Központ
2017. szeptember 21. csütörtök, Máté, Mirella
Eső valószínű
Ma
Eső valószínű
Eső valószínű
Holnap
Eső valószínű
Eső valószínű
Szombat
Eső valószínű

„A sors kísér és kísért”

Központ május 26, 2011 Egyéb

„A sors kísér és kísért”

Sipos

Sipos Sándorral csupán egy rövid beszélgetés erejéig volt alkalmunk találkozni, ezért inkább csak érinteni tudtunk olyan kérdéseket, amelyek egy mélyebb beszélgetés kiindulópontjai lehettek volna, vagy azzá válhatnak a jövőben. A farkaslaki gyökerekkel rendelkező képzőművész, a Székelykeresztúr–Marosvásárhely–Kolozsvár életpálya-útvonalat még a rendszerváltás előtt hosszabbra rajzolta – egészen Montrealig. De ott is kísér(t)i az erdélyi sors.

– Mi késztette önt arra, hogy ismerős környezetét a teljesen ismeretlenre váltsa fel?

– Számomra előreláthatatlan volt az elmúlt rendszer kimenetele, ezért döntöttem az elvándorlás mellett. Kolozsváron szobrászat szakon végeztem, és ami konkrétan kiváltotta belőlem ezt az elhatározást, az a tény volt, hogy egyetemi tanulmányaim befejezése után Budapesten mesterképzőre szerettem volna iratkozni, de a hatóságok nem engedélyezték az áttelepedésem. Akkor úgy éreztem, hogy minden bezárul, ezért próbáltam még messzebb szerencsét. Sopron felé mentem, ott átengedtek a határon, onnan pedig az utam Kanadába, Montrealba vezetett. Itt teljesült a vágyam, az Université du Quebec á Montreal-on mesterkurzusokat hallgattam, többek között képzőművészet és esztétikaelmélet tárgyakból.

– Hogyan viselte erdélyi identitása a „környezetváltozást”?

– Attól, hogy helyet változtattam, nem változott meg az identitásom. Megtanultam angolul és franciául, mindkét nyelvet használom. Akárcsak itthon a magyart és a románt. Úgy látszik, a sors kísér és kísért.

Megvan az az erős érzés bennem, hogy ahol születtem és felnőttem, az a hazám, és ide kötődöm, de ami Kanadában egy adott ponton értékelhető, az az, hogy van egy gazdasági szisztéma, amibe mindenki beleillik és az anyanyelvnek ilyenként ott nincs fontossága. Ezek az egzisztenciális kérdések egy pénzközpontú társadalomban valahogy elsikkadnak.

– Van-e civil foglalkozása?

– A huszonegynéhány év alatt legalább tízféle munkám volt, többek között a tanügyben is dolgoztam 4 évet. Ez egy érdekes tapasztalat volt: vegyes csoportnak tanítottam képzőművészeti technikákat, ezért kivel franciául, kivel angolul értekeztem. Mondhatom, nagyon jó nyelvgyakorlat volt.

– Mitől érzi Montrealban otthon magát?

– Attól, hogy nincsenek akadályok, hogy ott könnyebb az élet. Végső soron közösséget is találtam, viszont tény, ott az emberek nagyon individualisták, egyéni érdekek fölötti harcok folynak. Még a családon belüli kapcsolatok sem olyan bensőségesek, mint itt, Erdélyben. Náluk természetes, hogy ha egy családon belül egymásnak segítenek, akkor azt pénzzel hálálják meg, míg itthon odáig nem fajultak el a dolgok, hogy a családtagok egymástól kisebb szívességekért cserébe pénzt várjanak vagy fogadjanak el. Összességében számomra az ottani élet azért vonzó, mert az egy könnyen működő világ. Már a repülőtéren érezni azt a könnyedséget, hogy minden működik és logikus. Amikor hazajövök, minden alkalommal újra kell rendezzem a logikám és folyton azzal a kérdéssel szembesülök, hogy én gondolkodom rosszul vagy itt nem működnek a dolgok.

– Hazajönne?

