Központ
2019. július 22. hétfő, Magdolna

Anyák napja Erdélyben

Nagy-Bodó Tibor május 2, 2019 Sport

Hogy mikor van anyák napja, a kérdésre a válasz nem is olyan egyértelmű. Ugyanis Európa országaiban meglehetősen eltérő napokon köszöntik az édesanyákat. Erdélyben a húszas évek óta ünnepeljük az anyák napját. Az édesanyáknak – legalábbis az írásos feljegyzések és az anyák napja eredete szerint – az ókori Görögországban már ünnepségeket rendeztek. Eredetileg az istenek anyja, Rhea tiszteletére gyűltek össze az emberek, aztán vele együtt az édesanyákat is köszöntötték. Annak ellenére, hogy az anyák napját világszerte számon tartják és ünneplik, mégis nagyon eltérő időpontokra esik ez a különböző országokban. Hazánkban az édesanyákat minden évben május első vasárnapján köszöntjük fel. Kérdés az, hogy kinek, mit jelent anyának lenni, milyen ma gyermekeket nevelni, vagy: milyen lenne az életünk gyermekek nélkül. Anyák napján ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat.

Kacsó Emese, a marosvásárhelyi Vártemplom vallástanárnője:

ÉDESANYÁN TÚLI ÁLLAPOT

– Gyermekkoromban március elsején márciuskákat kaptunk a fiúktól, és a tanárnőinket is elhalmozták a diákok ezzel az érdekes, piros-fehér bojtos végű szalagon lógó különleges figurákkal.
Édesapám nem rontotta el örömömet, de március nyolcadikán szigorúan kijelentette, hogy Édesanyámat nem ünnepelhetjük minden könnyű nővel egy napon. Kezdtem megérteni, hogy anyának lenni valami különleges dolog.
A templomban május első vasárnapján kerti virágcsokrot – bazsarózsát, harangvirágot – szorongatva szavaltunk, énekeltünk, így köszöntöttük az édesanyákat. A templompadokban ülő anyák, nagyanyák közül sokan sírtak; akkor még nem értettem, miért.
Megszületett az első, a második, majd harmadik fiam, a kertünk tele volt virággal, és néha kicsi kezükben nagyon rövidszárú virágcsokorral, napsugárarccal szaladtak szembe velem – a legfontosabb személlyel ezen a világon.
Anyának lenni ezt jelenti. Ezeket a képeket soha nem szeretném elfelejteni.
Később, mások gyermekeivel foglalkozva, az éveket ünnepekben mérve, kötetre való anyák napi verset lapozgatva próbáltam megfogni a lényeget. Az anyaság az élet maga. Misztérium. Nem tudom a kezdetét, a végét, részese vagyok a nagy titoknak. Anyán túlról anyából jöttem, és a véghetetlen messzeségből jövő lelkeknek testet öltéséhez az én testem lett az eszköz, az én lelkem lett az otthon. Megfoghatatlan nagy dolog ez.
Ma a gyermekeim felnőttek, anya vagyok és nagymama, nem a legfontosabb a világon.
Szemlélő vagyok, ma is verseket, énekeket keresgélek, a mindenkori gyermekeknek segítek, hogy egy évben egyszer nyilvánosan elmondhassák, mennyire szeretik az édesanyjukat.
Lombot fűzünk gyöngyfüzérbe, rózsát rakunk közepébe, szorgoskodunk, énekelünk: „ez a füzér de szép lesz, / Édesanyám tiéd lesz”.
Édesanyám, Te, aki annyi gonddal neveltél engem, visszamentél anyán túli állapotba, én ott ülök a templompadokban, árván és egyedül sírom a régi anyák és árvák könnyeit; gyermekkori kérdésemre talán most kapok választ.
Anyák napja van, és én lelkemben sok-sok verssel, dallal a temetőbe viszem virágcsokromat.

Dr. Gyéresi Júlia, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem adjunktusa, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa:

