Központ
2018. július 19. csütörtök, Emília

Miért kell folyton zabálnunk?

Központ július 4, 2018 Kávé mellé

Roskadásig megpakolt asztal a családi ebédnél, hatféle szendvics a halotti toron, táskába becsempészett csoki bevásárlás közben, kolbászillat a vonaton negyven fokban, és így tovább. Miért eszünk úgy, mintha nem lenne holnap?  

 

Érdekes videó látott napvilágot a YouTube-on Miért eszik a magyar? cím alatt. A film valamikor a hetvenes-nyolcvanas években készülhetett, amely tanulságos, vicces, ugyanakkor elkeserítő is egyben. A narrátor arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen ember a magyar, és elég hamar arra a megállapításra jut, hogy a magyar ember nagyevő: „…a szomorú valóság az, hogy ez a nép kihízta a tudományt, mert eszik ülve, eszik állva, eszik a parkban, és eszik a vonaton.” A riporter megszólaltat benne alanyokat is, akik sült csirkecombot csámcsogva azt szajkózzák, hogy „…amit megeszek, az az enyém, az itt van, azt el nem veszi senki tőlem”. Vajon ez lenne a titok? Van benne valami, de nyilván nem azért esszük meg a huszadik fasírtgolyót is egy vendégségben, mert attól tartunk, holnap nem lesz mit ennünk. A kérdés ennél jóval összetettebb, és a kultúrtörténet és a lélektan bugyraiba is eljutunk, ha a választ keressük.

Magyar ember evés közben…

Mindjárt az elején érdemes azonban tisztázni, hogy a „nagyevőség” nem csak magyar vonás, bár tény, hogy előkelő helyen szerepelünk az elhízott nemzetek listáján. Bár az, hogy egy országban hány elhízott ember él, nem feltétlenül attól függ, hogy mennyit esznek arrafelé. Sokkal inkább arról, hogy mit! Gondoljunk csak a japánokra, tőlük sem áll távol, hogy körbeüljenek egy asztalt, amely roskadozik az ételtől, és órákig fel se álljanak, az ő asztaluk azonban javarészt halakkal és zöldségekkel van tele, nem pedig disznótorossal, pörkölttel, fehér kenyérrel, habos süteményekkel. Vagy ott van például Olaszország. Abban biztosak lehetünk, hogy egy olasz nagymama, azaz nonna nem ereszti szélnek a családját, amíg degeszre nem etetett mindenkit, de arrafelé is jóval könnyedebb fogások kerülnek az asztalra, még akkor is, ha pizzáról vagy tésztáról beszélünk. Mielőtt azonban rátérnénk a kérdésre, hogy miért szeret olyan nagyon enni az emberiség, nem mehetünk el szó nélkül a magyar sajátosságok mellett.

Magyar ember evés közben nem beszél! Jó lenne tudni, hogy ezt a baromságot ki találta ki, és milyen megfontolásból. Ez az állítás egyrészt nem igaz, másrészt semmi értelme, hiszen evés közben van igazán alkalmunk beszélgetni. Egy dologra azonban rámutat: a magyar ember nem viccel, ha étkezésről van szó. Neki szabályai vannak. Ha eszik, akkor ott valami fontos dolog történik. És úgy néz ki, ez évszázadok óta így van.

Ráth-Végh István Az evés-ivás vidám története című írásában igencsak szórakoztató szabályokat mutat be, amelyek a régmúlt korok étkezési kultúráit uralták. Azt írja például, hogy a 18. század első felében a szászországi választófejedelem udvaránál az volt a szokás, hogy az előkelőségeket lakoma előtt és után is megmérték, és súlyukat egy mérlegkönyvbe vezették. Ez a könyv pedig még ma is megvan, és kiderül belőle, hogy a vendégek közül sokan akár 2 és fél kilóval többet nyomtak egy-egy vendéglátás után. De a szerző említ egy étkezési illemtant is 1766-ból, amelyet Strasbourgban adott ki egy bizonyos Prevost nevű úr. Ebben a negyven szabályban egy meglehetősen merev rendszer képe rajzolódik ki, amelyben az evés nem elsősorban örömforrásként, sokkal inkább társasági eseményként szerepel, ahol viselkedni kell. Érdemes elolvasni az utolsó szabályt, miszerint: „…nem előkelő szokás asztalbontás után fogpiszkálóval a szájban távozni, mint a madár, amikor a fészekrakáshoz hordja a szalmaszálat – vagy éppenséggel a fogpiszkálót borbély módjára fül mögé dugni.” Ennyit a fogpiszkálóról és a 18. századról.

