80 éve a sportpályákon
Szöllősi László, az egykori ASA hajdani hátvédje, jelenleg a FCM egyik korosztályos csapatának edzője az a játékos típus volt, akinél jobbat egy edző nehezen kívánhat magának: tisztelettudó, fegyelmezett és megbízható, aki mindig példásan elvégezte a reá szabott feladatokat.
Hosszú, 1959-től 1986-ig nyúló pályafutása alatt sárgalapok miatt soha nem volt eltiltva, viszont az is igaz, hogy kőkemény játékos volt. Kevesen tudják, hogy a Szöllősi családban, három generáción keresztül, számos sportoló öregbítette a família hírnevét. Az első írásos dokumentumok 1929-ig nyúlnak vissza, amikor Szöllősi László egyik nagybátyja, József már az egykori MSE leigazolt játékosa volt. Beszélgetésünk alkalmával együtt próbáltuk körüljárni a családfát, felsorolni ki, hol és mit sportolt a népes család tagjai közül.
– Apámék heten voltak testvérek, öt fiú (közülük édesapám a legkisebb) és két lány. Az öt fiú mind focizott, sőt volt egy eset, amikor mind az öten pályán voltak – vágott a történet közepébe a jelenleg is nagyon népszerű Szöllősi László, majd így folytatta: – Mi ketten vagyunk testvérek, a húgom A-osztályos és válogatott kézilabdázó volt és én, aki gyerekkorom óta rúgom a bőrt. Amikor a hajdani ASA itthon játszott, nekem egy egész sor jegyet kellett beszereznem. Az E tribün 9. vagy 10. sora mindig a Szöllősiéké volt.
– És a többiek?
– Szöllősi József, egyik apai nagybátyám az MSE-ben játszott, de a hajdani dicsőszentmártoni Sticlánál is megfordult, míg az ő lánya egyetemi műkorcsolyázó bajnok is volt a Vida–Szöllősi párosban. Atyám másik testvére, György az 1932-1933-as bajnoki idényben már szerepelt az egykori MTE-színeiben, sőt a futballal párhuzamosan tekézett is.
Édesapám harmadik bátyja, Sándor kevesebbet focizott, mivel egy súlyos vállsérülés miatt korán szögre kellett akasztania a csukákat. Viszont az ő fia, a Ferencváros és a Volán együtteseiben is játszott hajdanán. A húga műkorcsolyázott, de nem is akárhogyan, hiszen országos második is volt. A negyedik testvér, János 1935-ben az MSE színeiben mutatkozott be, majd játszott még a Monopol és Sticla együtteseiben is, sőt párhuzamosan ő is tekézett, ahol jó eredményeket ért el egyéniben és csapatban egyaránt. Mindkét lánya kézilabdázott a Hargita SK-nál, majd a Mureşulnál az A-osztályban.
– A Laci bácsi édesapja hol sportolt?
– Édesapám az MSE, majd az MTE-csapatainál játszott, aztán játékos-edzőként szerepelt a Dermagantnál, az IGL-nél és az Unitatea együtteseinél, és 39 éves korában fejezte be az aktív labdarúgást.
– Önök ketten voltak testvérek, s köztudott, húga tehetséges kézilabdázóként szerzett hírnevet magának. Kérem, meséljen az ő pályafutásáról is!
– Petelei (Szöllősi) Mária-Magdolna 1961-ben kezdett kézilabdázni az Iskolás Sportklub keretén belül, Gálfalvi Artúr keze alatt, majd 1964-65-ben vett részt első alkalommal országos sportiskolás döntőben, ahol a csapat bronzérmes lett, ő meg a legfiatalabb résztvevő címet szerezte meg. Az 1968-69-es bajnoki idényben, első alkalommal a román kézilabda történetében, az ISK-csapata, amelynek tagja volt, bejutott a ,,B”-diviziós bajnokságba, ugyancsak Gálfalvi Artúr vezetésével. 1969-ben átigazolt a Maros SK-hoz, amelyet Hellvigh Wilhelm edzett, és az együttes célkitűzése az A-osztályba jutás volt, ami sikerült is 1970-ben. 1970-től 1980-ig az A-osztályban játszott, négy éven keresztül csapatkapitány volt, 1980-ban országos ezüstérmesek lettek. Az idők során még Florea Viorel, Kulcsár László és Botan Virgil is edzője volt. Mária-Magdolna 1969-ben a junior válogatott, 1970-1971 között az ifjúsági válogatott, majd 1971-től a felnőtt válogatott tagja is volt, a hollandiai világbajnokságon is részt vett, ahol Románia bronzérmes lett. Az aktív pályafutást 1980-ban hagyta abba, majd edzőként kamatoztatta tudását, több egykori tanítványa a B és az A-osztályban is megállta a helyét.
– Elértünk az ön sportolói, azaz labdarúgói pályafutásához. Mikor is kezdte, majd hol folytatta a focit?