Megmenteni egy lelkecskét

Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor édesanyám egyik munkatársa – a ma már nem létező 101-es gyógyszertárban – megkérdezte tőlem, a hét év körüli kislánytól a gyógyszeres tégelyek és üvegek orvosságszagú levegőjében egy napos tavaszi délutánon: – Julika, te hány gyermeket szeretnél, ha majd nagy leszel?
Az, ami utólag is furcsa, hogy a kérdés nem ért váratlanul. Határozottan emeltem a magasba az egyik kezemet, és tártam szét ujjacskáimat, majd megszemlélve, keveselltem az ötöt, és a másik kezemet is a magasba lendítettem, a tíz ujjacska látványa már jobban tetszett. – Julika, nem lesz az egy kicsit sok? – Öntudatosan tiltakoztam, dacosan kijelentve, hogy én biztosan remekül elboldogulok majd. Valószínűleg az is a fejemben motoszkált, hogy én mint a világ legmakacsabb teremtménye – amit gyakran hallhattam –, jobban zöld ágra vergődöm majd a nálam minden bizonnyal kevésbé problémás apróságokkal.
Aztán az élet – ez a kiismerhetetlen és meghatározhatatlan működés – másfelé vette irányát.
Amikor huszonhat évesen áldott állapotba kerültem, nagyon hamar kiderült, hogy valami nincs rendben. A méhlepény leválni készült a méh oldaláról. Azt állították, jobb lesz, ha elengedem, ha beletörődöm. Nem hagytam, hogy küretet hajtsanak végre rajtam, és két nap múlva már egészséges szívhangja volt a magzatomnak. Azt mondták, száz esetből kettőnek, ha visszatapad ilyen korai időszakban.
Aztán a negyedik hónap végén olyan heveny vérzésem támadt, hogy nőgyógyászom közölte, semmit nem lehet tenni. Egy pillanatig sem veszítettem el a hitemet, tudtam, hogy babácskám túléli ezt is. Az öt és fél hónapos rutinvizsgálat során, ott, az orvosom szeme láttára megrepedt a magzatburok, és én csak álltam a tócsa fölött tehetetlenül, és újra azt kellett hallanom: most már tényleg törődjek bele, elveszítem. Csak annyit mondtam: nem. És megkérdeztem, mit tegyek, mert nem adom fel. Befeküdtem a kórházba, két és fél hónapon át mozdulatlanul ültem, végig szivárgott a magzatvíz, napi három csomag vattát használtam el, kiadós zuhanyozásra, hajmosásra ez idő alatt esélyem sem volt. Éppen egy-két héttel lehettünk túl a hetedik hónapon, amikor két-három percenként olyan erőteljes medencetáji fájdalmak jelentkeztek kínzóan és hosszantartóan, hogy a császármetszés mellett döntöttek az orvosok. Amikor az altatásból magamhoz tértem, és felnyitottam a szememet, éppen akkor léptek be a szüleim a kórterembe. Tőlük tudtam meg, hogy Franciskám egészségesen megérkezett erre a világra. Sajnos a jobb combját megvágták véletlenül, mára érdekes csillag formájú jeggyé alakult a heg, mintegy mementóként az átéltekre.
Egy százalék esélyed volt, mondta utólag egy orvos ismerősöm. De az már esély, hát nem? Az egy százalék nem a teljes reménytelenség. És ha az ember hisz, hite és hozzáállása mindent felülír. Azt mondják a császármetszéssel születettekre, hogy sziklaszilárd meggyőződéssel bíznak abban, hogy az utolsó pillanatban majd megmenti őket valaki, kiemeli a fényre és megszabadulnak. Én is császármetszéssel jöttem a világra, ez sok mindent megmagyaráz.
Bármennyire szerettem volna, soha többé nem kerültem áldott állapotba. Megmentettem egy lelkecskét, ő lett az én gyermekem, tanítóm, barátom, társam sok éven át a világ újra felfedezésében, újraértelmezésében, egymásra utaltságunkat körülölelte a szeretet és a bizalom érzete. Az ember annyi mindent kibír, sokkal erősebb, mint azt önmagáról hinni meri! Megtanultam, hogy a legkilátástalanabbnak ítélt helyzetek is jóra fordulhatnak, ha a kételkedést kivetjük a szívünkből. Anyának lenni mit is jelent? Mindazt, amit elmeséltem, és ennél sokkal többet. A tanítványaimnak évről évre elmondom, hogy majd, ha szülő leszel, ne feledd minden áldott nap a gyermekednek elmondani: szeretlek, értékes vagy, bízom benned. Mert a szavak gyógyító erővel bírnak, és energiát adnak a mindennapok igazságtalanságai közepette. És ha nem is lett tíz gyermekem, boldogsággal tölt el, hogy sok régi diákom szólít maminak vagy mámának, a szeretet és az együtt töltött tartalmas évek emlékére.

Ábrám Noémi, a Diakónia Keresztyén Alapítvány Marosvásárhelyi Fiókszervezete ügyvezető igazgatója:

ANYÁNAK LENNI, TUDOD MIT JELENT?

