Központ
2017. december 18. hétfő, Auguszta
Helyenként felhős
Hétfő
Helyenként felhős
Jórészt felhős
Holnap
Jórészt felhős
Jórészt felhős
Szerda
Jórészt felhős

Csepp a tengerben?

Központ július 21, 2011 Egyéb

Csepp a tengerben?h2

 A cikket olvasva lehet, arra fognak gondolni: könnyű Jacquelin Schoonwater-nek, hiszen egy jóléti államból származik, ahol a szegény nem úgy szegény, mint a mi sorskivetettjeink. És magunkat ismerve, lehet, hogy felháborodunk és arra az álláspontra helyezkedünk, hogy ne mondja meg helyettünk más, hogy mit és hogyan csináljunk. És lehet, hogy igazunk van. De akkor csináljuk jobban!

Az adakozás és a segítés kérdései 

Jacqueline 1988-ban találkozott először Fülöp G. Dénessel, a Vártemplom akkori lelkészével. Nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ő is testközelből megtapasztalhassa a román állam „kedvességét”: néhány héttel a változás előtt ő is emlékezetes éjszakát töltött a Szekuritátén. De elmondása szerint nem félt, akkor nem is volt tudatában annak, hogy mekkora veszélyben van. Azóta sem ment el a kedve Marosvásárhelytől, évente visszajár, és második otthonának tekinti a várost.   

h1

Szerencsés embernek tartja magát. A hollandiai Leidenben született, viszonylag jómódú szülők gyermeke­ként, egészséges. Úgy véli, ezek a tényezők mind közrejátszanak diakóniai munkájában. Jacqueline ugyanis a Pékség nevű diakóniai központban dolgozik, amelyben már a 15. századtól kezdve kenyeret sütöttek a rászorulóknak.

A leideni diakóniai központnak is megvannak a saját gondjai, de ezeken túl, mindig fontosnak tartották, hogy a világ más pontjain is segítsenek. Így találkozott 23 évvel ezelőtt Jacqueline gyülekezete a vártemplomiakkal, és egyből kiderült, a kapcsolat működni fog, ugyanis az ottani lelkipásztor és Fülöp G. Dénes gondolkodása egy tőről fakadt: a diakóniai szemléletből, mindkettőjüknek fontos volt a rászorulók segítése.

A leideni gyülekezetben az adakozás két szinten folyik: a gyülekezet javára, és a diakóniai munkára. Minden hatodik héten, úrvacsoravételkor különleges célokra gyűjtenek, ezen kívül kétévente különféle projekteket támogatnak. Így kerültek több mint két évtizeddel ezelőtt kapcsolatba a Vártemplommal, de a kétéves együttműködés hosszabbra nyúlt, a mai napig tart, barátsággá alakult, olyannyira, hogy Fülöp Dénesnével félszavakból megértik egymást. Jacqueline úgy tartja, nagyon szép dolog imádkozni, de az Isten iránti szeretetünk cselekedetekben is meg kell nyilvánuljon, és az a véleménye, hogy ha valakinek módjában áll, annak adakoznia kell.

Beszélgetésünk a későbbiekben arra terelődött, hogy a rászorulókon való segítés nagyon bonyolult kérdés. Amikor beszélgetőtársamtól megkérdeztem, szerinte az itteni embereknek mire van a legnagyobb szüksége, azt mondta, hogy a pénznél sokkal fontosabbak az évek során kialakuló emberi kapcsolatok, barátságok. A leideniek sem minden esetben pénzzel segítették a marosvásárhelyi Lazarenum Alapítvány munkáját. Bár a bibliai idézet úgy szól, hogy halászbotot adni, ne halat, a hollandiaiak azon a véleményen voltak (és eszerint is cselekedtek), hogy eleinte mindkettőt kell adni. Viszont az is igaz, hogy pénzt kizárólag olyan célokra és projektekre adományoztak, amelyekről biztosak voltak, hogy egy nap önellátóak lesznek. (Lásd a Procardia Alapítványt.) Az idősek otthonának építésében is, az anyagiakban oroszlánrészt vállaltak, és az intézmény ma már szinte teljes mértékben fenn tudja tartani magát.

  Hollandiában is vannak szegények,

 állítja Jacqueline. Csak köztük és köztünk az a különbség, hogy az ő országuk kormánya ezeknek az embere­k­nek gondját viseli. Hollandiában minden rászoruló esetében vigyáznak arra, hogy a 3B érvényesüljön: bread, bed, bath (kenyér, ágy, higiéniai feltételek). Beszélgetőtársam elismeri, nem nagy összeg a 200 eurós átlagfizetés, és igazából nem is tudja elképzelni, hogy ennyi pénzből hogyan tudnak az itteni emberek megélni.

