Központ
2017. szeptember 20. szerda, Friderika
Zivatar
Ma
Zivatar
Eső valószínű
Holnap
Eső valószínű
Helyenként felhős
Péntek
Helyenként felhős

„A Bolyai egyedülálló jelenség”

Központ január 14, 2011 Egyéb

„A Bolyai egyedülálló jelenség”

 A marosvásárhelyi származású Tisza Katát, az egykori miniszterelnök, Tisza Kálmán ükunokáját, szinte egyáltalán nem látni a nyilvánosság előtt. Míg néhány évvel ezelőtt tanított, műsort vezetett, és nem utolsó sorban könyveket írt (Doktor Kleopátra, Magyar pszicho, Pesti kínálat, Hét nap nyár, Reváns, Főbűnösök), ma már főállású édesanyaként éli mindennapjait. Emellett a pszichológia és a műfordítás világa is rabul ejtette. Saját bevallása szerint önmagában és körülötte végre rend, béke és egyensúly van. Gyerekkori emlékeiről, bolyais éveiről, jelenlegi életéről és terveiről beszélgettünk vele.

Tisza_Kata

 

Ami a nyilvános szférába tartozik, az elmúlt években otthon végezhető munkákat vállaltam. Olyasmit, amit gyerek mellett is tudok végezni anélkül, hogy bármelyik szerepem sérülne. És olyasmit, ami már nem vár tőlem teljes verbális lemeztelenedést. Erre tökéletesnek bizonyult a műfordítás műfaja.


– Hogyan emlékszel vissza gyermekkorodra?

– Több mint tíz év távlatából már mindenképpen nosztalgiázva… De ez inkább jelent javarészt pozitív emlékeket, mintsem visszavágyódást. A gyerekkor folyamatában is a felnőtté válást tekintettem célnak, talán túlságosan sürgetően is, annak ellenére, hogy alapvetően jól éreztem magam abban az állapotban. Eléggé szociábilis voltam, széles baráti körrel, az iskolát, ahová jártam, egyenesen imádtam, több tanáromra is igazi mentorként tekinthettem, a színház és a Stúdió repertoárját betéve tudtam, odavoltam a kebabért a legendás Bolyai utcai büfében, s a zenéért a Jazz klubban, tolmácsoltam a filmfesztiválon, szerveztem a könyvfesztiválon, nem utolsósorban pedig a szüleim minden tevékenységemben szilárdan támogattak.

– Mi az, ami leginkább hiányzik itthonról?

– Határozottan és egyértelműen a Bolyai Farkas Elméleti Líceum. Az a hely, és mindaz, amit jelentett, a részemmé vált, és mindenhová magammal viszem. Végeztem iskolákat, és tanítottam iskolákban, de a Bolyai tökéletesen egyedülálló jelenség. Akkoriban az életem középpontja volt. Minden ott zajlott, ott indult el, és oda vezetett vissza. Mai napig emlékszem mondatokra, képekre, rendkívül intenzív érzésekre. Az első felnőtté válás, amit annyira vártam, mindenképpen ott kezdődött, ha nem is ott zajlott. Olyan hely volt, ahová igazán tartoztunk. Szabadnak éreztem magam, mint nagyon ritkán.

– Mikor kezdtél el írni?

– Az írás minden korszakomban mást jelentett, és másfejezett ki, de valamit mindig jelentett és kifejezett. Hivatásszerűen akkor kezdtem el, amikor megtámadtak az utcán, kórházba kerültem, felborultak a bennem addig létező műfaji szabályok, és az újságíró iskolában kiadásra ösztönöztek. Különös ma válaszolni erre a kérdésre, amikor egyre kevésbé vágyom erre a kifejezési formára, illetve amikor ez már szinte teljes mértékben átalakult. Egyrészt legalább három éve nem beszélek az írásról (és másról sem) a nyilvánosságnak, másrészt ugyanennyi ideje nem jelentettem meg önálló művet, hanem teljes mértékben műfordítás jellemezte az ilyen jellegű aktivitásomat. Ezt a munkát nagyon megszerettem, segít más gondolatvilágokban is elmélyülni, más hangokat is megszólaltatni, mint amiket eddig ismertem, más nyelvet ad a kezembe, amivel valóban dolgozni kell. Azt hiszem, ez jót tett nekem. Segített kilépni egy kicsit abból a zárt, önkéntelenül választott világból, amelyben már egyre kevésbé hallottam a saját hangomat, és helyette egyre inkább csak egy alapzajt. Úgy éreztem akkor, az utolsó előtti pillanatban léptem ki, vissza, a valóságba.

– Mit jelent számodra az írás?

– Akkor, egy adott életszakaszban, amikor úgy éreztem, semmim sincs, a mindent jelentette. Valamit, amiben hittem. Aminek átadtam magam. Amiben feloldódtam. Ami boldoggá tett. Ami szárnyakat adott, és amibe belezuhanni lehetett. Menekülést. Vigaszt. De állandó harcot is. Munkát. Szerelmet. Életet. De ez persze így utólag mind illúzió. S felváltja a valóság. Van igazi szerelmem, nem kell írnom róla, nem kell kitalálnom, elképzelnem, hogy milyen, illetve milyen nem, hiszen van, pont olyan, amilyen kell. Van életem, gyönyörű, briliáns észjárású és szeretetteljes kislányom, aki minden percemet csodálatosan kitölti és betölti. Amim viszont nincs, az az idő. Illetve szabad gondolataim. Minden sejtemet a családom köti le, s ez a megváltozott lelki alkat kevéssé tesz alkalmassá közírásra. Megvívtam már a harcaimat.