– Életem legnagyobb alkotásai a gyermekeim. Legboldogabb abban az ötször kilenc hónapban voltam, amikor megfogantak, formálódtak és világra születtek. Mint ahogy a művész is szenved alkotásainak megtestesítése közben, a földműves, míg ősszel betakaríthatja két keze munkájának termését, a tanár, míg megért és megértet, a bármilyen hivatást vagy munkát hittel, szeretettel, jókedvvel végző ember; úgy dolgoztam, verejtékeztem és végtére örvendeztem anyává változott nőként én is, mikor testemből és lelkemből való alkotásaimat világra hoztam. Mégis ez az önfeledt boldogság nem egy pillanat és nem is a kilenc hónap műve volt csak, hanem volt előzménye és következménye.
Először volt a megszólítás, hogy egy gyermek világra akar születni – hogy honnan jön ez a késztetés, azt minden nő maga dönti el, én Istentől valónak éreztem –, aztán a szerelmi egymásbafeledkezése két embernek, a fogantatás csodája, a bódító-bájoló kilenc hónap néhol szenvedésekkel, de sokkal több önfeledt örömmel (már csak az is jókedvre derített, hogy folyton ketten „vagyok”); a kiszületés szertartása – rövidebb-hosszabb, kevésbe vagy nagyon fájdalmas –, amely után nemcsak a gyermek sír bele a világba, hanem az anya is megszületik, illetve újjászületik, ezt követi a gyermek hosszabbnak tűnő földi élete, amely tagadva sem válhat immár soha el az Anyától.
A köldökzsinórt ollóval csak szemléletesen lehet elvágni, lélekben mindig összekötve maradunk mi ketten: anya és gyermeke.
Földi léptékkel mérve a gyermek élete normális körülmények között hosszabb, mint mióta tudunk róla, ezért nem kis gond számomra, az immár nevelő anya számára, hogy hogyan segítsem „alkotásaimat” a saját útjuk megtalálásában. Ha lenne rá recept! De hiába írnak jobbnál jobb szakkönyveket, nevelési tanácsokat, az anyai és a szülői hivatás még mindig a legkevésbé tanulható elfoglaltságok közé tartozik. Nehézségében rejlik a varázsa is, hisz gyermekeim nevelhetősége vagy nevelhetetlensége közben én is alakultam, formálódtam, erősödtem és gyakran elbuktam. Én is sokat gondolkodtam anyaságom kezdetén: mit tegyek, hogy ne rontsam el? Aztán évek múltán megtanultam, hogy, ami „elromolhat, el is romlik”, ami meg szilárdan, biztosan hitből való, az megmarad. Önmagam vigasztalására, erősítésére egyre többször mondogattam magamban, hogy ha a Jóistennek gondja van az ég madaraira, a mező virágaira, az én gyermekeimre hogy ne volna? Ez segített, mert én nem tudtam mindig helytállni, kellett egy hatalmasabb gondviselő. Ennek a felismerésnek fontos szerepe volt abban, hogy engedtem általam megszületni a gyermekeimet, és anyai feladataim ellátásában sem az aggodalmaskodás töltötte, tölti be a főszerepet. Sokkal inkább a megbocsájtó szeretet. Mert gyermekeim bántják magukat, és bántanak engem, őket is bántja a világ, de valaki át kell adja nekik az örömhírt: hogy szeretve vannak, hogy soha nincsenek egyedül, hogy hit által megtalálhatják a békét és nyugalmat ajándékéletükben.

Szabó Kata, ürmösi óvónő:

