Központ
2017. április 25. kedd, Márk
Derült
Ma
Derült
Derült
Holnap
Derült
Helyenként felhős
Csütörtök
Helyenként felhős

Szerelem mint „iparág”: kevés haszon, kevés nyereség?

Központ február 27, 2017 Kávé mellé

A kiszeretés művészete

Cirka kétezer éve írta meg A szerelem ellenszerei című művét Ovidius, aki igen népszerű volt a hölgyek körében, háromszor nősült, még többször szeretett és csalódott. Műve egyetlen szerelmi jajveszékelés, elégiáját olvasva lelki szemeink előtt látjuk, ahogyan fekszik elsötétített római szobájában, és egy pohár könnyű borral próbálja enyhíteni a szív keserű fájdalmát.

Az ókorban aranyifjúnak számító Ovidius terjedelmes verset írt a „Kiszeretés művészetéről”. Érzékletesen, ugyanakkor szakszerűen írta le, mintha csak egy orvosi szakkönyv számára készült volna, hogy mi a teendő akut állapot esetén.

Az elmúlt kétezer év során az orvosok megtanulták kicserélni a szívet transzplantációs műtétekkel, ám az egész emberiséget gyötrő szerelmi bánatnak továbbra sem ismerjük az ellenszerét

„Szociális fogyatékosság”

A szerelmi bánat a huszonegyedik században közügy lett, egész iparág épült köré, virágzik az interneten a bánatbiznisz, önsegítő könyvek, sajgó szívre fejlesztett telefonos applikációk, pszichológusok hada próbálja az elszakadás kínját enyhíteni. A szerelmi csalódást újabban társadalmi és piaci szempontból is vizsgálják, „szociális fogyatékosságként” emlegetik, hisz a csalódott szerelmeseknél látványosan visszaesik a termelékenység, nő az antidepresszánsok, drogok, alkoholos italok fogyasztása, de még a bűncselekmények száma is.

Szerelem és más drogok

Az antropológusok százhetven országban kutatták, ismerik-e az ott lakók a szerelmi bánat fogalmát. Kultúrkörtől, vallástól, társadalmi berendezkedéstől függetlenül mindenhol jól tudják, mit jelent a szerelmi csalódás, egyetlen olyan emberi közösséget sem találtak, ahol ismeretlen lenne ez a fogalom.

A szerelmi bánat nem kíméli a társadalmi elitet sem, pedig az aranyásó hölgyeket vagy selyemfiúkat minden logika szerint igazán egyszerű volna pótolni. Ahogy szenvednek tőle a mélyszegénységben élő embermilliók is, tehát a megélhetésért vívott napi küzdelem sem tudja a szerelmi vágyakozást felülírni. Helen Fisher, a szerelem világhírű biológusa, antropológus a világ harminchárom országában ötmillió embert kért fel, hogy töltsenek ki egy párválasztási kérdőívet. Arra a kérdésre, hogy „visszautasított-e már valaki téged, akit igazán szerettél?”, az emberek kilencvenöt százaléka igennel felelt. Ahogyan arra a kérdésre is, hogy: „Elutasítottál-e már valakit, aki igazán szeretett téged?”

Csoda, hogy kész idegroncs az emberiség? De vajon miért vésődött belénk az evolúció során egy ilyen gyötrő, irracionális szenvedély? A válasz meglepően egyszerű: az érzés, amit a maga bonyolult érzelmi és kémiai folyamataival szerelemnek hívunk, azt a célt szolgálta, hogy a hímet és a nőstényt összekovácsolja arra az időre, amíg gondoskodniuk kell az utódaikról. Sajnos az evolúció nem számolt a várható élettartam növekedésével.

Fisher professzor Lucy Bron idegtudóssal szövetkezve nemcsak a friss szerelmesek, hanem a szerelmi csalódástól szenvedők agyi működését is tanulmányozta. Náluk az agy három területén fedeztek el aktivitást: ugyanazon a területen, mint a friss szerelmesek esetében, ami elég nagy kitolás, tekintve, hogy a csalódott szerelmes éppen azon fáradozik, hogy elfelejtse azt, akihez annyira vonzódott. Ehelyett azonban csak még többet gondol rá, még erősebben kötődik hozzá. Aktivitást találtak továbbá az agynak azon területén, amelynek a nyereségek és veszteségek kalkulálása a dolga. Az elhagyott szerelmes agya lázasan igyekszik lefuttatni a nyereség és veszteség programjait, győzködi és hamis illúziókkal áltatja önmagát, de titkon még mindig reménykedik, hogy ha emeli a tétet, talán újra visszahódíthat.

Szerelmi bánat esetén megszűnik a világ körülöttünk, vagy legalábbis közömbössé válik, minden idegszálunkkal megszállottan a célszemélyre koncentrálunk a leszokás legnagyobb akadálya pedig a visszaesés.

Szállj alá a poklokra!

Emily Dickinson 19. századi amerikai költőnő finom, otthonülő, magányt kedvelő – akkoriban úgy mondták: vénkisasszony – volt. Életrajzírói szerint nem sokat tudhatott a szerelmi bánatról, mégis igen pontos definícióval szolgált, amelyet mindmáig szívesen idéznek: „Az elválás az egyetlen dolog, amit tudnunk kell a pokolról” – írja.

Az egyéni sorsokban nagyon nagy kérdés, hogy valaki a múltjának a sérelmeit meddig cipeli magával.  Ha valaki a szükségesnél tovább ragad a gyász időszakában, az élettől vesz el hónapokat, éveket. Azokat az élményeket is elszalaszthatja, amelyeket pár évvel később talán már nem élhet át. Kegyetlen törvény ez az elhagyott szerelmesek bolygóján. Ahogyan az is, hogy a másik érzései felett nincs hatalmunk. De hát az ember nem tulajdon, megy a saját feje után.

Timár Tímea

Share Button
Ennyien olvasták: 129

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.