Központ
2017. augusztus 19. szombat, Huba
Derült
Ma
Derült
Derült
Holnap
Derült
Eső valószínű
Hétfő
Eső valószínű

Az autonómia macerával jár

Központ március 3, 2011 Egyéb

Az autonómia macerával jár

 Gasparik_AttilaInterjúalanyunk: egy színész, egy komikus, az Audiovizuális Tanács volt alelnöke, egy blogger és a Művészeti Egyetem jelenlegi rektora. Mindez egy személyben. Gáspárik Attilával beszélgettünk.

 – Közszereplőként három fontos, ám eléggé különböző területen fordult meg az elmúlt 20 évben: a ’90-es évek elején Pityuként ismerhette az erdélyi magyarság. Ezt követően körülbelül egy évtized múlva az Országos Audiovizuális Tanács aligazgatójaként hallhattunk ismét Gáspárik Atilláról, aki jelenleg a Művészeti Egyetem rektora. Hogyan férnek meg egymás mellett ezek az olyannyira különböző szerepek?

 – A felsorolást annyival egészíteném ki, hogy 1987-től a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház tagja voltam. Negyedéves egyetemistaként már átvittek a színházba játszani és a ’90-es fordulatig igen sok főszerepet játszottam.

De valóban, ennek az időszaknak Pityu volt a látványosabb része. Ez akkor történt, amikor az erdélyi magyar társadalom egyik része elkezdett politizálni, másik része farmernadrágokat szállított Törökországból. Nekem ezek közül egyikhez sem volt kedvem, a humorhoz fordultam. De a pityuzás 3–4 évig tartott. Máig emlékezetes sikerének kulcsa szerintem abban rejlett, hogy időben abba tudtuk hagyni. Egy adott pillanatban a színház feltette a kérdést: bohóckodunk vagy színházat csinálunk? Én a színházat választottam. Ezt nem minden kollegám gondolta így, és az, hogy ez a színház ma így néz ki, annak ez is az oka. Nem tudom elítélni a kollegáimat, de egy határozottabb kiállással ma ez a színház nem így nézne ki. Ha a színházban lett volna hajlandóság a mobilitásra és a hatékonyabb szervezőkészségre, lehet, hogy a kettőt egyszerre művelhették volna.

A színház mellett elkezdtem rádióz­ni, évekig volt egy rovatom a Bukaresti Rádió magyar adásában és ebben a periódusban alapítottuk Nagy Istvánnal a Rádiókabarét is. Ezt a rádióműfajt Erdélyben mi honosítottuk meg, és lassan a 20. kiadását éri meg. Aztán ’99-ben kiléptem a színházból, mert nem bírtam sokáig tűrni az ott uralkodó hangulatot, amely a mai napig sem sokat változott. A színházművészet szerintem az egyetlen olyan művészeti ág Romániában, amelyik az állam testéről nem tudott leválni és nem tudta a saját magánstruktúráit felépíteni, az irodalommal, festészettel, iparművészettel ellentétben. És ebből az államra rákapcsolódott színházból szívták a vért a különböző úgynevezett magántársulatok, amelyek azért a színház kellékeit, telefonját, ruhatárát használták. Nem tudtam sokáig nézni, ami ott történt. Egy másik szakmai problémám az volt, hogy nekem nincs generációm, légüres térben voltam a színházban, ugyanis az én korosztályom körülbelül 80%-a elvándorolt. ’90-től kezdődően, a színészettel szinte párhuzamosan, több mint tíz évig tanítottam a Művészeti Egyetemen, majd kisebb-nagyobb kimaradásokkal, vargabetűkkel (a Sapientián is tanítottam) visszatértem az egyetemre, az oktatáshoz.  