A leideni egyházak, alapítványok sikerének egyik kulcsa talán az, hogy munkájukban az önkormányzat is részt vállal. A helyi vezetőség sok esetben elismeri, hogy nincs lehetősége segíteni különböző csoportokon, ilyenkor az alapítványokat kéri fel, hogy legyenek segítségére; munkájukért cserébe ingatlant, felszerelést, megfelelő körülményeket biztosít. És nem mindegy, hogy 200 vagy 400 ember lesz egy ügy elkötelezettje, továbbá rendkívül fontos, hogy a két intézménycsoport mindig számíthat egymásra – mondja Jacqueline.

Interjúalanyom, aki a marosvásárhelyi Lazarenum Alapítvány kuratóriumának tanácsadója is, idén nyáron újra önkéntes fiatalokkal érkezett a városba, az M25 – azaz Máté evangéliumának 25 részének 35–36. versei – égisze alatt: „Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám”. Az M25 a keresztyén életforma, az adakozás ezen módjaira próbálja megtanítani a fiatalokat. A projektnek két része van, az M25 Leiden és az M25 Románia, amelyhez a Református Kollégium diákjai is csatlakoztak.

A továbbiakban Jacqueline sokat mesél arról, hogy Leidenben hogyan segítenek a rászorulókon. Többek között van egy élelembankjuk, ahova magánemberek, de nagyobb cégek is adakoznak; ebből hetente élelmiszercsomagot osztanak szét a szegények között. Ezen kívül közös, egész napos rendezvényeket szerveznek az otthontalanoknak. Ezeket az alkalmakat templomi adakozás előzi meg, majd az összegyűlt pénzből sétahajóznak, cukrászdába és moziba mennek.

 Egy furcsa kérdés

 „Voltál már a Hidegvölgyben?” – szegezi nekem Jacqueline a kérdést. „Még nem” – válaszolom. „Én voltam kétszer – mondja –, és nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen civilizált, egyetemi városban, a Kultúrpalotától 5 percnyi autózásra, hogyan létezhet egy ilyen hely. Amikor először jártam ott, nem hittem a szememnek. Tudom, nem kellene ilyeneket mondjak, de nem tudom visszafogni magam. És igen, építettek ezeknek az embereknek házakat, de azokban nincs víz és villany! Tudom, hogy amikor a Hidegvölgybe megyek, és valamit adunk ezeknek az embereknek, az csepp a tengerben. De ennél a passzivitás sokkal rosszabb. Vagy hagyjuk őket éhen halni? Azt gondolom, ennek az országnak nagyon sokat kell fejlődnie, hogy elérje a nyugati világ színvonalát…”

Aztán elvitt a Hidegvölgybe, egy olyan családhoz, akinek a házát, másik kilenccel együtt néhány hete bontotta le az önkormányzat.

„Ila néni (Fülöp Dénesné – szerk. megj.) nagyon sokat segített rajtunk. Megvette nekünk ezt a házat, és hála Istennek van ahova meghúzódjunk a hat gyerekkel. Jöttek hozzánk a közösségi rendőrök és mondták, hogy ha nem bontjuk le a házainkat, lebontják ők. Az utcára kerültünk. A polgármester számba sem vett minket” – meséli a családfő. Kiderül, hogy a „ház”, amit Ila néniék vettek, 600 új lejbe került, ez minden vagyonuk – és ami rajtuk van. „Nincs egy szelet zsíros kenyerük, nincs mit megegyenek” – mondja  a komája, aki megengedte, hogy meghúzódjanak a házban, amelyet aztán a Lazarenum meg is vett a családnak. „A szemeteseknél dolgoztam, mert nincs mesterségem. Volt egy büntetésem, bekerültem a börtönbe. Amikor kijöttem, az igazgató azt mondta, hogy „börtönös” nem kell neki. Ha munka van, szívesen elmegyek bárhova napszámba, ha kell, reggeltől estig dolgozom a családért.”

„Kerget minket a milícia, még a szekerünket is ellopták” – mondja halkan a felesége, majd az apa veszi át a szót, és meséli el, hogy a közösségi rendőrök elvették a szekerét, amivel műanyag palackokat gyűjtött a szemétből. „Elvették a szekerem, zsákostól-flakonostól és 100 lejre meg is büntettek. Kérdezték, hogy miből fizetem ki. Azt feleltem nekik, ha engedik, hogy továbbmenjek a szekeremmel, lesz pénzem, amiből kifizessem a büntetést. De erre azt válaszolták, hogy a büntetés ki nem fizetésére törvény van: vagy ledolgozom, vagy megyek a börtönbe. Akkor mondtam nekik, hogy csináljanak amit akarnak velem, nekem munkám nincs, csak így tudom segíteni a családom. De csak elvették a szekerem.”

 

Share Button
Ennyien olvasták: 199

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.