Központ
2018. november 20. kedd, Jolán

Gyerekkori álmaink. Hogyan váltsuk valóra őket?

Központ november 6, 2018 Kávé mellé

A középkorú emberek élete tele van panasszal. „Csak adósság van és adó. Az ember el sem tudja képzelni, mi vár rá öreg napjaira.” Írta egy negyvenkét éves száznyolcvan éve. Mellesleg hozzáteszi, hogy Bécs és Baden között látta az első vasutat, amit egy George Stephenson nevű angol talált fel, de nem jósol hosszú jövőt neki.

Negyvenedik születésnapja felé közeledve Randy-n – a Carnegie Mellon Egyetem informatikai professzora – eluralkodott a sürgető érzés, hogy változtatni kell eddigi életén. A jóképű férfit édesanya is csak így emlegette szomorú félmosollyal: „A fiam doktor, de sajnos nem az a fajta, aki segít az embereken.” Randy Pausch szakmai téren egyébként elég menő dolgokat talált fel, a virtuális valóság fejlesztőjeként komoly hírnévre tett szert. Ám ami a valós életet illeti…Nos, egyetemi mentora egyszer átkarolta Randy vállát, és azt mondta neki: „Milyen kár, hogy ilyen arrogáns vagy, ez sajnos nagymértékben korlátozni fog az életben.”

Randy Pausch-t a Time magazin néhány évvel később mégis a világ legbefolyásosabb emberei közé választotta. Randy ugyanis negyven körül „bepótolta” elmaradásait. Feleségül vette álmai asszonyát, három tündéri gyermekük született gyors egymásutánban. Tudományos pályáját rengeteg díjjal honorálták, legnagyobb sikerét mégis az Utolsó előadás című egyetemi beszédével aratta. „Hogyan kezdjünk el élni negyven körül?” – tette fel a kérdést Randy a katedrán, és a nyomaték kedvéért mindjárt lenyomott néhány félkezes fekvőtámaszt, hogy mindenki lássa, negyvenes férfiként milyen kirobbanó formában van. Olyan negyvenes férfiként, akinek már csupán hat hónapja van hátra…

Az amerikai egyetemeken gyakran kérik fel a professzorokat egy úgynevezett „utolsó előadásra”, hogy képzeljék el, mit mondanának életük utolsó ilyen alkalmán. Randy-nek végül nem kellett elképzelnie ezt az abszurd helyzetet, mert a felkérés után gyógyíthatatlan rákos megbetegedést diagnosztizáltak nála. A „Hogyan érjük el gyerekkori álmainkat” című előadása, amely minden idők leghatásosabb életközépi válsággal foglalkozó beszéde lett mégsem a halálról szól, hanem magáról az életről.

Az élet delén

Amit ma agyonhasznált szóval életközépi válságnak neveznek, azt Jung úgy fogalmazta meg, hogy az „élet délutánján nem élhetünk a délelőtt programja szerint”. A világhírű analitikus az életünket a napjárásához hasonlította: van délelőttje, délutánja, teljesen más teendőkkel, energiákkal, fényviszonyokkal. Délelőtt az ember a külső világban aktív, az ifjúkornak a kifelé fordulás a feladata, szakmát választ, karriert épít, párt talál, családot alapít. Délután pedig fokozatosan visszahúzódik a saját köreibe, befelé fordul, önvalója mélyebb megélésére törekszik.

Harmincas évekre az élet egyre nyilvánvalóbbá válik – állítják -, hiszen „normális” esetben eldől, hogy milyen szakmai területen veti meg az adott személy a lábait, hogy alapít-e családot, választási lehetőségeinek száma egyre behatárolóbb.

Az apácák titka

Mielőtt azonban az utolsó előadásra készülő tudós vagy Jung életstratégiáit magunkévá tennénk, érdemes elgondolkodni azon, vajon miért nem ismerik az életközépi válságot az apácák?

