Központ
2017. október 23. hétfő, Gyöngyi
Eső
Hétfő
Eső
Eső
Holnap
Eső
Helyenként felhős
Szerda
Helyenként felhős

Látogatás a Don-kanyar utolsó vásárhelyi túlélőjénél

Központ január 22, 2011 Egyéb

 

Látogatás a Don-kanyar utolsó vásárhelyi túlélőjénél

Don_kanyar
A Szeret utca végében lévő zöld kapunál találkozunk, a kapuból felhívjuk telefonon Emília nénit, Pityu bácsi feleségét, majd nemsokára nyílik az ajtó, energikus idős néni jön elénk és tessékel be. Mindenkit próbál elhelyezni emlékeiben, egy-egy kérdés révén próbálja felidézni, honnan ismerhetjük egymást. Közben folyton szabadkozik a szerény körülményekért, „ne haragudjanak édeseim, de nincs perzsánk”.

És tényleg nincs. A szegénységgel és a lassú enyészettel Emília néni almástésztájának illata (majd a sütőből kikerülve, íze) veszi fel a versenyt és kerül ki győztesen az élet-halál harcból.
Abba a szobába ültet le a ház asszonya, amelyből Pityu bácsi szobája nyílik. Az asztalfővel szembeni, virágos terítővel letakart ágyra ülök, ahonnan nem látszom, nem akarom, hogy a megilletődöttségem feltűnő legyen. Közbe-közbe csak eltörik pár másodpercre a mécses. Először, amikor kitámogatják Pityu bácsit. Aztán elkezdődik a beszélgetés, és egyelőre nem tudom elhelyezni a 91 esztendős idős ember olyan mondatait, mint például: „Én nem emlékszem, hülye vagyok.”; „Hát az rég volt” (a Don-kanyar); „Maga a legügyesebb legény a gáton, hallja Pityu bácsi” – jegyzi meg tréfálkozva valaki, mire a válasz: „Igen, ha tíz ember fogja a karom, hogy ki tudjak jönni a szobából”.
„Elhiszi, hogy harmadszorra is magyar állampolgár lesz?” „Én elhiszem”; „Akar még egyszer az lenni?” „Ha a sors így hozta, lehetek.”; „Eljött a magyar világ Pityu bácsi”, „Ideje már”. Aztán egy idő után elkezdem érteni: nem makrancos-goromba öregemberről van szó, hanem humorról és hetykének tűnő ön- és világ iránti iróniáról. (Mind szükséges tényezők a túléléshez.)
Aztán felolvassák azt a levelet, melyben ez áll: „A veszteségeket immár jóvátétel követi. Újból Magyarország állampolgárai lehetünk. Az EMKE Maros megyei szervezetével közösen fel­ajánljuk Önnek, hogy visszaszerezze magyar állampolgárságát. Iratcsomóját összeállítjuk és gyorsított eljárással otthonába hozzuk a magyar állampolgárságot.” Amikor Pityu bácsi megköszöni a lehetőséget, akkor derül ki, hogy nem lát: „Először is örvendek, hogy önöket nem látom, csak a hangjukat hallom, mert ha látnám, még jobban örülnék. Adja a Jóisten, hogy jövőben is tudjunk találkozni. Na még mit akarnak hallani?” Az utóbbi kérdés egy töredék másodpercre megfagyasztja a levegőt, majd odakint mosolyt fakaszt. Emília néni a hangulat komolyságának mederbe terelésére tesz kísérletet ezek után, amikor arra kéri élete párját: „Pityukám, meséld el, hogy jeget ettél.” Mire kiigazítás következett a ház urától: „Nem jeget ettem, vegyesen: hóval.” Aztán a főszereplő is komolyra fordítja a szót, és elkezd emlékezni a hazafelé vezető útjukra, amikor havat víz helyett ittak, kenyér helyett pedig jeget ettek. Ha pedig egy faluba tévedtek, a marharépát ették meg a tehenek elől úgy, mint gyerekek a csokoládét. Elmesélte azt is, hogy a legszomorúbb az volt, amikor megláttak egy hókupacot, „odamentünk és kérem szépen szétbontottuk, alatta ott volt az elesett katona, s ami volt a hátizsákjában kiszedtük és megettük”, meséli halkan szívfájdító élményeit. A Novi Oszkoltól való Sztarij Oszkolig tartó útjáról mesél, ha jól értem, 250 kilométert gyalogolt. Aztán az út Sztarij Oszkoltól könnyebbedett, mert egy német hernyótalpú letaposta előttük a térdig érő havat. „Láttak maguk fényképen kosárban hozott embert? (…) Olyan embere­ket vittek kosárban, hogy se keze, se lába nem volt” – kérdezi az öreg. A kérdésre, hogy honnan kaptak erőt, Pityu bácsi válasza azt igazolta, hogy szélsőséges élethelyzetekben a legelemibb, fizikai dolgok jelentik a túlélés forrását: „onnan, hogy az orosz muzsikoktól loptuk a marharépát”. Arra a kérdésre, hogy az éhezésen, a fázáson túl mi volt a legnehezebb, Pityu bácsi rövid ideig gondolataiba zárkózott. Emília néni próbált segíteni a válaszadásban: „A honvágy Pityukám, a honvágy.” Mire Pityu bácsi ismét lebontotta emelkedett válaszok utáni vágyunkat és egy oktávval hangosabban pontosított: „Ott nem volt idő akkor honvággyal foglalkozni. A gyaloglás volt a legnehezebb. Mert ha az ember mínusz 35 fokos hidegben gyalogol, akkor kimelegszik. És a kimelegedés tartotta az emberben a lelket.” Aztán elmesélte, sokszor megesett, hogy a tisztek felültek a katonák hátára, és addig kellett vinniük a hátukon, amíg össze nem estek. Szépnek mondható élményei közé azokat az alkalmakat sorolta, amikor még életben lévő embert találtak, és megdörzsölték („lecsutakolták” hóval) jól a testét, meleg helyre tudták vinni, és így visszaadták az életnek. Volt, akit meg tudtak így menteni, de volt, akit nem. Arról is mesélt, hogy annyira fáradtak voltak, hogy egymást karon fogva, állva aludtak. De figyelték egymást, és aki elkezdett horkolni, azt a karonfogodzó csapat a sor szélére állította, hogy tartsa magát. Így masíroztak „nem sokat, úgy negyven kilométert.”
Pityu bácsi nem válaszolt azokra a kérdésekre, amelyek azt kérdezték tőle, hogy érez-e haragot azért, ami vele történt és arra, hogy mivel magyarázza azt, hogy ő hazajött. Hogy imádkozott-e Istenhez, arra sem válaszolt, annyit mondott csupán, ott nem volt idő Istennel foglalkozni. De elmesélt két történetet: egyszer egyik társuk kérte őket, hogy hagyják ott, mert olyan mennyei zenét hall, amilyet ők még soha. A másik társuk pedig egyszer felemelte a kezét és azt kérdezte: „Hol vagy Isten? Egy­szer  tegyetek egy ágyba, hogy tud­jak aludni.”
Pityu bácsi emlékezései végére elfogytak a jelenlevők, szűk körben maradtunk.  
Aztán a Szeret utcai házban elbúcsúztunk egymástól, és Pityu bácsi megkérte feleségét:
„Gyöngyvirágom, kísérd ki a vendégeket!”


 

 

Share Button
Ennyien olvasták: 205

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.