Központ
2017. augusztus 21. hétfő, Sámuel, Hajna
Eső
Ma
Eső
Derült
Holnap
Derült
Eső valószínű
Szerda
Eső valószínű

14 év után is kopog a kórterem ajtaján

Központ április 28, 2011 Egyéb

14 év után is kopog a kórterem ajtaján

 hiteletHol lehetnek a keresztyén embernek heti rendszerességgel olyan változó felállású élményei, ahol az istentiszteletet egy bizonyos felekezethez tartozó lelkész celebrálja, az éneket egy másik vallású lelkipásztor vezeti – egy harmadik vallású csoportnak? Lakatos Gabriella református kórházlelkész-lelkigondozó munkájáról vall.

 – Hogyan lettél kórházlelkész?

– Mindig éreztem azt, hogy a lelkésznek az emberek közé kell mennie. Jelen kell lenni akkor és ott, ahol a szükség a legnagyobb. Az egyházi keret is nagy lehetőség az ige hirdetésére, de a gyakorlati hitélet felmutatása legalább olyan fontos. Nem én választottam a kórházi szolgálatot, hanem az akkori esperes kért fel ’97-ben erre a munkára. Azelőtt Marosvásárhely egyik népes gyülekezetében voltam segédlelkész, ahol sokszínű és sokféle szolgálatot végeztem. Első gondolatom új munkámmal kapcsolatban az volt, hogy az előző mozgalmas időszakhoz képest a kórházi élet egyhangúnak fog tetszeni, ezen kívül pedig a betegség is, mint olyan, eleinte lehangoló volt számomra. A szalonba való belépés a mai napig nehezen indul el, 14 év után még mindig kopogok a kórtermek ajtaján… Azóta elvégeztem a Semmelweis egyetem mentálhigiéné szakán a 3 éves klinikai lelkigondozó-képzést, azelőtt pedig egy évet Belfastban és Oxfordban pásztorálpszichológiát tanulhattam.
A kezdeti nehézségekhez az is hozzátartozik, hogy tulajdonképpen saját magamnak kellett kitalálnom a kórházlelkész feladatait; a munkaköri leírás nagyvonalakban megvolt, de mert nem volt elődöm, a gyakorlati kivitelezésben magamra maradtam. Azt tudtam, hogy nem végezhetem egy pszichológus munkáját, a kétéves segédlelkészségem egészen más volt, mindeközben a kórház kötelezett a fehér köpeny és papucs használatára is. Nem volt se palástom, se sztetoszkópom, és azon töprengtem, hogy honnan tudják majd, hogy ki vagyok. Ezért érthető, hogy legnagyobb vágyam az volt, hogy végre lássak egy hús-vér kórházlelkészt. Kihelyezésemtől számított egy év múlva teljesült is a kívánságom, eljutottam Rómába egy konferenciára, ahol egyenesen 12 kórházlelkésszel volt alkalmam találkozni.
Gyerekkoromtól fogva tudom azt, hogy elhivatottság nélkül nem lehet szolgálatot és semmilyen munkát végezni, ezért hagytam abba az orvosit is. Isten terve velem az volt, hogy leszámolva az egészségüggyel, mégis ide küldött vissza lelkészkedni. Nagy gyötrődés volt számomra empatikus lenni, átérezni, hogy a beteg miben van, és emiatt nagyon sokat imádkoztam, hogy ha Isten iderendelt, adjon képességet ennek a szolgálatnak az elvégzéséhez. Ehhez az alap, a Megváltó Jézusban vetett hitem megvolt, a teológiai végzettségemre és tapasztalataimra mind szükségem volt. Nem féltem elővenni a szentírást és olvasni a betegágy mellett, ha a beteg ezt igényelte. Munkám minden nap Istenre bízom, Őt szoktam kérni, hogy járjon előttem, nyissa meg az ajtókat, a szíveket és hogy engem tegyen éberré észrevenni azt az embert, akinek szüksége van a vigasztalásra. Így a szolgálatom naponta egy új kaland, kihívás és felelősség.

– Mi tartozik kórházlelkészi feladatkörödbe?

