Erőszak vagy védelem?
A gyerekek jelentős többsége szerint egy pofon még nem számít erőszaknak – derül ki az UNICEF felméréséből. Ebből kiindulva elég „engedékenyek” a legkisebbek a körülöttük élő felnőttekkel, ellentétben a törvénnyel, hiszen aszerint a zéró tolerancia elve van érvényben az őket érő erőszak minden változatával szemben.
Nem volt ez mindig így
A mai szülők emlékezete még élénken őrzi az iskolai körmösök, a kulcsdobálások, a nádpálcás verések emlékét. Otthonról a jól irányzott atyai pofonok és az anyai fakanállal történő verések „kísértik” őket. Megkockáztatva: kevesen voltak azok a szülők, akik demokratikus eszközökkel tartották kordában csemetéjüket annak idején, így a többségnek elképzelése sincs arról, hogyan is lehet egy gyereket „másképp”, mint testi fenyítéssel rávenni a kötelességeire.
Azonban a mai szülők már nem akarják megverni gyereküket. Nem azért, mert a törvény megköveteli, hanem mert nem akarják továbbadni azt, amit ők kaptak gyerekkorukban. Ugyanez igaz a pedagógusokra is, ők sem tehetik meg, hogy megszégyenítik, vagy megverik a diákot. A kérdés csak az, hogy milyen eszköz marad ebben a helyzetben? Többnyire csak a felháborodás, hogy milyen rosszak és neveletlenek ezek a modern kölykök!
Következmények nélkül…
Mi történik akkor, ha a gyerekre már rászólt a tanító néni egyszer, aztán még egyszer, és már a beírását is megkapta az ellenőrzőjébe? Semmi! A kisdiák utána ugyanúgy bekiabál órán, a tanító néni pedig kétségbeesetten tehetetlen. Mert ugye megverni, megütni nem lehet, és ezt már a gyerek maga is nagyon jól tudja, és talán vissza is él vele.
A felnőtt, akire a gyerek nevelése van bízva, legyen az szülő vagy pedagógus, hiába akarja tiszteletben tartani a gyerek jogait, a gyerek nem fogja „visszatisztelni” őt. Ennek egyszerűen az az oka, hogy nem így működik. A gyerek örömelvű lény, azt csinálja, ami számára kényelmes, ami a legnagyobb és azonnali élményt kínálja, és nem gondolkodik el a hosszú távú következményeken. Éppen ezért nehezen elképzelhető, hogy valamit azért kövessen el, mert tisztában van a jogaival és azzal, hogy őt úgysem lehet megverni. Azért tesz meg valamit, mert a tettének nincs semmilyen következménye, holott a szülő felelőssége, hogy a gyerek elé korlátokat állítson, olyan szabályokat alakítson ki, amelyek élhetőek, és ugyanakkor lehetővé teszik a hosszú távú fejlődést. Bár a korlátok felállításának a legegyszerűbb módja a kiabálás, verés és megszégyenítés lenne, de a megoldás nem ez. Együtt közösen a gyerekekkel kell meghatározni a szabályokat és azok megszegésének következményeit.
Erőszak: mit válthat ki?
A megbeszélés és megegyezés útja láthatólag sokkal hosszabb és körülményesebb, gyakran hamarabb elkezd az ember ordítani, sőt akár el is járhat a keze. Amikor megvernek valakit, akkor nem csak egy pofon csattan el. A verés az rossz, senkinek nem kell!
Nehéz elképzelni, sőt inkább lehetetlen, hogy egy szülő a gyerek tizennyolc éves koráig soha nem borul ki, soha nem türelmetlen vagy ingerült. És bizony ezekben a pillanatokban el-elcsattanhat egy pofon. Úgy tűnik, a gyerekek ezt megbocsájtják, és még nem tekintik erőszaknak. Bár ennek nem az ő nagylelkűségük az oka, hanem az, hogy nehezen tudnak rosszat gondolni arról, akitől a védelmet, a gondoskodást, a feltétel nélküli szeretetet várják. Igen nehéz azt gondolni, hogy azért vernek a szüleim, mert gonoszak!
Azok a szülők, akiknek az énképében benne van az agresszió, soha nem fogják megkérdőjelezni saját erőszakosságuknak a jogosságát. Akikre viszont ez egyébként nem jellemző, azok nem fogják azt gondolni magukról, hogy éppen abban a pillanatban ingerült és erőszakos kedvükben voltak, inkább a gyerekben kezdik el keresni a hibát, elkezdik leértékelni, lenézni, vagyis elindul egy önigazolási folyamat. Ördögi kör alakulhat ki ebből, hiszen az a gyerek aki „rossz”, az megérdemel majd egy újabb pofont is.
Ezért nem javasolt, hogy egyetlen pofon is elcsattanjon, de ha mégis megtörténik, akkor tovább kell lépni, hiszen köztudott, hogy senki sem tud úgy kiborítani egy embert, mint az, aki a legfontosabb számára. Bár érdemes a hosszabbik utat választani, közösen kialakítani a szabályokat és meghatározni a megszegés utáni következményeket.
Timár Tímea
