Központ
2018. május 24. csütörtök, Eszter, Eliza

Én és a múltam – Semmi sincs kőbe vésve

Központ április 25, 2018 Kávé mellé

 

Vajon a múlt csakugyan elmúlt? Végleg lezárult, ami megtörtént? Emlékeinket visszük a hátunkon, akár a csiga, néha édes menedék, máskor vánszorgunk a terhe alatt. Aki úgy gondolja, hogy csak a jövő tartogathat számára meglepetéseket, nos, az gondolja át újra.

 

Egy Macondo nevű falu lakóit különös járvány sújtja: elveszítik az emlékeiket. Először csak a gyerekkori emlékeiket felejtik el, azután tüneteik súlyosbodnak, egyik napról a másikra elfelejtik a dolgok neveit, és azt is, hogy mire valók. Fel kell cetlizni minden használati tárgyat. Gabriel García Márquez Száz év magány című regényének hősei lassanként egymást sem tudják azonosítani. Milyen lehet egy emlékek nélküli világban élni?

Talán ismerős ez a fajta időtlen létezés életünk első három évéből. Illetve, éppen hogy nem ismerős, hiszen abból az időszakból nem sok mindenre emlékszünk. Akármilyen meghatározó élményben is volt részünk pici gyerekként, viszonylag gyorsan elfelejtettük. A tudósok szerint ennek az az oka, hogy a hippokampusz – az előagynak az a része, amely kulcsszerepet játszik az emlékek memorizálásában – olyan gyorsan növekedik abban az időszakban, hogy egyszerűen nem jut ideje az emlékek archiválására. Amikor – nagyjából az óvodás kor környékén – a hippokampusz növekedése lelassul, az agy már követni tudja, melyik élményt hova raktározta el, kialakul a hosszú távú memória. E pillanattól fogva életünk első számú tanúi mi magunk vagyunk!

Nem archívum

Legalábbis jólesik ezt gondolni, hogy ez a mindenki más elől rejtett birodalom a mi fennhatóságunk alatt áll. Ha a külvilágban nem is, itt legalább mi irányítunk. Elvégre naponta ezer meg ezer döntésben támaszkodunk az emlékezetünkre – mi ez, ha nem kontroll? Egy egyszerű telefonhíváshoz is sok ezer információ lefuttatására van szükségünk: fel kell idézni a telefonszámot, aztán ott az a rengeteg szóból, hangból, szintaktikai szabályokból álló szótár, amelyet kívülről kell fújnunk ahhoz, hogy valakivel elbeszélgessünk.

Egészen az utóbbi évekig a számítógép memóriájához hasonlították az emlékezetet, amelyből bármikor „letölthető” a szükséges információ. A tudósok sokáig nem számoltak az emlékezés szubjektív tapasztalataival, mindazokkal az érzelmekkel, amelyeket az emlékek hordoznak. Annál inkább számoltak velük a művészek, a festők, írók, költők, zeneszerzők: ősi tudással mindig is komponált történetként tekintettek az emlékeinkre, nem pedig tényszerű, bármikor felidézhető adatokként. Néhány éve a tudomány számára is igazolódott, hogy emlékeink nem az életünk egyes epizódjairól készült, valósághű pillanatfelvételek, túlságosan is ki vannak szolgáltatva érzelmeinknek, hiedelmeinknek, vágyainknak.

Biztosan ő volt!

Steve Titus romantikus vacsorára készült mennyasszonyával, Gretchennel. A harmincegy éves férfi egy éttermet vezetett a Washington állambeli Seattle-ben, ám ezúttal flancosabb helyre foglalt asztalt, ugyanis aznap este akarta megkérni a lány kezét. Az este azonban nem éppen a tervei szerint alakult, útban az étterem felé leállította autójukat a rendőrség. Mint kiderült azért, mert Titus ugyanolyan típusú és színű autót vezetett, mint az a férfi, aki aznap délután felvett és megerőszakolt egy stoppos lányt. Titusra valamennyire illett az áldozat által megadott személyleírás is. A két járőr lefotózta a teljesen döbbent étteremvezetőt, képe bekerült abba a fotóalbumba, amelyet pár nappal később a bizonyítási eljárás során az áldozat végignézett. A fiatal lány némi habozás után Titus fotójára bökött: ő hasonlít a legjobban.

Vádat emeltek a harmincegy éves Steve Titus ellen, aki ártatlannak vallotta magát. A tárgyaláson családja ordítozott az esküdtekkel, mennyasszonya földre zuhanva zokogott. A megerőszakolt stoppos lány azonban odalépett a pulpitushoz, és teljes magabiztossággal kijelentette: „Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a férfi volt.”

