleveníteni legelső színpadi szereplését? Milyen érzések kavarogtak akkor önben?

– Persze, tisztán emlékszem rá. A Színművészeti Főiskola elvégzése utáni vizsgaelőadásom, Bernard Shaw Pygmalionjának az Elizája volt. Egy vígjáték szerep volt ez, amely nagyon közel állt hozzám, és sikernek is örvendett, sőt, Oláh Tibor néhai színikritikus azt nyilatkozta, hogy Farkas Ibolyából vígjátéki színésznő lesz. Természetesen azt is játsztam az évek során, és szerettem is, de én nem drámai vagy vígjátéki színésznőnek, hanem színésznőnek tartom magam.

– Amennyiben lehetősége lenne találkozni a huszonéves énjével, mit mondana neki?

– Egyértelműen azt, hogy menjen végig ezen a pályán. Csinálja végig, küzdjön meg vele, és próbálja ki, hogy mire képes.

– Pályája során mely szerepek álltak önhöz a legközelebb, melyek azok, amelyekre nagyon szívesen emlékszik vissza?

– Nagyon nehéz erre válaszolni, mert száznál is több szerep van mögöttem, amelynek nagy része főszerep volt. Túlzás nélkül állíthatom: a világirodalom legszebb női szerepeit játsztam el, így nehéz kiválasztani a kedvencet. De mindenképp, ami elsőként beugrik az a Fedák Sári a Börtönnaplóban, de nagyon fontos számomra a Nem félünk a farkastól című darab is, amelyet Lohinszky Lóránddal együtt vittem színre.

– Mi jut eszébe erről a szóról: színház?

– Egyetlen szó: az életem.

– A színház nagymértékű változásokon esett át az elmúlt ötven évben. Hogyan látja a jelen színházát?

– Bizony, nagyon sokat változott a teátrum az elmúlt fél évszázadban: a Székely Színháztól kezdődően, a Harag György-érán át, azon a korszakon keresztül, amikor mindenki korszerűsíteni akarta a színházat, egészen az igazi tartalmat nélkülöző, öncélú újításig. Ám a mostani színház helyzetéről nem szívesen beszélek, és nem is vagyok már a társulat tagja. A Vásárhelyen jelenleg színpadon lévő darabok közül vannak, amelyek tetszenek, és vannak, amelyekről szünetben elmegyek, pedig ez utóbbit régebben sosem engedtem meg magamnak. Elsősorban a színházi és színészi etika okán. Továbbá úgy gondolom, végig kell nézni minden darabot, mert a rosszból is lehet tanulni. Ezt az elvet nagyon sokáig követtem, egy idő után azonban nem, most már a szünetben távozom, ha olyant látok, amivel nem tudok azonosulni.  Sajnos nem vagyok az egyedüli. Egyszer előfordult, hogy előadás végén odajött hozzám egy kedves színházlátogató ismerősöm, és azt kérdezte tőlem, hogy „Művésznő, én vagyok hülye, vagy ez a darab tényleg nem szólt semmiről?”. Erre pedig kénytelen voltam ezt felelni: „Lehet az előbbi, de akkor én is hülye vagyok!”

A jelen vásárhelyi színházával az a problémám, hogy az én megítélésem szerint felemás előadások születnek: vannak nagyon jók, és vannak olyanok, amelyek az én ízlésemnek nem felelnek meg, távol állnak attól a világtól, amit én a színházról gondolok, sokszor teljesen öncélú dolgokat látok a színpadon, én magam sem tudom megfejteni egyes darabok értelmét. Vallom: változásra szükség van, de nem mindegy, hogy milyen irányba halad ez, milyen a jövőkép.

– Aki ennyi ideje folyamatosan színpadon van, mint ön, gondolom, tudja arra a választ: miért választja a színművész ezt a pályát?

– Azt hiszem, a színművész át akar adni valamit a közönségnek abból, ami benne van, amit érez, képzel, tapasztal, hisz a színész csak akkor létezik, ha van publikum. A művész önmagát akarja kifejezni. Úgy szeretné megformálni az általa alakított szereplőt, hogy a közönség ténylegesen találkozzon a karakterrel, és az mély nyomot hagyjon benne. Egyébként a közönséggel való interakció csodálatos érzés: a színpadról érezni a közönségből áradó szeretetet, érdeklődést. És azt hiszem, a világ legszebb visszajelzése a darab közben uralkodó dermedt csend, megsűrűsödött levegő, amikor a színész érzi: magával tudja ragadni a közönséget. Jó érzés az ezerfejű cézárt kézben tartani.

– Béres András így ír önről: „szinte mindent eljátszott, amit egy szép és tehetséges színésznő egyáltalán eljátszhatott hazai színpadokon. Szinte minden elismerést megkapott, amit erdélyi magyar színész egyáltalán megkaphatott.” Ezek után mire vágyik még Farkas Ibolya?

– Arra vágyom, hogy amíg fizikailag és szellemileg képes vagyok rá, eljátszhassam azokat a szerepeket, amelyek ebben a korban illenek hozzám. Csak meg kellene keresse a színház és annak igazgatósága azokat a darabokat, szerepeket, amelyek egy ilyen korú és képességű színészt megilletnek. Remélem, ezt a vezetőség is fontosnak tartja.

 

Share Button
Ennyien olvasták: 186

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.