– Meg kell jegyeznem, 2000-ig egyedül voltam kórházlelkész az egész városban, és ekkor, de sok helyen még ma is, románul is szolgálunk. A Marosvásárhelyi Megyei Sürgősségi Kórház a központi munkahelyem, ezen kívül azok a kórházak, melyek az I. Igazgatósághoz tartoznak, valamint az Onkológia. Egyrészt van a hivatalos vasárnapi istentisztelet, amelyen kollegáimmal együtt felváltva, illetve párhuzamosan szolgálunk. Bibliaórákat tartok, ebben önkéntesek is segítenek. Ezeknek az alkalmaknak egy nagyon speciális és mély érzelemmel telítődött változata az, amit én szobaáhítatnak nevezek. Ezeken az alkalmakon a betegek a bibliai részlet felolvasása, az imádkozás, éneklés, és személyes beszélgetések után gyakran elsírják magukat, és ilyenkor abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy Isten munkájától, amit a másik emberben végez, karnyújtásnyira lehetek. Ilyen helyzetekben az is kiderül, hogy nekem a következő héten kihez kell visszamennem lelkigondozói szolgálatot végezni.
Nagyon sok fantázia és rugalmasság szükséges ehhez a munkához. Például a kórterem-látogatás alkalmai minden klinika, osztály esetén különböznek. Míg egy belgyógyászaton sétálhatok a beteggel a folyosón, addig a sebészeten a beteg ágyhoz kötött, és így a lelkész is, a neurológián pedig lehet, hogy beszélgetni sem tudunk, csak mutogatni. A gyermekek között pedig felszabadultan énekelhetünk, játszhatunk.
Személy szerint minden évben valami újat szoktam vinni a munkámba, ezért van az, hogy például a néhány évvel ezelőtti gyerekmissziós megkeresésre igent mondtam, és azóta hetente járunk be a gyerekhematológiára is. Nagyon sok megható történetem van; egyike ezeknek az az eset, amikor ezen az osztályon egy édesanya odajött hozzánk és pénzt akart adni, majd sírva mondta, hogy nem is tudjuk elképzelni, hogy a fia ezelőtt egy órával milyen állapotban volt, most pedig ő is részt vesz a mutogatós énekekben, játszik, jókedvűen ugrándozik.
Amikor pedig holtidőm van, akkor sem ülök tétlenül, sétálok egy kört és nincs olyan eset, hogy ne találkoznék egy síró beteggel, hozzátartozóval. Ilyenkor beinvitálom a szobánkba. Működik egy postaláda is, telefonszámaink a falakon felragasztva, így elérhet bárki. Több esetben így tudtam súlyos beteg kisbabát időben megkeresztelni a szülők kérésére.

– Abba a szobába, ahol most mi is beszélgetünk…

– Négy évnek kellett eltelnie, hogy megkapjam ezt a szobát. Eredetileg vécéhelyiség volt, amit a kórházigazgató-helyettes ajánlott fel. Azért is szeretem, mert szimbolikus helyen fekszik: amikor a beteg, a hozzátartozó bejön a kórházba, rögtön a miénk az első szoba, amellyel találkozik, távozáskor pedig ez az utolsó helyisége a kórháznak.

– Mi az, amiben a civil társadalom segítségedre lehetne?

– Két felhívást szeretnék intézni az olvasók felé. Egyrészt önkéntesekre mindig nagy szükségünk van és szívesen fogadjuk az ilyen jellegű segítséget. Ha valaki ilyen elhivatottságot érez magában, keressen a 0746-091.941-es telefonszámon. A szolgálat sokszínű, így bárkinek tudunk kedvére való önkéntes munkát biztosítani. Másrészt a lelkészi szoba mellett lévő postaládába szívesen fogadunk kéréseket betegek, hozzátartozók részéről, akik imádkozni vagy beszélgetni szeretnének.


Ezúton is szeretném megköszönni Marosvásárhely lakosainak adományait a kórházi szolgálatra, melyet az Ökumenikus Imahét alkalmával juttattak el hozzánk.

Munkám minden nap Istenre bízom, Őt szoktam kérni, hogy járjon előttem, nyissa meg az ajtókat, a szíveket…

 

Share Button
Ennyien olvasták: 109

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.