A tápláléklánc csúcsa: a moho sapiens!

Dr. Forgács Attila Az evés lélektan című könyv szerzője moho sapiensnek nevezi a mai kor emberét. Arra a megállapításra jutott, hogy a mai kor, azaz a fogyasztói társadalom embere olyan sokat eszik, mint azelőtt senki a történelemben. Kutatásaiból kiderül, hogy egy átlagos észak-amerikai lakos – a jóléti társadalom megtestesítője – harmincszor annyi ételt vesz magához, mint egy indiai. A fogyasztás legelemibb formája az evés. A csecsemő első tapasztalatainak egy része az evés élményéből fakad, legelőször a táplálás révén kerül kapcsolatba egy másik emberrel. Az etetés során nem csupán jóllakik, hanem társas viszonyt is tanul, az ételt azonosítja a szeretet és a védettség érzésével. És bár későbbi életünk során már nem kell feltétlenül ennünk ahhoz, hogy társas viszonyokat alakítsunk ki, az öröm és a bánat egy felnőtt életében is sokszor összefüggésben van az evéssel.

Az ételnek érzelmi értéke is van, nem is kicsi. Ezért is kell folyton enni. Egyszerűen ott van a tudatalattinkban, hogy ha karácsony, akkor bejgli és töltött káposzta, ha szülinap, akkor torta, de vannak ennél sokkal hétköznapibb kapcsolódások is: ha elmegyünk egy ismerősünkhöz a város másik végébe, akkor nagy valószínűséggel tudjuk, miféle finomság kapható arrafelé. És ha strandon vagyunk, nem akarunk ellenállni a lángos-palacsinta párosnak sem, pedig már rég tudjuk, hogy nem is esik igazán jól.

A lélek lakomája

„Amikor egy ember eszik, négyezer év kultúrája, százezer év emléke, évmilliók élettapasztalata eszik vele együtt” – írja dr. Forgács Attila pszichológus. Az már tisztán látszik, hogy az evés fontossága nagyjából egyidős az emberiség történetével. De vajon miért nem tudunk megálljt parancsolni magunkban az evésben? A túlevésnek összetett okai lehetnek, a kulturális tényezőktől kezdve az evéssel kapcsolatos gyermekkori attitűdökön és a stressz helytelen kezelésén át a nemet mondás képességéig. Jó tudni azonban, hogy bárhogy is diktálta belénk az ételt a nagyi gyerekkorunkban, akárhányszor ettük magunkat degeszre csak azért, mert engedtünk a rokonok, barátok, kollégák „ne sérts meg azzal, hogy nem eszel belőle” tukmálásnak, ezek miatt biztosan nem lehet evészavarunk. Az állandó zabálás azonban egyáltalán nincs jó hatással a lelkünkre, hiszen az egészséges táplálkozás összefüggésben áll a testi-lelki jólétünkkel. Azaz ha túl sokat eszünk, nem leszünk jól! Igaz, hogy lépten-nyomon olyan ígéretekbe futunk bele, amelyek a túlevésre kínálnak gyors megoldást. Arra biztatnak, hogy zabáljunk csak nyugodtan, aztán majd beveszünk valamit, ami enyhíti a telítettségérzetet, megszünteti a puffadást, és minden jó lesz. Mert ez a jóléti társadalom. Nem hangzik valami jól!

Timár Tímea

Share Button
Ennyien olvasták: 767

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.