Az Audiovizuális Tanács alelnökségére az RMDSZ kért fel. Soha nem voltam az RMDSZ tagja, többször gondolkodtam azon, hogy be kellene lépnem, de amikor láttam, hogy kik vannak ott, mégis visszaléptem. Megjegyzem, nekem nem elsősorban a felső vezetéssel volt problémám. Az Audiovizuális Tanácsban jó volt, megtanultam románul és a tárgyalás technikáját is ott sajátítottam el. Később, amikor a volt egyetememen rektor lettem, lemondtam arról a mandátumomról, ami jövőre járna le. Úgy gondoltam, ha hívják, az ember tartozik ennyivel a volt iskolájának, ami embert próbált faragni belőle.

 – Hogyan tekint magára: mint a Művészeti Egyetem rektorára, médiaszakemberre, színészre vagy éppenséggel, mint politikusra?

 – Á, nem vagyok politikus. Az igaz, hogy szeretem kommentálni a politikát és roppant módon érdekel. Talán egy kicsit eltévesztettem az időpontot, amikor születtem. A reneszánszban nagyon jó dolgom lett volna és jól is éreztem volna magam abban a korban. A mai társadalom nehezebben fogadja el az ilyen többlövetű embereket. De azt hiszem, ha az ember teljes odaadással csinálja azt, amit csinál, és nemcsak a szívét, hanem az agyát is beleadja, folyamatosan fejleszti magát, jó kapcsolatokat ápol, akkor lehet ezt akár sok fronton is művelni. Nekem megfelel ez a munkatempó és stílus. Mondok egy példát: két évig nagyon keményen dolgoztunk az egyetem infrastruktúrájának fejlesztésén. Ez eredményekben azt jelenti, hogy felhúztunk két épületet, új könyvtárat és új bábszínházat építettünk. Miután rendben levőnek gondoltam a struktúrát, akkor azt mondtam, ezek után magamra is szakítok időt, és akkor eljátszottam két szerepet. Most ismét a színészet háttérbe szorítása következik. Itt van ugyanis az új tanügyi törvény gyakorlati megvalósításának kérdése, ami elég sok energiáját felemészti az embernek.

 – Hogyan vélekedik munkásságáról, személyes megvalósításai vagy pedig egy előző vezetés hatékonyságának a folytatása?

 – Előttem nagyon szépen előkészítették az utat. ’89-ben az egyetem intézményként szinte egyenlő volt a semmivel. Több mint másfél évtizednyi időre volt szükség ahhoz, hogy ezt a struktúrát, ami most virágzásnak indult, elő lehessen készíteni. Én pont ennek a folyamatnak a látványossá válásakor érkeztem. Az én nagy hozzájárulásom, és ezt szerénytelenség nélkül mondom, az, hogy egy gazdasági válság kellős közepén tudtuk ezeket a projektjeinket megvalósítani, befejezni. Ebben a kellemes politikai hátszél nagyon fontos volt. A kollegáim kérdezték rektorrá választásom előtt, hogy mit tudok. Azt válaszoltam nekik, hogy nyolc év Bukarest után jövök és még van néhány névjegykártya a zsebemben. Én büszke vagyok arra, hogy azt a kapcsolatrendszert, amit Bukarestben ki tudtam építeni, az egyetem érdekében is fel tudtam használni. Az oktatásügyi minisztériumba bármikor mehettem, és az sem titok, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalása azt jelentette, hogy folyamatosan minden szinten volt egy kapcsolattartó ember, akit fel lehetett hívni, aki ismerte az erdélyi magyarság, az egyetem helyzetét. Annak a román kollegáim is mélységesen tudatában vannak, hogy az RMDSZ nélkül ezeket az eredményeket nagyon nehéz lett volna megvalósítani. Ebből szerintem az egész közösség nyert.

 – Beszélgetésekkor gyakran hangzik el: a Stúdióban jobb előadásokat játszanak, mint a Nemzeti Színházban. Önnek erről mi a véleménye?

