Nem újkeletű az a megállapítás, miszerint a magyar ember szeret panaszkodni. És nem csak szeret, hanem magas szinten tud is. De vajon milyen hatással hat a környezetre és a személyiségre a folyamatos, soha véget nem érő siránkozás?
A panasz kultúrájának eredetéről rengeteg tanulmány látott már napvilágot, valamint arról, hogy miért pont ezzel jellemzik leginkább a magyarokat. Van, aki a viharos történelmi múltunkra fogja a pesszimista látásmódot, és a borúlátást egyfajta nemzeti karakternek tekinti. Míg az olaszok túloznak, és széles gesztusrendszerrel tódítanak pozitív és negatív irányba, az amerikaiaknál kötelező a széles mosoly, a „keep smiling”, addig a magyarok szinte reflexszerűen panaszkodnak.
Negatív gondolkodásra hangolódva
Nemcsak a kultúránk, hanem a nyelvünk is árulkodik rólunk, sőt, valamilyen szinten meg is határoz bennünket. Hatással van a gondolkodásunkra, érzelmeinkre, összefüggésben áll az élethez való hozzáállásunkkal. E logika szerint: az vagy, amit mondasz, vagy legalábbis ahogy mondod.
A magyar ember pedig negatívan mondja, és ebből fakadóan úgy is gondolja. Erre utal a rengeteg tagadó szerkezet, hiszen sokszor már a kérdésekben is ott szerepel a „nem” szó – Nem kérsz egy pohár vizet? –, amely eleve magába hordozza az elutasítás lehetőségét. Továbbá a magyar nyelv rendkívül széles repertoárban tudja ecsetelni a világfájdalmat. Példa erre a költők gyakori kifejezései – balsors, romlás, átok –, valamint az is köztudott, hogy a magyar ember sírva vígad. Vagy elég csak a Himnuszra gondolni, amely Hankiss Elemér szociológus elemzései alapján gyakorlatilag semmihez sem fogható a pesszimizmus tekintetében.
A magyar kultúrában „nem szabad” pozitív eseményről beszélni, mindig panaszkodni kell, nehogy a sors megirigyelje tőlünk, amink van vagy aminek örülhetnénk. Jellegzetes kommunikációs algoritmusa annak a megbeszélése, hogy kinek megy rosszabbul, ki keres a legkevesebbet, kinek nagyobbak az anyagi terhei, kinek bizonytalanabb a jövője. A repertoár igencsak széles, a rossz időjárástól kezdve a betegségekig, a régen jobb volt, és a hova tart most ez a világ témakörben bármi elpanaszolható.
Természetes, hogy ha rossz élmények érnek minket, akkor azokat is, csakúgy, mint a jókat, megosztjuk a körülöttünk lévőkkel. Ezektől a beszélgetésektől megkönnyebbülünk, mert amit megosztottunk valakivel, az kevésbé nyomaszt minket, hiszen együtt emésztjük meg a problémát, találjuk meg az új irányt. A panaszkodás azért más, mert öncélú, nincs benne reflexió a másik felé, és nem is cél, hogy megoldódjon a probléma. A panaszkodónak az az egyetlen eszköze, hogy a saját negatív érzéseit kezelje, így tud figyelmet, szeretetet, megbecsülést kicsiholni. S mivel úgy érzi, hogy ezeket nem kapja meg, szorong.
Mindannyian ismerjük ezt az embertípust, de még a szóhasználatát is. A „miért esik annyit az eső?”, a „jöhetne már a nyár” mondatkezelések előrevetítik a beszélgetés kimenetelét is. De a felismerésen túl, mit tehetünk, ha egy örök panaszkodóval állunk szemben?
Szakítsuk meg a játszmát!
Eric Berne kanadai pszichiáter által megalkotott tranzakció-analízis egyik eszköze a drámaháromszög. Ez azt mutatja, hogy emberi kapcsolatainkban és konfliktusainkban mindig három szerep valamelyikében vagyunk: lehet rajtunk az üldöző, az áldozat vagy a megmentő maszkja.
E kifejezések valójában csak szerepek, tehát nem a személyiségünk részei. Kapcsolatról kapcsolatra váltakozhat, hogy éppen melyik szerepben vagyunk. A panaszkodás az áldozatszerepből történik, a megmentőt szólítja meg, és a játszma kimenetelében valamelyikükből üldöző lesz vagy lehet. Akkor tudunk változtatni, ha másképp reagálunk, mint ahogy azt a panaszkodó elvárná. Legjobb, ha bele sem megyünk a játszmába, hanem felnőtt válaszokat adunk a panaszáradatra. A „jaj de fáj” kezdetű mondatokra megoldást ajánlunk, míg a „de rossz az idő” sajnálkozásokra meleg ruhát. Így aztán nincs felület tovább panaszkodni.
Timár Tímea
