A 2017–2018-as bajnoki évad végén a szebb napokat is megélt Marosvásárhelyi City’us, ugyanakkor a román válogatott hálóőre, Klein László, valamint korábbi társa, a vásárhelyi illetőségű Mihály Zoltán visszavonult az aktív sporttól. A lezárt bajnoki évadban a Székelyudvarhelyi FK együttesét erősítették. Klein minap a Központnak mesélt pályafutásáról, illetve családjáról.
Grigoras jött, Klein ment
– Eljött az a pillanat, amikor te is, és a marosvásárhelyi illetőségű volt csapattársad, Mihály Zoltán is visszavonultatok az aktív sportpályafutástól. Hogyan élted meg a visszavonulás pillanatát?
– Erre a pillanatra tudatosan készültem, ugyanis sikeres pályafutást zártam le, de megvallom őszintén, keserű érzés fogott el, hiszen egy olyan sportágat hagytam abba hivatalosan, amit sok éven keresztül felső szinten űztem. Én mindig a pozitív oldalát nézem a dolgoknak: jó volt, szép volt és igaz volt minden, sőt, én a csúcson hagytam abba, ezért még szebb volt.
– Mi volt az oka a döntésednek?
– Abban, hogy meghoztam ezt a cseppet sem könnyű döntést, a családomnak volt a legnagyobb szerepe: szeretném, hogy ezután több időt töltsek velük. Ha nem így teszek, azt előbb-utóbb megsínylette volna a családom. Amúgy, az utóbbi időszakban, amikor az udvarhelyi csapatba igazolták Grigorașt – akit jó kapusnak tartok –, kiszorultam a kezdőcsapatból. Meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy már csak alkalomadtán védek. Az igazság az, hogy még 1-2 évig tudtam volna csereként védeni, de úgy gondoltam, hogyha nem tudok küzdeni azért, amiért harcba szállunk, akkor nincsen miért küzdenem, ezért nem éreztem már hasznosnak magam.
Marosvásárhelyen négy bajnoki címet és Románia Kupát nyert
– Mikor kezdődött el a teremlabdarúgói karriered?
– Egész eddigi életem sportolással töltöttem, hiszen édesapám, id. Klein László futballedző volt, így gyerekkorom óta vele együtt részt vettem a labdarúgó-edzéseken, aztán viszonylag későn, 2002-ben, 26 évesen kezdődött el a teremlabdarúgói pályafutásom, ugyanis akkor honosodott meg Romániában a teremfoci. Azóta, azaz mintegy 15 éve rendszeresen tagja voltam a hazai teremlabdarúgó-életnek, amire büszkén tekintek vissza.
– Milyen sikereket értél el?
– 155 válogatottbeli szereplésem van, ha a körülmények megengedték volna, akkor több is lett volna… Hat román bajnoki címet nyertem, ebből kettőt a Székelyudvarhelyi FK, négyet a Marosvásárhelyi City’us színeiben, a vásárhelyiekkel négy Románia Kupa-győzelmet is szereztem. Bevallom, a Vásárhelyen megnyert 4 aranyérmemnek nem tudtam annyira örvendeni, mint annak a két aranynak, amit a Futsal Klub Székelyudvarhely színeiben nyertem.
– Miért?
– Azért, mert a vásárhelyi bajnoki címeket hozó időszakban a City’us volt minden szempontból a legjobb csapat a bajnokságban, a román válogatott alkotta a keretet, így nem volt ellenfelünk. Viszont az udvarhelyi két aranyéremért alaposan megküzdöttünk, a legjobb volt a csapatszellem az FK-nál. Ezt bizonyítja az is, hogy miután a rájátszásban az első két találkozón mindössze egy pontot szereztünk, utána pedig zsinórban hét mérkőzést nyertünk meg és bajnokok lettünk, azaz vert helyzetből álltunk fel és fordítottunk. Ezt hiányolom a mai fiatalokban, hogy nincsen meg bennük az a küzdeni tudás, ami a mi generációnkban megvolt.
– Hogyan emlékszel vissza a vásárhelyi évekre?
– Jól éreztem magam Marosvásárhelyen, sok kellemes emlékem van erről a periódusról, hiszen a bajnoki címek meg a kupagyőzelmek mellett nemzetközi szinten is bizonyítottunk. Jelenleg is követem a vásárhelyiek eredményeit, sajnos anyagilag kellemetlen helyzetben vannak, tudom, hogy mik történtek ott, de remélem, hogy mielőbb feléled ott a teremlabdarúgás. Lenne olyan tehetséges utánpótlás Vásárhelyen, amely megállná a helyét a hazai élvonalbeli bajnokságban. Remélem, hogy mielőbb az anyagi gondok is megoldódnak, hiszen amikor pénz volt, jó csapatot lehetett összekovácsolni.
Szeretném, hogy ne csak 2-3 jó képességű együttes harcoljon a bajnoki címért, hanem például 5-6, így kiéleződne a harc, színvonalasabb enne a bajnokság, sőt a nézők is visszatérnének a lelátókra.