Steve Titus összeomlott. Elveszítette hitét az igazságszolgáltatásban, végső kétségbeesésében nyomozók helyett a helyi újság oknyomozó riporteréhez fordult. Óriási szerencséje volt, hogy egy megszállott és zseniális újságírót sikerült kifognia, aki elcsípte a valódi tettest. Az illető, aki egyébként külsőre nem különösebben hasonlított Titusra, a rendőrségi kihallgatás során beismerte a bűncselekményt és további ötven, a környéken elkövetett nemi erőszakot. A bíróság természetesen felmentette Titust.

Csakhogy az ő élete addigra már darabjaira hullott. Annyira megviselte az őt ért igazságtalanság, hogy megkeseredett, végsőkig bizalmatlan ember lett belőle. Elveszítette az állását és később a mennyasszonyát is, aki a per során kitartott mellette, de ezzel az új, haragos, sérelmekkel teli Steve-vel már nem tudott együtt élni. A férfi felélte megtakarításait, egész élete romokban hevert, polgári pert indított a rendőrség ellen. Az ügyben Elizabeth Loftus emlékezetkutatót, pszichológust kérték fel szakértőnek, aki megpróbálta kideríteni, hogyan juthatott el az áldozat onnan, hogy „ő hasonlít a legjobban” az „egészen biztos vagyok benne, hogy ez férfi volt” állításig. A kutatónő nem a memória hiányosságainak a szakértője. Éppen ellenkezőleg, azzal foglalkozik, amikor olyasmire emlékeznek az emberek, ami valójában meg sem történt. Steve Titus esete ugyanis nem egyedi, a téves ítéletek hetvenöt százalékban a szemtanú hamis emlékei vezetik félre a bíróságot.

A kutató szerint az emlékezetünk olyan, mint egy Wikipédia-oldal: hozzá lehet írni utólag. Sőt, más is kiegészítheti apróbb részletekkel. Ha például úgy teszik fel a kérdést a szemtanúknak, hogy milyen gyorsan mentek az autók, amikor egymásnak csapódtak, akkor az emberek nagyobb valószínűséggel beszélnek üvegszilánkokról a baleset helyszínén, akkor is, ha egyáltalán nem volt ott törmelék. Ha viszont egyszerűen azt kérdezik: „Milyen sebességgel mentek az autók?”, a szemtanúk kisebb sebességet említenek.

A világ tele van téves információkkal. Sajnos Steve Tituson mindez a felismerés már nem segít, ő – miután két éven át harcolt az igazáért – a kártérítési per reggelén otthonában rosszul lett, infarktust kapott, és harmincöt évesen elhunyt. Őt már senki sem kárpótolja az emlékezetről alkotott hiányos ismereteink miatt, tragikus esete azonban nagyban hozzájárult ahhoz, hogy újabb kutatások induljanak a témában, és ma, több mint húsz évvel később egészen másképp gondolkodjunk a memóriáról.

És ezt számos tudományos felfedezés ki is használja. A mesterséges intelligencia a mindennapjaink részévé válik, és ez nem csupán a jövőnket, a múltunkat is befolyásolja. A tudósok számára ma már inkább az okoz fejtörést, szabad-e az emlékezetbe beleavatkozni bármiféle „hozzáadott tartalommal”.

Komoly morális vitákat váltott ki például az az egyébként rendkívül biztató kísérlet, amely a helyes táplálkozási szokások kialakítására irányult. A kutatás résztvevőiben szuggesztióval olyan téves emlékeket ültettek el, amely szerint gyerekkorukban megbetegedtek az eperfagyitól, viszont homályos, kellemes emlékeket ültettek el a brokkolival kapcsolatban. Az ülést követő pikniken a kutatás alanyai kerülték az eperfagyit, viszont le sem lehetet őket vakarni a brokkolis tálról.

Újraírni a múltat

Úgy válik múlttá a jelenünk, hogy szinte tudomást sem veszünk róla. Egy rabul ejtett pillanat, egy hely szaga, egy jelenet újrajátszva, és emlékeink máris életrajzunk illusztrációivá váltak.

Mit mesélünk magunknak magunkról? Miközben átesünk mából a holnapba? Az emlékezés az emlékező számára időutazás. Az emlékező azt képzeli, hogy egy múltban megtörtént dolgot él újra. A memória afféle időgépként szöktet minket az unalmas jelenből a sejtelmes múltba. Pár évtizedet visszatolatunk, leparkolunk, és máris jobban érezzük magunkat. Vagy rosszabbul, tetszés szerint. Vihet olyan helyre is, ahol még sohasem jártunk, hisz a legtöbb gyerekkori emléket például szüleink festik vagy színezik át számunkra. Ám ha elégszer halljuk vasárnapi ebéd közben, kedvenc történeteink saját emlékeinkké válnak. Hogy hol a múltunk? A fejünkben. Máshol nincs többé. Emlékeink hozzánk tartoznak. Kizárólag a miénk lehetnek, ellentétben a legtöbb dologgal az életben, amelyeket más is birtokolhat.

Timár Tímea

Share Button
Ennyien olvasták: 665

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.