Központ
2017. szeptember 24. vasárnap, Gellért, Mercédesz
Eső valószínű
Ma
Eső valószínű
Helyenként felhős
Holnap
Helyenként felhős
Helyenként felhős
Kedd
Helyenként felhős

Abzu

Központ február 2, 2011 Egyéb

Abzu

 abzu

Az Abzu című előadásra szándékosan úgy mentem el, hogy nem olvastam utána a butoh mozgástechnikának. Az én történetem szerettem volna megélni, érdekelt, milyen mederbe tereli az értelmezésem a játék, és leginkább arra voltam kíváncsi, hogy egy eddig ismeretlen, nem-verbális kifejezési forma tud-e nyelvként funkcionálni, el tud-e mondani –  mozogni – úgy egy történetet, hogy az számomra dekódolható legyen.

 Van olyan színpadi szituáció, amelyben a díszlet hiánya díszletté lesz – erre az előadás kitűnő példa –, habár az Abzuban az óriási fehér leplek nem is annyira hiányként, mint szimbólumként állnak. Eképpen a (nem)díszlet olyanformán segíti a megértéshez vezető utat, hogy olyan teret teremt, amely egyrészt a valóságban határt szab a színpadi térnek, de az előadás terének is, azáltal, hogy végtelenség-képzetünket hozza mozgásba. A háttérben megjelenő kivetítővászonnak is jut szerep: kivetíti az előadás során elhangzott három szöveget, az előadás végén pedig képmegjelenítő eszközként funkcionál, majd a legutolsó mozzanatban nem egy vásznon látunk képeket, hanem ez óceánná változik, amelybe a főszereplő alak visszatér. Egy másik fontos (de nem nélkülözhetetlen) darabja az előadásnak a zene, mely jelentősen tudja irányítani képzeteinket; amely az előadó számára is fontos, idő- és előadástagoló szereppel bír – a zene jelzi a jelenetek közti határokat. De kínálkozik az a feltevés is, hogy zene nélkül is sikeres és érthető lenne a táncnyelv.

A színpadon az előadás időtartama alatt egy szereplő van jelen. Külseje, megjelenése emlékeztet egy tudományos-fantasztikus történet figurájára, ám ennél sokkal többet nem árul el a külső. Még a nemiségét is elfedi a néhol szabálytalanul varrt, rendezett cafatokban lógó felső- és szoknyaegyüttes. És utóbbi azért is nem létfontosságú, mert Bicskei Zsuzsa az Abzuban nem egy klasszikus értelembe vett színpadi szereplő, hanem egy médium, aki egy történetet közvetít. Mozgásával hol természeti jelenségeket ábrázol, hol érzéseket jelenít meg, ismét máshol történetet mesél a történetben.

A saját cselekményértelmezésem egy statikus képből indít. Ha egy kamera lencséjének kellene megmutatnia a képet, az óceán legmélyét mutatná. De mivel csak a művész teste áll rendelkezésre a történetmondásban, olyan ősi elemekkel kell operálnia, mint az irányok: a lent–fent, a centrum–periféria ellentétei, a tér meghatározása és a mélység érzékeltetése a butoh-ra jellemző lassú, ritmikus, hullámzó mozgásokkal. A következő jelenetben örvény keletkezik, amely az óceán legmélyéről mintha egy fentebbi szintre, közelebb juttatná a főszereplő alakot a vízfelszínhez. Ez a kibukás nem sikerül, ismét a mélybe zuhan. Az ezt követő zenei, táncelembeli könnyedség jelzi, hogy mégis sikerült fennebb jutni, tisztábbak, ismerősebbek a hangok, mint a legelső jelenetben. Ezt a rendezés kétszeresen húzza alá: ahogy a hangok egyre inkább a vízfelszínhez közelibbek kezdenek lenni, úgy egyre világosodik a színpad is. Közben egy viaskodás részesei vagyunk, melynek végeredményeként világ születik: az ember. Aki elkezd perelni a felsőbb hatalmakkal, akiknek haragja utol is éri, és egy földrengés epicentrumába dobja a lázadozó halandót. Innen kiszabadul, hálaadó imádságot mond az égieknek. Az előadásnak ebben a szakaszában kezd el forogni, és a forgás a hozzá választott meglepően indifferens zenével – teljesen nem várt módon, képes katarzishoz közeli állapotot teremteni. Persze, ez a világ, amelyben mi nézők létezünk, nem olyan tökéletes, mint a táncoló alak forgó ruháinak cikcakkos részeiből kirajzolódó kör, mely látványban és érzésben is a teljesség megtapasztalásáig közelíti a nézőt. (Szándékoltan vagy véletlenül?) belegabalyodik ruhájába, megtörik a varázs és még egyszer nem tudja odáig fokozni az érzelmeket. Az alak haláltusájának, halálának is részesei vagyunk, melyet a fehér, áttetsző maszk szimbolizál, de ott maradunk a megelevenedésénél és tovább megyünk vele ebben az átváltozott állapotában, attól a pillanattól kezdve, amikor könnyé változik, forrássá, csermellyé, patakká, folyóvá, folyammá, tengerré és végül visszatér az óceánba.

A vízről, a nukleáris katasztrófáról, az életről és a pusztulásról szóló előadás ihletője is személyes élménye volt a művésznőnek: „Ikko Tamura (Dairakudakan Temputenshiki) azt mondta nekem, miközben butoh-ra tanított, hogy kb. 70%-ban vízből áll a testünk, s részben erre alapozta gyakorlatait. Mikor szembetaláltam magam a Csendes-óceánnal (akkor tényleg csendes volt), 3 dolgot érzékeltem. Ikko ott volt velem, s ezt el is mondtam neki: részese vagyok a nagy vízmélynek… visszavár s hazavágyom a nagy alantba… védtelen óriás és megharagítottuk. Egy könnycseppben benne van az óceán. Az óceán fájdalma, ahogy a neutroncsillag grammja több tonnát nyom.”

Share Button
Ennyien olvasták: 157

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.