Jelenleg a Székelykeresztúri Egyesülés egyetlen kapusa
– Szegre akasztottad ugyan a bajnoki címeket „védő” kesztyűidet, de időközben, a teremlabdarúgással párhuzamosan nagypályán is fociztál. Mi több, visszavonulásod után is játszol helyi szinten. Vagyis a futballtól nem tudtál távol maradni…
– Nem! A feleségem mindig felhányta, amikor edzések után is futballozni mentem a barátokkal, hogy „miért kell, annyit rúgni a bőrt”. Megmagyaráztam neki, hogy a csapattársakkal való játék az munka, viszont a barátokkal való foci, az kikapcsolódás számomra. Aztán megértette… Jelenleg a 4. Liga Hargita megyei csoportjában szereplő Székelykeresztúri Egyesülés színeiben futballozom. Azt még nem szeretném abbahagyni, egyelőre a csapat egyetlen hálóőreként tevékenykedem.
– A futball és a család mellett mik töltik ki a hétköznapjaid?
– Már ötödik éve önkormányzati képviselő is vagyok Székelykeresztúron, így a helyi sportéletet szeretnénk felkarolni Péter Miklós (az Egyesülés elnöke – szerk. megj.) barátommal vállvetve. Emellett pedig csatlakoztam egy vállalkozáshoz is.
Sajnos az anyagiak hiánya miatt nem tudunk a focicsapattal felsőbb osztályba lépni, de ezután is segítem őket játékommal. Viszont a Románia Kupa megyei szakaszát sikerült az utóbbi alkalommal is hazai pályán megnyernünk: három éve a negyedik, két éve a második, 2017-ben pedig a harmadik fordulóig sikerült eljutnunk, ami nagy eredményt jelent számunkra. Tehát, ha nem is tudunk a 3. ligába feljutni, de megpróbáljuk 3. ligás csapatokkal felvenni a versenyt a kupasorozatban.
Nem látja fényesnek a hazai teremlabdarúgás jövőjét
– A román teremlabdarúgó-válogatott eredményeit is követed?
– Persze! A grúzok elleni kettős győzelem után kijutott a válogatott a január 30–február 11. között Szlovéniában sorra kerülő Eb-re, ezt a részvételt tizenöt év alatt negyedik alkalommal harcolta ki, ami igen dicséretes. Szurkoltam nekik, hiszen olyan játékosok is szerepeltek az együttesben, akikkel én évekig csapattárs voltam, így jóleső érzés drukkolni nekik. Az összeredményeket figyelve, fontos, hogy ott leszünk az Eb-én Grúziában!
– Igen, de ez a generáció szép lassan kiöregszik, másak követik őket. Hogy látod a futsal jövőjét?
– Nem biztos, hogy azok, akik jönnek, tudják majd ott folytatni, ahol az elődeik abbahagyták, ahol a jelenlegi generáció most tart. Sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni az utánpótlásra – ami itt, nálunk folyik, az minden, csak nem utánpótlás-nevelés –, így technikailag és taktikailag is sokkal jobban fejlődnének a játékosok. Ez azt jelenti, hogy a fiatalok gyerekkoruk óta műveljék ezt a sportágat, mint Spanyolországban, vagy Brazíliában. Ott például 12 éves korukig a gyerekek csak futsaloznak, utána döntik el, hogy tovább folytatják, vagy nagypályán fognak majd focizni, amelynek alapja szintén a futsal. Ezt Magyarországon megértették, hiszen ott több korosztályos bajnokság létezik, így a gyerekek már zsenge korban fejlődhetnek, Romániában viszont csak két éve szervezik meg az U19-es bajnokságot. Ez jó dolog, viszont még alacsonyabb szinten kellene kezdeni a teremfocit hazánkban.
– Hiányzik az élvonalbeli teremlabdarúgás?
– Igen. Az FK vezetősége már korábban felkért, hogy heti 1-2 alkalommal tartsak kapusedzéseket, de én még nem döntöttem. Egyelőre a családomra összpontosítok.
– Apropó család. Kik jelentik a családod?
– Már 10 éve házas vagyok, a megértő felségem Katalinnak hívják, van egy öt éves kislányunk, Tamara és egy három éves kisfiunk, Tamás. Ők a büszkeségeim!
Klein László Székelyudvarhelyen született 1976. április 6-án. Labdarúgó-karrierjét a helyi SK ifjúsági csapatánál kezdte, ahol 14 évesen került be a felnőttcsapatba, amely akkor még a harmadosztályos bajnokságban szerepelt. Tizenkilenc évesen Csíkszeredába került, a katonai szolgálat teljesítése közben az ASA-Rapid csapatánál védett, majd 1998-2000 között az udvarhelyi Budvárnál játszott hátvédként (amely akkor a harmadosztályos román bajnokságban szerepelt), majd hazakerült Székelykeresztúrra. 2002-ben 26 évesen kezdődött el a teremlabdarúgó pályafutása, miután a Székelyudvarhelyi SK kapusa lett. Később megfordult a Marosvásárhelyi Izorep, a Dévai CIP, a Sepsiszentgyörgyi Spicom és a Marosvásárhelyi City’us-nál. Ezután visszatért Székelyudvarhelyre, az újjáalakult FK-hoz. Közben játszott az Udvarhely körzeti labdarúgó-bajnokságban, a Szentábrahámi Andycom és a Siménfalva csapatánál, illetve a 4. liga Hargita megyei csoportjában, a Székelyukeresztúri Egyesülésnél. A labdarúgás egyébként családi örökség, hiszen Klein László édesapja és nagyapja is kapusként játszott.