 – Én a diákjaimat és azokat, akikkel tudományos munkát folytatunk, mindig próbálom megóvni attól, hogy minősítsenek. Legyen véleményünk, de ne minősítsünk. Én egyet tudok: ez az egyetem egy meleg, barátságos kicsi fészek. Az épülete is korszerűbb, mint a színház tapsolós terme, amely kongresszusokra ugyan kiváló, de nagyon érezni a közönség padjaiból a kompakt tömeget és ilyen körülmények között nehéz felszabadulni. Tény, hogy a nézőnek a Stúdióban a kényelmi komfortja nagyobb. És az sem mellékes tényező, hogy az épületben a mosdó tiszta vagy sem, vagy az, hogy hideg van vagy meleg.

 – Ön az országban az elsők között kezdett el blogolni. Milyen motivációk álltak e mögött?

 – Akkor ez egy nagyon új dolog volt. Én kerestem azokat a csatornákat, melyeken keresztül hasznos, közérdekű információkkal tudtam ellátni azokat, akiket érdekelt, amit mondtam. Úgy gondoltam, nem lett volna fair vagy elegáns részemről, aki a média szabályozásával foglalkozom, hogy felhívjam a médiát, hogy nyilatkozni szeretnék. Az ebből fakadó dilemmát plasztikusan azzal a kérdéssel is illusztrálhatnám, hogy melyik rab utasítaná el a fegyőr parancsait? Akkor kezdődött Nyugaton a blogolás és nekem tetszett. Főleg az, hogy általa egy aktív lakosságot lehet megszólítani. Különben a blogolás virágkorát éltem meg, nyertem is egy romániai blogversenyt. Azt gondolom, hogy aki közpénzeket költ el és az adófizetők pénzének egy része fölött rendelkezik, annak kutya kötelessége folyamatosan informálni az embereket arról, mit csinál.

 – A blogjában egyszer ezt válaszolta az egyik kommentelőnek: „Az autonómiától nem kell félni. Élni kell vele. Elég jól működik a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Teljes paritáson alapuló autonómiája van a román és a magyar tagozatnak. Működik.” Valóban azt gondolja, hogy az egyenlőség elve az, ami hatékonyan működővé teszi a kétnyelvű intézményeket?

 – Ebben az intézményben igen. Szerintem minden intézménynek meg kell vívnia a saját autonómia-, illetve szabadságharcát. Persze tudomásul kell venni, hogy az intézményi autonómia rengeteg időbe, energiába kerül és egyáltalán nem olcsó. Küszködöm a munkatársainkkal, akik kifogásolják, ha kérem, hogy egy hivatalos dokumentumot fordítsunk le magyarra. Érvük az, hogy mindenki érti. És valóban, a fordítás következtében két internetes felület lesz, két nyelven megfogalmazott határozatok születnek, minden megkétszereződik. Hogy is mondjam… Macerával jár az autonómia. Ez az egyetem belülről meg tudta valósítani az autonómiát, de ehhez kellett az is, hogy mind a magyar, mind a román tagozat művészileg a helyzet magaslatán álljon. Abban a pillanatban, amikor az egyik gyengébb a másiknál, vége van, az egyik begyűri maga alá a másikat. Az autonómia jó, mert a legjobban az anyanyelveden tudod kifejezni magad, és ezeket a művészeti kérdéseket nem lehet elválasztani a nyelvtől. Azt gondolom, hogy a jogainknak biztosítottnak kell lenniük egy magyar egyetem létrehozásához, de lehet, hogy túl vagyunk már ezen.

 

 

Én a diákjaimat és azokat, akikkel tudományos munkát folytatunk, mindig próbálom megóvni attól, hogy minősítsenek. Legyen véleményünk, de ne minősítsünk. Én egyet tudok: ez az egyetem egy meleg, barátságos kicsi fészek. Az épülete is kor­szerűbb, mint a színház tapsolós terme, amely kongresszusokra ugyan kiváló, de nagyon érezni a közönség padjaiból a kompakt tömeget és ilyen körülmények között nehéz felszabadulni.

Share Button
Ennyien olvasták: 123

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.