–1959-ben kezdtem el futballozni az egykori Hargita Iskolás Sportklubnál, Bálint és Szász Károly edzők kezei alatt formálódtam. Ifi játékosként szerepeltem a Mureşul meg az ASA színeiben, többször voltam megyei válogatott, kétszer meg beválogattak az ifi-válogatott bővített keretébe, ahol többek közt engem is díjaztak Ion Dumitruval, Iordanescuval, Moldovan Alexandruval együtt, viszont ismeretlen okok miatt, nem sikerült bemutatkoznom hivatalos mérkőzésen. Az 1967-1968-as bajnoki évadban kölcsön-játékosként szerepeltem a marosvásárhelyi, egykori C-osztályos Medicina csapatánál, aztán visszakerültem az ASA-hoz.
–Talán sikeresebb labdarúgói karrierben lett volna része, ha annak idején elfogadja a bukaresti Dinamo ajánlatát?
–Lehetséges, de én nem akartam távol lenni a családomtól, ettől a várostól, hiszen nekem mindenem Marosvásárhely. Az ajánlatot egyébként még az ifi válogatottba való meghívás idején kaptam, a kiöregedő Popa helyébe szerettek volna leigazolni a Dinamo akkori vezetői. Egy bizonyos ideig a hajdani C-osztályban szereplő fővárosi Electronicához akartak küldeni játszani, szokni a bukaresti életet, de én nem fogadtam el az ajánlatot.
– Mikor került a dícsőszentmártoni Chimicához?
– 1977. május 22-én játszottam életem utolsó A-osztályos mérkőzését a Jiul ellen, majd még abban az évben, egy súlyos sérülésből felépülve, négy éves szerződést kötöttem a dicsőiekkel, de két év után hazatértem.
– Kik azok az ismert edzők, akiknek a keze alatt játszott?
– Sok kiváló szakemberrel dolgoztam együtt, az ifiknél edzőm volt Bálint, Szász Kari., Kiss Árpád, Vakarcs Domi, Gierling Gyuri, Brassai István, míg a felnőtt csapatoknál Bóné Tibor, Catana Romeo, Steinbach, Bocsárdi Márton, Bay Gyurka, Mészaros Teodor.
– Az ön fia, László, aki most 31 éves, futballozott-e?
– Igen, játszott még Kanyaró Attila keze alatt is a Sportiskolánál, de bizonyos okok miatt fiatalon abbahagyta.
– Laci bácsi jelenleg is edzőként dolgozik, a helyi FCM keretén belül, ahol a 2004-es korosztályú gyerekeket tanítja. Kezei közül az évek során több ismert, A-osztályban is bemutatkozott, tehetséges labdarúgó került ki. Kérem, nevezzen meg egyet-kettőt közülük.
– Egy edző szívét sok öröm, boldogság tölti el, amikor munkáját értékelik és beérni látja munkájának a gyümölcsét. Valóban sok ügyes játékos került ki az én kezeim közül is, itt megemlíthetem az Astafei, Vartic, Szilágyi Lóri, Sepsi Laci (Temesvári Poli), Chetan (Sportul Studenţesc) nevét.
– Mi az oka annak, hogy ön a sportpályafutása során mindig is hű maradt városához, együtteséhez, a hajdani ASA-hoz, mindannak dacára, hogy nem egy alkalommal anyagi szempontból igen kedvező ajánlatokat kapott?
– Mindig is lokálpatrióta voltam, szerettem a várost, a csapatot, ahol játszottam, és nem utolsósorban a családom, amitől soha nem tudtam volna huzamosabb ideig távol lenni, hiszen mindig is szívvel-lélekkel támogattak. Mi több, harmonikus családi körbe éltem le kedves feleségemmel eddigi életem, példa erre a 40 éves házassági évfordulónk, amit nemrég ünnepeltünk. Ez mindenre választ ad szerintem.
– Utolsó kérdésként, kérem, mondja el a Központ olvasóinak, hogy mi is lehetett a titka annak, hogy a Szöllősi család szinte valamennyi tagja valamilyen szinten sportolt, sokuk sikert sikerre halmozva. Ugyanakkor mi is volt az ön példamutató futballkarrierjének a titka?
– Hála Istennek olyan fizikai adottságokkal és akarattal voltak megáldva, ami szinte páratlan volt annak idején, sőt a sportban lelték örömüket, hobbijukat is egyben, ami számukra életforma volt. Remélem, majd a leendő unoka, unokák is sportolni fognak. Én nem voltam őstehetség, de valamit mégis ,,örököltem” az őseimtől, de az édeskevés volt az élvonalban való szerepléshez. Mindenhez, amit elértem az életben és a focipályán egyaránt nagyon sok verejték tapad, megfeszített, kemény, némelykor önfeláldozásig menő, fárasztó munka gyümölcse – mondta el lapunknak a Szöllősi család azon tagja, akiben ,,nagy szív” dobog, ami a város és a klub iránti határtalan odaadásban és szeretetben, a szinte párját ritkító küzdőképességben és lelkesedésben jut kifejezésre. Ezt nem lehet megtanulni, ez kétségtelenül veleszületett erény.
