Az anyanyelvoktatás
esélyei a Kárpát-medencében
Kolozsvár adott otthont a Nemzetközi Hungarológiai Kongresszusnak. Az előadásokra nem csupán a kincses városban került sor, hanem a kongresszus egy napra testületileg Marosvásárhelyre költözött. A rendezvény csütörtöki előadásait és szekcióüléseit a marosvásárhelyi Sapientia EMTE Műszaki és Humántudományok Karának koronkai campusában tartották. Az idei kongresszus Nyelv és kultúra a változó régióban címet kapta.
A kisebbségi anyanyelvoktatás helyzete a Kárpát-medencében címmel is zajlott egy kerekasztal-beszélgetés. Az előadóteremben Pletl Rita, a Sapientia EMTE Humántudományok Karának tanszékvezetője és Péntek János nyelvész, egyetemi tanár, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke mellett jelen volt több magyar nyelv és irodalom tanár, bölcsész, nyelvész az egész Kárpát-medence területéről. „Romániában az anyanyelvi oktatásban folyamatosan zavart szül az, hogy kisebbségek oktatásáról beszélnek általánosságban. És holott 16–18 romániai kisebbséget sorol fel a minisztérium, igazából két kisebbség van jelen a romániai oktatásban: a magyar és a roma” – kezdte e megállapítással az előadást Péntek János. Bizony, Románia többi kisebbségének létszáma 0,5 százalék alatt van, nekik pedig teljesen más a kisebbségi, így az oktatási helyzetük is. Ők az úgynevezett „szerethető kisebbség”. Mi magyarok, ettől távol állunk, mert mi vagyunk a legnagyobb kisebbség, és mert foglalkozni kellene velünk, meg kellene oldani az ügyeinket az oktatásban (is).
A tanárokat lehet felelőssé tenni?
Az oktatás szó természetes asszociációkat váltott ki: tanügy, tanügyi rendszer, tankönyvek, tanterv és a tanárok. És bár az asztal körül ülők nagy része magyar nyelven tanító tanár volt, egyetértettek abban, hogy bármennyire is meghatározzák az oktatás milyenségét a tankönyvek és a tanterv, a kulcsszerep mégis a tanár személye. Péntek János kifejtette, a probléma kiindulópontja – és amivel újra visszakanyarodunk a tanügyi rendszerhez, de közvetlen hatással van a tanárokra –, hogy szaktanáraink közül nagyon sokan nem magyar nyelven tanultak, emiatt nyelvkultúrájuk siralmas, és ez akadályozza az anyanyelvoktató pedagógus munkáját. Mert nem várhatjuk el a magyar szakos tanártól, hogy kiküszöbölje kollégái nyelvi „gyarlóságait”, tehát hiába tanít a gyerekeknek helyesírást, amikor például a biológia szakos tanár helyesírási hibáktól hemzsegő jegyzetéből tanítja a nebulókat.
Eszerint hibás elgondolás az, hogy az anyanyelv oktatása csak a magyartanárok feladata. „Az anyanyelv oktatása az iskola feladata, minden tanáré külön-külön, és az anyanyelvoktatást nem lehet elválasztani az anyanyelven történő oktatás egészétől” – volt az összegyűlt tanárok egybehangzó véleménye.
Szlovákiai meghívott nyugdíjazott tanár nem csak az anyanyelvoktatás minőségét bírálta, hanem nehezményezte azt a Szlovákiában fellépő problémát, ami az idegen nyelvek tanítását lehetetleníti el, éspedig azt, hogy az idegen nyelv képzésében a közvetítő nyelv az államnyelv. A magyar iskolák számára is úgy képezik az angol-, német-, francia- stb. tanárokat, hogy nincs átmenet a magyar és az idegen nyelv között, hanem a magyar anyanyelv átlép az államnyelvbe, és utána az idegenbe. Így nagyon nehéz a tanároknak átadni az idegen nyelvi tudást.
„Mutogatunk egymásra, hogy a tankönyvek a hibásak, az oktatási rendszer a hibás, a bérezést szidjuk, holott a nemzetközi felmérések a világ különböző részeiben azt mutatják, hogy az oktatás sikeressége a pedagógustól függ” – hangzott el következtetésként. És ha elgondolkodunk ezen, akkor eszünkbe jut, hogy Finnország, Szingapúr az oktatás minősége szempontjából a világ élvonalában lévő országok, és ennek nyilván a leendő pedagógusok szigorú alkalmassági vizsgáknak való alávetése jelenti az alapját.
Példát vehetnénk ezen államok tanügyi rendszeréről, tudniillik a finneknél öt jelentkezőből egyet, míg Szingapúrban tíz jelentkezőből egyet tekintenek pedagógusi pályára alkalmasnak. Kiválasztása után nagyon szigorú felkészítésen megy át a tanár, és ez természetesen maga után vonja a társadalmi megbecsülést, bérezés formájában is.