Anya csak egy van

– Anyának lenni a világ legcsodálatosabb hivatása. Milyen szerencsések is vagyunk mi, édesanyák, hogy bennünk növekedhet egy ici-pici csoda, az a lény, aki később a legnagyobb szerelmünkké válik.
Minden anya egy szuperhős, aki a kisbaba születésétől kezdve megpróbál tökéletesen helytállni ebben a néha cseppet sem könnyű helyzetben. Az első pár hónap nagyon kedvező nekünk. Kisbabáink felébrednek, esznek, majd ismét békésen alszanak tovább. Ilyenkor még bőven van időnk a reggeli kávéra, mosogatásra, mosásra és mindenféle másra. Picit később, ahogy a csöppség növekszik, már nehezedik a játék. Jönnek a véget nem érő kérdések, hogy vajon miért nem alszik? Miért nem eszik? Miért sír folyton? Vajon a foga jön? Ha ezeken sikeresen túl vagyunk, már egyre rutinosabb anyucikká válunk.
Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egymás után jött a két kishercegem.
Mire az elsővel túljutottunk a pelenkás nagy kalandon, elölről kezdhettük a kicsivel. Izgalmas pillanatok következtek, amik gyönyörű szép élményeket hoztak számunkra… – azonban ekkor kezdődtek a gondok is.
Sajnos, már nem volt olyan ragyogó a ház, felgyűlt a mosatlan, megtelt a szennyeskosár. Nagyon sok szép dolgot tudnék most írni arról, hogy az anyaság mennyire csodálatos, én mégis arra vállalkozok, hogy azokat az anyukákat dicsérjem, akik reggeltől késő estig, fáradságot nem ismerve bátrak, erősek és a szívük csordultig van szeretettel.
Nemrég olvastam, hogy a jó anyukáknak rendetlen lakásuk és boldog gyermekeik vannak. Fontos, hogy nem kell mindenben tökéletesek legyünk, lehet morzsás a padló, lehet tele a szennyeskosár, lehet egy kupac vasalatlan ruha… mert anyák vagyunk. Fontosabb, hogy minél több időt töltsünk gyermekeinkkel, sok közös játékkal, nevetéssel, mesével és énekkel tegyük széppé gyermekkorukat. Mert erre fognak emlékezni, és ezek a pillanatok nagyon gyorsan el tudnak szállni. Nehéz szakma az anyaság. Szakácsok és pincérek vagyunk, oktatók és nevelők, néha doktornénik, néha öltözködési tanácsadók, gyakran nagy harcokat vívók, csatákat megnyerők és elvesztők, máskor meg bohócok, hogy felvidítsuk őket.
Csoda hát, hogy kimerülsz, kedves anyuka?
Nem vagy egyedül a világban. Mi is itt vagyunk veled, kedves sorstárs. Bízz magadban és tudd: nagyon jól csinálod, nálad jobb édesanya nincs a világon. Sokszor elfáradva, idegesen, néha sírvafakadva, máskor dühöngve, de kitartóan, bátran minden próbát kiállunk. És ez a lényeg az anyaságban, hogy míg az apukák erős karjukkal tartják össze a családot, az anyukák az erős szívükkel. Hálás vagyok, hogy Isten csodákat bízott rám!

Antal Erika, újságíró:

AZ ANYASÁG, NEM ENGEDI, HOGY MEGÖREGEDJEN AZ EMBER

– Anyának lenni mit jelent? Sok mindent. Elsősorban életmódváltást, hiszen mihelyt gyermeke születik az embernek, megváltozik az élete, az életstílusa, átértékelődnek az események, a napszakok, a napok, hetek, hónapok, évek. Nem mondom, hogy semmi sem lesz olyan, mint előtte volt, de valahogy mégis más lesz. Felelősséggel tartozunk, már nem csak a mienk az életünk, hanem az övé is, a gyermekünkké. Nem léphetek le felelőtlenül az útra, jobban körül kell néznem a gyalogátjárónál, hiszen, ha elüt egy autó, már nem csak az én szerencsétlenségem lesz az, hanem a gyermekemé is, aki vár otthon, akit fel kell nevelnem, akit nem hagyhatok magára csak azért, mert nem néztem szét, mielőtt leléptem volna a járdáról.
Anyának lenni azt jelenti, hogy megújul az életem. Gazdagabb lettem azáltal, hogy gyermekem született. Nem lett több pénzem, a szabadidőm is jóval kevesebb, magamra sem tudok elég figyelmet fordítani, és mégis jóval gazdagabbnak érzem magam.
Erőt ad az anyaság, küzdőképességet, reményt és életbe vetett hitet. Többé nincs olyan, hogy ez nem megy, ez nem sikerül, ezt abbahagyom, leteszem, másba vágok. Az anyaságot végig kell csinálni. Egy életre szól.
Tartozom valakihez, és tartozik hozzám valaki. Ennél szorosabb kapocs nem létezik.
És fitten tart az anyaság, nem engedi, hogy megöregedjen az ember, folyamatos mozgást igényel, jönni-menni kell a kicsivel, sétálni vinni, aztán hintázni, majd biciklizni kell vele, szaladgálni, mindig ugrásra készen állni, hogy bármi történne, azonnal, a másodperc töredéke alatt ott lehessek, hogy ne essen ki a hintából, azonnal felkapjam a földről, ha megbotlik és hasraesik. Játszani kell és mondókázni, verset tanulni, énekelni és találós kérdésest játszani, elmagyarázni, hogy miért süt a nap, és miért esik az eső.
Megtanulni és gyakorolni az elfogadást. Elfogadni olyannak, amilyen. A gyermeket is és önmagamat is.
Anyaként nincs idő megöregedni, fizikailag és szellemileg elkényelmesedni, lelkileg is mindig fitten kell lenni. Vagyis nem kell, mert az anyaság megtart fiatalnak, sportosnak, lelkileg rugalmasnak.

Share Button
Ennyien olvasták: 1126

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.