– Jó ideje visszavonultál a reflektorfényből. Miért döntöttél így?

– Részben azért, mert akkorra már rájöttem, hogy az a fajta élet, ami vele jár, engem egyáltalán nem érdekel, sőt kifejezetten untat. Beültem stúdiókba, műsorokba, riportokba, sorozatban válaszoltam kérdésekre, hazamentem, futószalagon gyártottam megrendelt, határidős anyagokat, felvettem ruhákat, lefotóztak, hajnalokig forgattam, mentek az évek, közben elfelejtettem, milyen úgy lenni, hogy nem vagyok meglesve. Milyen úgy lenni, hogy azt csinálom, ami valóban belőlem kívánkozik ki. Egyszer csak észrevettem, hogy nem azt az életet élem, amit szeretnék. Nem azzal foglalkozom már, amivel eredetileg valóban szerettem volna. Belekerültem az árukapcsolásba, és elfelejtettem, hogy honnan is jöttem, és főleg miért. Rájöttem, hogy óriási szerencsém volt azért, mert megtapasztalhattam testközelből, mi az, amit NEM akarok. És akkor fogtam magam, elnézést kértem, és kiléptem a képből. Ezt megvalósítani majdnem olyan egyszerű volt, mint kimondani. Odamentem, és azt mondtam, hogy nem, és visszaléptem. Ez bizonyos tekintetben vakmerőség volt, aminek megvoltak a maga következményei. Bizonyos tekintetben meg életmentő volt, és igyekeztem korrektül kifuttatni a vállalásaimat. Mindenki csak addig van képben, ameddig ebben partner. A másik része a dolognak személyes, magánéleti. Megismertem egy embert, akivel teljes intimitásban akartam lenni, akivel el akartam menni és el is mentem a világ másik végére, hogy megéljem a hétköznapok tökéletességét. Akkorra már elkezdtem annyira érett lenni, hogy családra vágyjam, és tudtam, hogy csak úgy lehetek maximális anya és maximális feleség, ha új pályára állítom az életem. Olyanra, amelyiken a saját gondolataimat hallom.

– Mit kell, avagy mit lehet tudni mostani életedről?

– Amit egy főállású, kisgyerekes családanya és háziasszony életéről tudni kell. Ami a nyilvános szférába tartozik, az elmúlt években otthon végezhető munkákat vállaltam. Olyasmit, amit gyerek mellett is tudok végezni anélkül, hogy bármelyik szerepem sérülne. És olyasmit, ami már nem vár tőlem teljes verbális lemeztelenedést. Erre tökéletesnek bizonyult a műfordítás műfaja. Most, hogy a kislányom már a csecsemőkorból kilépett, és érdeklődik a kortársai iránt, én is visszatértem kissé – heti másfél napban – a civilizációba, és választottam magamnak egy polgári elfoglaltságot, amelyben reményeim szerint a jövőben kiteljesedhetem. De ehhez még tökéletesítenem kell az eddig megszerzett tudásomat, így most ezen dolgozom.

– Jelen pillanatban pszichológia mesterszakot végzel. Miért éppen pszichológia?

– Most tértem vissza az én ősrégi és örökös szakmai álmomhoz, amely már az általános iskolában elkezdődött, a gimnáziumi éveimet végigkísérte különböző alakokat öltve, aztán átmenetileg elterelődött, hogy aztán mindennél erőteljesebben és bizonyosságot nyerve rám találjon újra. Pontosabban jelenleg interkulturális pszichológia mesterszakot végzek az ELTÉ-n, ami leginkább a szociálpszichológiához áll közel, és rendkívül izgalmas és égetően mai társa­dalomtudomány, amely ötvözi a pszichológia, a szociológia, a pedagógia és a kulturális antropológia kérdéseit és megközelítési módjait. Úgy érzem, mindig is ez érdekelt, mindig is ezt csináltam, kutattam, figyeltem, csak más dimenzióban, és most végre megtaláltam magamban a kellő céltudatosságot, elkötelezettséget, talán maturitást is hozzá.

– Tervezel újra könyvet írni?

– Jelenleg biztosan nem. Amíg tanulok, addig nem. Amíg kisgyerekeim vannak, addig nem. Amíg nem száműztem végképp az idegen hangokat a fejemből, és meg nem találtam azt, amelyiket valóban magaménak érzem, addig valószínűleg nem. Még tart a purgatórium, és jó most ez a csönd. Termékeny csönd ez, inspiratív, és vitális a hangzavar után. Olykor kellenek a csalódások is, a változások is, az értékelés és fejlődés igen fontos élettani funkciót tölt be, új utat jelöl ki, az önazonosságét. Úgy érzem, kezdek a helyemre kerülni, önmagamban és magam körül rend van, béke, egyensúly. Már nem magammal vagyok elfoglalva, nem vágyom folyton külső igazolásokra, ezért sokkal messzebbre mutató, sokrétű kérdések foglalkoztatnak, és tudom, hogy ezek megválaszolásához, érleléséhez ezúttal idő kell. A múlté spontán érzelembomba volt, ez most már a második felnőtté válás. Úgy érzem, azokat az írásokat mára többnyire meghaladtam, bár akkor az volt igaz. Most még nem állok készen arra, hogy újra elinduljak kifelé. Az is biztos, hogy amikor majd megteszem, egészen más műfajt fogok képviselni.

Share Button
Ennyien olvasták: 159

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.