Vita témáját képezte az is, hogy Romániában ötvennél több iskola volt, ahol idén egyetlen gyerek sem ment át az érettségin, mégis a tanárok béremelést akarnak. A Péntek által feltett kérdés mindenkinek szeget ütött a fejébe: „Ott kinek kell a béreit emelni? Szerintem inkább el kellene bocsátani az egész tanári kart!”
Intézményesített korlátok és lehetőségek
Az „államnyelv” és „kisebbség” terminusok jogilag is elfogadott, használatban levő, politikailag korrekt szavak. De feltehetjük a kérdést, miért nem nevezzük saját nevén az adott nyelvet vagy nemzetet, mert ha mi magunk bélyegezzük meg magunkat ezzel, akkor kizárjuk az elméleti lehetőségét is, hogy valaha az adott ország többsége kiemelje(n) ebből a szerepből. „Naivságnak tűnhet ez, de én mégis úgy gondolom, hogy mi magunk ne rontsuk fölöslegesen esélyeinket. A mi saját felelősségünk, hogy ne nevezzük a szlovákot vagy a románt államnyelvnek, csak ha föltétlenül szükséges” – tanácsolta egy magyarországi nyelvész.
Amire viszont Péntek tanár úr felhívta a figyelmünket, az volt, hogy a meglévő intézményeket sokkal jobban ki kell használni: lehetőségünk van egy olyan kis intézet létrehozására – az új tanügyi törvény értelmében –, amely nem csak kutatásokat végez, hanem létrehozhatja az országos vizsgaanyagokat is. Szükségünk van olyan szakemberekre, akik értenek ehhez, akik tudnak tantervet készíteni, vizsgatételeket összeállítani.
A másik kihasználatlan lehetőség a tehetségápolás. Az új tanügyi törvény azt is engedélyezi, hogy tehetséggondozással is foglalkozzanak minden megyében. A legtöbb megyében van tehetségközpont, de a három székely megyében nincs, pedig ezeket a román oktatási keret lehetővé teszi.
Nagy mulasztás az, hogy civil módon kínlódunk létrehozni az oktatást segítő szervezeteket és projekteket, de amit hivatalos módon kihasználhatnánk, azokat a lehetőségeket nem vesszük figyelembe.
Megvan a diagnózis. Mi lehet a gyógymód?
Nyelvében él a nemzet, mondta Széchenyi, a legnagyobb magyar, egy olyan időszakban, amikor a magyar nemzet még függött államilag egy másiktól, de nyelvében szabad lehetett. Mi történik akkor, ha egy nemzet a történelem során darabjaira szakad? Ha nyelvének gyakorlásában nem a maga ura, hanem idegen nyelvű hatalom szab gátat, illetve ás medret? Tudjuk már, hogy a Kárpát-medencében az anyanyelv oktatása több sebből is vérzik. Ott van a rendszer, amit ki kell szolgálni, problémát okoz a tanterv meg a tankönyvek, amik megnyomorítják és megkötik a tanárok és a diákok kezét. De ha úgy tesszük fel a kérdést, ahogyan azt Pletl Rita tanárnő tanácsolta, hogy mi az, amit mi megtehetünk, mire vagyunk mi, emberek képesek, akkor találunk gyógyírt a problémákra.
Első ízben felméréseket kellene végezni az anyanyelv oktatásáról egész Kárpát-medencében. Erdélyben készülnek országos hatósugarú felmérések, Szlovákiában viszont jelentős eredményeket érnek el tartalom alapú tankönyvellenőrzéssel. A megoldás a munka összehangolása lenne, mert ezekben a régiókban ugyanaz a helyzet: a magyar nyelv mint anyanyelv oktatása, természetesen más tanügyi rendszerekbe belehelyezkedve. Szlovákiai tanárok szerint nem az a járható út, hogy az anyanyelvi oktatás minden projektjéhez az anyagi támogatást a magyar államtól várjuk, hanem a probléma megoldásának a kulcsa: a regionális összefogás.
Egy másik megoldás egy pályaorientációs felkészítés szakemberekkel, „mert elképesztő, hogy a diákok mennyire tájékozatlanok az egyetemekkel kapcsolatban, és nem ismerik a választható szakokat és a kínálatot sem”, fejezte ki aggodalmát Pletl.
Az összegyűltek véleménye szerint mégis a tanárok személye a legfontosabb. Biztosak lehetünk benne, hogyha következetesen, kitartóan teszünk valamit, annak biztosan lesz eredménye. Hasonlóan fontos lenne az emberek informálása arról, hogy milyen és mennyi felelősség hárul azokra az emberekre, akik a gyerekeinket tanítják. Azt a mentalitást, hogy „aki semmire sem alkalmas, az pedagógusnak biztosan jó” ki kell iktatni az emberek tudatából. Ugyanakkor Péntek János, egyfajta zárógondolatként, felhívásként elmondta, „többé nem lehet az az alibink, hogy a románokra hivatkozunk, hogy ők azok, akik ellehetetlenítik az oktatásunkat. Láthattuk, vannak megoldások, amiket mi is képesek lennénk alkalmazni!”