– Évente 3–4 hétre hazajövök. Kialakítottam egy kettősséget, és ebben a felemás állapotban az itt és most szabálya érvényesül a leghangsúlyosabban. A két helyzetet nem szabad, de nem is lehet összehasonlítani, két teljesen különböző világ. De a kérdésre válaszolva, igen, el tudnám képzelni, hogy hazajöjjek, és az anyagiak miatt sem kellene aggódnom. Viszont Amerikában az ember úgy érzi,  a világ közepébe csöppent: ha kedvem tartja Indiába vagy éppen Párizsba utazom, az ilyen terveknek nincs semmilyen akadálya. És az ember „korrumpálódik”, elhajlik a könnyű élet felé.
Bennem is él egyfajta transzilvanizmus, de például az elterjedőben levő és túlzásba vitt historicizmusból, a sok szoborból kezdek kiábrándulni. Az emlékművek lassan fertőzni kezdik a köztereket. Csak egy példát hadd említsek: Farkaslakán Tamási sírja mellett volt egy foltnyi üres terület, most ennek helyén éktelenkedik egy hatalmas trianoni emlékmű, amivel az illetékeseknek sikerült a tér hatását teljesen megszüntetni. És ez a másik erősödő érzésem: hogy itt, mifelénk a szakmabelieket nem szokás megkérdezni, csak az állíttatókat, befektetőket, szponzorokat, akik nagyon gyakran laikusok, és nincs ahhoz képzettségük, hogy ilyen kérdésekben kompetens megoldásokat találjanak.

– Mi történik önnel alkotás közben?

– Alkotás közben rengeteg gondolatom születik. Egyfajta hosszú párbeszéd jön létre köztem és a vászon között bizonyos problematikák boncolgatása közben. Az, hogy mindebből a befogadó mennyit és mit kap, hogyan hat rá – más kérdés és nehéz pontosan megállapítani. A képzőművészet – és így az én munkám is – bizonyos energiákat közvetít és ilyen értelemben akarva-akaratlanul kommunikáció.

– Műalkotás és alkotó között kommunikáció jön létre. Milyen témákat érint ez a párbeszéd?

– Az ausztrál bennszülöttek – az aboriginal – művészet érdekel, az ősi energiák, és természetesen az ilyen jellegű olvasmányaim is tükröződnek valamilyen szinten alkotásaimon. Munkáim többé-kevésbé figuratívak, de nem realisztikusak, hanem egy absztrakt-figuratív képi nyelvet próbálok létrehozni. Ebben a gesztusnak is jelentős szerepe van. Gesztus alatt a megnyilvánuló energiát értem, az energiaátvitelnek egy mozzanatát. Kedvelem a markáns, erős ecsetkezelést és az általam használt anyagok is tudatosan kiválasztottak: festékporok, talált tárgyak. Két olyan munkámat is hazaszállítottam a nyáron, amelyekben egy visszapillantó tükröt használtam, amit egy autópálya mellett találtam. Ebből egy maszkot készítettem és azt beillesztettem munkáimba.

– A tavasszal Sepsiszentgyörgyön nyílt tárlata. Milyen érzés volt itthon kiállítani?

– Azt gondolom, a kultúra mindenekelőtt befogadó és nyitott kell legyen. El kell mondanom, hogy Székelyföldön nem mindenhol találkoztam ezzel a fajta attitűddel, de Sepsiszentgyörgyön egy olyan nyitottságot tapasztaltam, ami nagyon jólesett. A MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér Gyárfás Jenő képtára adott helyet a kiállításnak, amely 25 évi munkámból nyújtott ízelítőt. Annak ellenére, hogy nagypénteken volt a kiállítás-megnyitó, sokan eljöttek és voltak olyan képzőművész társaim, akik más városból érkeztek. Erre az erdélyi tárlatra azokat a festményeimet szállítottam haza, amelyeket a gondolataim szabad szárnyalása ihletett, nem megrendelésre készültek, ezért semmiféle gátló, behatároló jelleg nincs bennük.

– Vásárhelyre elhozná a műveit?

– Természetesen. És máshova is. Egyelőre ugyan nincs kilátásban ilyen lehetőség, de fogok érdeklődni.


Sipos Sándor munkái általában ellenállnak bármiféle verbális, egyértelmű értelmezésnek, Umberto Eco hatvanas-hetvenes évekbeli divatos szóhasználatával élve »nyitott műveknek« nevezhetők. Mindazonáltal nyitott jellegük több olyan támpontot kínál, amelynek révén közelébe férkőzhetünk e technikailag, formai elemeit tekintve és – egyfajta értelmezhetőség kockázatát vállalva – a racionális-irracionális, köznapi-szakrális merev ellentétet feloldó heterogén együttesnek. Voltaképpen sajátos, a tudat szintjére emelt »világérzés« spontán megnyilatkozásai, lenyomatai ezek a munkák. Együtt van bennük, elfogultság nélkül, a mai, de egy régi és legújabb kultúrákon, korokon, stíluselemeken, tudományos ismereteken, pszichológián, jelelméleten és természetesen irodalmon iskolázott művészember vizuális válasza annak a szociális miliőnek az ingereire, amelyben él(ünk).”

Mezei Ottó művészettörténész
Share Button
Ennyien olvasták: 133

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.