Központ
2017. szeptember 21. csütörtök, Máté, Mirella
Eső valószínű
Ma
Eső valószínű
Eső valószínű
Holnap
Eső valószínű
Eső valószínű
Szombat
Eső valószínű

Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka

Központ január 26, 2011 Egyéb

Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka

Kaf

„Alekszej Pavlovics Asztrov Szentpéterváron született 1894-ben, Moszkvában hunyt el 1985-ben. Hagyatékában ötvenkilenc vers maradt fenn” – áll Kovács András Ferenc legújabb kötetének hátlapján. A szerző ismét szerepjátékba bújt, ezúttal Oroszország térképén játszik. Itt épít fiktív és valóságos szereplőkből „emlékművet”: emberekből, időből, betűből.

Ha a végén kezdtük a történetet, folytassuk az irányt. Segítségünkre lesz a könyv és az a beszélgetés, amely a szerző és Látós szerkesztőtársa, Láng Zsolt között zajlott múlt szerdán a Bernády Házban.
Csak még egy gondolat erejéig térjünk vissza a Bodor Anikó által tervezett borítóra, amelynek fókusz­­pontjában egy figura áll, akiről a szerző így ír az utolsó oldalakon: „Mint egy végsőkig felajzott, izgatott metafora.” Aztán a könyv utolsó mondata ismét ehhez a képhez kapcsolódik: „Az arcát soha, sehonnan sem látni – arccal fordul a semminek, a könyvnek.”
A könyv tehát egy esszébetoldással, majd az utószó utószavával, a „Búcsú és befejezés” című írással zárul, itt derül fény a lírai kódokra és válik érthetővé retrospektív módon a történet. Asztrov alakját a prózai szöveg két (fiktív) perspektívából mutatja be, amelyek néhol érintkeznek, máshol elfedetlenül maradnak: Andrej Fjodorovics Preobrazsenszkij Asztrov-közléseinek utószava és Jevgenyij Alekszandrovics Jakovlev irodalomkritikus Asztrov-életrajza, akinek fő adatközlője Darja Andrejevna Asztrova, született Borogyina, aki nyolcvanöt éves korában halt meg Moszkvában, 2005 októberében.
Az utószóban nemcsak Asztrovról kapunk életrajzi adalékokat, hanem a kötet keletkezésének körülményeibe is beavat a szerző: KAF a kötet első tizennégy darabját, a Kolhiszi fénykép című ciklust, 1994 és 1995 között írta, majd publikálta is 3 év múlva, az Adventi fagyban angyalok című kötetében. Ezekkel a versekkel akkor „ígyen szeretett volna valamit, valami játékosat, szépet és tréfásat és lehetőleg vigasztalót is üzenni éppen rosszkedvű, gyakran betegeskedő barátjának, a Sztyepan Pehotnij névre hallgató nagyszerű költőnek, (…) az én kedves, jó Baka István barátomnak.” Aztán még két név, alter ego kerül Pehotnij és Asztrov mellé: Király László Nyezvanovja és Bogdán László Vaszilij Ivanovics Bogdanovja.
Erről a ciklusról Láng Zsolt megjegyezte, hogy tulajdonképpen a regény szempontjából nincs tétje. Ha mindez igaz is, a rész akkor is bele tud simulni az egészbe, akár egy hosszabb regényindító epilógusként is. A legelső vers vallomásossága, a közös (történelmi) sors, a közös végzet csendes kimondása, a vers legutolsó sora – „Én úgy vagyok, hogy néha nem vagyok” – olyan remekművé avatják a darabot, melynek hiányát a mű megsínylené.
Továbbá az is kiderül, hogy 2010 nyárutóján a költő Asztrov „néma hívását” érezte meg, és augusztus végétől Asztrov „rajtam keresztül diktálhatja megint önmagát.” A beszélgetésen a költő elmondta, először csinál hasonlót: egy szuszra sosem írt könyvet. November végére ugyanis már kész volt a két új ciklus – az Alkonyfény fémkeretben és a Pulvis et umbra – mind a negyvenöt darabja. Ezután következett az utószó, melyet tavaly decemberben, Szent Miklós napján végzett be.
Volt egy igény benne arra, hogy egy történetet mondjon végig, és még ha az egész egy ködös gomolyban létezik is, azért a végére valamennyire felfejtődik, mutat rá a könyv titkaira KAF. Láng Zsolt szerint Asztrov hagyatéka egy olyan regény, amelyben a történet úgy van benne, ahogy annak ideálisan lennie kell: elmesélhetetlenül, leírhatatlanul. Az író szerint a mű úgy is fejeződik be, ahogy minden regénynek véget kellene érnie: egy másik dimenzióba való átlépés megtörténésével. Láng szerint a „Kedvesem Altass, fénylik a kozmosz (Dásának, 1985 augusztusában)” című utolsó versben a költő a szenvedély olyan manipulálhatatlan hangján szólal meg, ami csak akkor jöhet létre, ha az ember valóban átlép egy másik dimenzióba, jelesen egy fiktív személy szerepébe.
Valószínűleg ezért és így íródott tovább Asztrov hagyatéka. Az alter egóra való rákérdezéskor a történetmesélési vágyon túl, a szerepjátszást KAF egyrészt gyávaságának történeteként értelmezte („színdarabokat és drámákat kellene írjak”), majd azt is elmondta, hogy egyfajta stiláris vágy is élt benne egy másféleképpen való megszólalásra, amelyben a formák ismertek, csak őelőtte voltak még kipróbálatlanok.
A könyvnek legalább három olvasata van: olvashatják beavatottak, akiknek a betűk titkokat jelentenek, olvashatják a nem-beavatottak szó szerint, Asztrov hagyatékaként, és lehet apakönyvként olvasni a(z egyik,) címben szereplő akrosztikont megfejtve, vagy az ajánlást látva.
A temetők virágoskertek is.


Share Button
Ennyien olvasták: 182

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.