J. E. Sigler nővér és előadó sok száz apáca életét vizsgálva arra volt kíváncsi, miért választották ezt a hivatást, és volt-e olyan pontja az életüknek, amikor megbánták a döntésüket. Nem talált egyetlen ilyen apácát sem. Pedig le kell mondaniuk a gyerekvállalásról, a szerelemről, házasságról, a munkájuk sem járt túl sok extra juttatással. Az interjúalanyok elmondták, mennyi kétely között engedelmeskedtek a hívó hangnak, pedig megpróbálták figyelmen kívül hagyni. Ám amint elfogadták a sorsukat, belső élményeik átalakultak, korábban soha nem érzett békességet és elégedettséget tapasztaltak, ami elkísérte őket életük során.

Elég meglepő, hogy az egyik legtöbb áldozattal és lemondással járó munka messze az átlag fölötti elégedettségi szinthez juttat. Az apácák minden olyan kutatásban, amely az élettel való elégedettségre irányul, meglepően jó eredményekkel büszkélkedhetnek. Az a jó érzés, amely a napi tevékenység közben átjárja őket, erősebb immunrendszert eredményez. Lefekvéskor – a változókor után is – könnyebben elalszanak, hosszabb időt töltenek a mély alvás fázisában, mint a velük azonos korú nők. Ismeretlen náluk a változókori, hormonális eredetű depresszió, éjszakai pihenésük minősége és életerejük a fiatalokéval vetekszik.

Második élet…

Az élet véges. És nem mindig igazságos. Mindennap „először veszünk észre valamit”. A világot, egy szarkalábat, a szenvedést, az irodalmat, valaki másnak a mosolyát. Mások „második történeteit”. Mind például azt a sztorit, amit ezrek osztanak meg a világhálón: Egy nőről, aki huszonöt évesen elveszítette imádott édesanyját. Huszonhat évesen elvetélt, egy évvel később férjhez ment, de a férje rendszeresen bántalmazta. Egyéves volt a kislányuk, mikor az asszony beadta a válópert, elköltözött egy egyedülálló anyukáknak fenntartott menedékházba. Súlyos depressziót diagnosztizáltak nála, harmincévesen az öngyilkosságot fontolgatta, az tartotta vissza, hogy nem akarta, hogy idegenek neveljék fel a lányát. A menedékházban dolgozó pszichológus tanácsára minden idegszálával arra összpontosított, hogy találjon egy olyan tevékenységet, amely közben jól érzi magát. Eszébe jutott, mennyire szerettet a vonaton ülve kifelé bambulni, és mindenféle történeteket kitalálni. Nem sokkal később megjelent az első könyve, harmincöt évesen az év írójának választották, negyvenkét évesen a Harry Potter-brand 15 milliárd dolláros üzletté nőtte ki magát. Igen, a történet főhőse J.K.Rowling, aki akkor már ismét házas volt, még egy kislánya és egy kisfia született. Pedig harmincas évei elején úgy érezte, soha nem fog olyan életet élni, amilyet szeretne.

Hogyan kell jól élni?

Nincs olyan egyetem, amelyik felkészítene az életre, nemhogy az élet második felére. Pedig sok példa van rá, hogy milyen produktív időszak lehet. Ha valaki húsz-harminc évesen carpe diem üzemmódban pörög, és úgy gondol a hatvanadik születésnapjára, hogy addigra úgyis kontyos nagymama lesz, aki sütit süt az unokáknak, legalább úgy becsapja magát, mint aki negyven felett tiniként viháncol a közösségi oldalakon.

A huszadik századi stratégiák – miszerint az ember élete első harmadában tanul, a másodikban termel, a harmadikban nyugdíjba vonul – a huszonegyedik században már nem működnek. Még soha nem volt ilyen jól képzett, jó fizikai állapotú a középosztály, mint napjainkban, ami jól is jön a demográfiai mutatók mellett.

Timár Tímea

Share Button
Ennyien olvasták: 754

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.