Központ
2017. november 22. szerda, Cecília
Eső valószínű
Ma
Eső valószínű
Helyenként felhős
Holnap
Helyenként felhős
Borús
Péntek
Borús

Egy élet a zene, a színpad és a bábok világában

Központ március 10, 2011 Egyéb

Egy élet a zene, a színpad és a bábok világában

 Nemes_LaszloGyerekként mindannyian elámulva figyeltük a marionetteket, amint életre keltek a színpadon vagy épp a paraván mögött. Együtt harcoltunk a gonosz legyőzéséért, velük énekeltünk, szavaltunk. Ahhoz, hogy a rongyból készült figurákkal azonosulni lehessen, szükség van olyan lelkiismeretes és tehetséges bábszínészekre, mint amilyen Nagy László. Pályafutását színészként kezdte, ám életét mégis a zenélésnek és a bábok világának szentelte, amiért mi, egykori közönség igazán hálásak vagyunk.

 – Hogyan lesz valakiből bábszínész?

– Már gyerekkoromban megfertőződtem, a nővérem révén, akit a vásárhelyi bábszínház alapító tagjának is tekinthetünk. Kiskorom óta, alig lehettem mindössze másfél-, kétéves minden szabadidőmet ott töltöttem. Már akkor szívesebben mentem a próbákra, mint óvodába. Kisiskolásként, amikor ugye „hivatalosan” vittek minden gyereket, hogy megnézze az előadást, én kívülről fújtam a szöveget. A későbbiekben barátokra tettem szert, lassan-lassan zenét szereztem néhány darabnak, és így mindvégig életem részét képezte. Mielőtt felvételiztem volna a Színiakadémiára, elvégeztem egy hároméves továbbképzést, és így lett belőlem műépítész. Csodálkoztak is a főiskolán, hogy mit keresek én ott. A cél egyértelmű volt: színész szerettem volna lenni. A szüleimnek sem sikerült lebeszélniük erről az álmomról, és bizony bejutottam és elvégeztem a színészképzőt.
Egyetem után mindenáron Vásárhelyen szerettem volna maradni. És szerencsére sikerült is, ugyanis miután Nemes Levente átigazolt Sepsiszentgyörgyre, felszabadult a Nemzeti Színházban egy állás. Ekkor kerültem én oda, ahol körülbelül 3–4 évet töltöttem, viszont bizonyos dolgok miatt beadtam a felmondásom.

– Elárulná, hogy miért?

– Őszintén bevallva, mindig vitatkozós típusú ember voltam. Egyszer egy tanárom azt mondta nekem: édes fiam, te egy kolerikus alkat vagy. Addig nem találkoztam ezzel a szóval, ezzel a kifejezéssel. Hazamentem, és kérdeztem édesanyámat, hogy nekem milyen gyerekbetegségeim voltak.  Emlékeztem, hogy mumpszom volt, hólyagos himlőm volt, de arra nem, hogy kolerás is lettem volna. Tehát egy vitatkozó, veszekedő, ellentmondó ember voltam, és bizony a színházban is meg mertem mondani a véleményem, meg mertem kritizálni egy-egy rendező, vagy egy-egy kollega munkáját. A színjátszás olyan, mint egy futballmeccs, ha egyik játékos a másiknak nem ad jó passzt, akkor nem lehet gólt lőni. Tehát én jóindulatból szóltam, ha úgy gondoltam, valami sántít, próbáljuk másképp. Nem mindenki vette szívesen, főleg a rendezők, akiknek bizonyos elképzeléseik voltak, és ritka volt az, aki tényleg figyelembe vette volna, amit mondtam.

– Hogyan emlékszik vissza a bábszínházban eltöltött éveire?

– Természetesen, mint mindenhol, itt is voltak pozitív, valamint negatív élményeim. Nagyon sok darabnak én szereztem a zenéjét, és az igazság az, hogy legtöbbször inkább előszínpadon játszottam, bevonva a gyerekeket. Általában ilyen szerepeket kaptam, és szívesebben is játszottam ezeket. A lurkók nem egyszer velünk közösen énekeltek, verset mondtak, szerettek szerepelni. Ugyanakkor bejártuk egész Európát, turnéztunk Magyarországon, Svájcban, Németországban, Franciaországban, és természetesen Romániában, a Székelyföldön is bemutattuk darabjainkat. Eljártunk bábfesztiválokra, ahol bizony szoros barátságokat kötöttünk és alkalmunk volt mások előadását is megnézni. Nagyon jó viszonyban voltunk a többi társasággal, megkritizáltuk egymás darabját, véleményt mondtuk. Az utóbbi időben közvetlenül a fellépés után haza kellett indulnunk, nem volt idő sem beszélgetésekre, sem vitákra.
Ezenkívül mindig a zene szerelmese voltam. Megtanultam gitározni, szájharmonikázni és mindig szívesen fakadtam dalra, szereztem zenét különböző daraboknak.

– Melyik a kedvenc jelenete, bábfigurája?

– Nagyon élveztem Carlo papát játszani a Burratino kalandjaiban, valamint az Egy kislány dalt keres című darabban én voltam a narrátor és az énekes. Ugyanakkor rendeztem egy darabot is, Cigánymeggy címmel. Budapesten, a Kolibri fesztiválon volt a bemutatója. Néhány cigány mesét dolgoztam át, a zenét is én szereztem hozzá. Csodálkoztak is a kollégák, hogy volt bátorságom egy ilyen kényes témához nyúlni, hiszen arról szólt a darab, hogy miért kitagadott a cigány közösség, miért ez a sorsuk, a vándorlás.

– Milyen egy jó bábszínész?

– Véleményem szerintem a színészek és a bábszínészek 90 százaléka azt gondolja magáról, hogy jól végzi a munkáját, viszont erről kizárólag a közönség dönt, aki a bábszínház esetében a gyerek. A sorozatos előadások folyamán derül ki, melyik darab tekinthető sikeresnek, ki az a színész, vagy épp báb, akit visszatapsolnak. Én mindig híve voltam annak és ragaszkodtam ahhoz, hogy premier előtt vegyük fel egy magnóra vagy videóra a darabot, azért hogy visszahallgassuk, mikor, mit, hogyan is mondunk, játsszunk, hiszen csak akkor észlelhetjük valósággal a hibákat. Önmagát az ember kívülről teljesen másképp látja, mint a színpadon, a paraván mögött. És a színésznek el kell fogadnia a jóindulatú kritikákat, vagy kénytelen elviselni a következményeket, ugyanis a néző, és főképp a gyereknéző nagyon kritikus tud lenni.
Emellett természetesen szeretni kell a bábokat, életet kell beléjük lehelni, hogy a gyerek elhiggye, hogy az a báb is érez. Szeretnie kell a gyerekközönséget, tudnia kell jó kapcsolatot teremteni velük, lekötni figyelmüket, s mindezt a bábok segítségével.

– Arra nem gondolt sohasem, hogy visszatérjen a színházba?

– Amikor épp nagyszínpadra vágytam, akkor mindig kaptam egy ajánlatot, a színháztól, vagy a Gruppenhecc társulattól. Ebben a korban azonban már sokra nem várhatunk, a társulatoknak nincs szükségük idős színészekre. Nem is tudom, hogy egyáltalán van-e valaki a Nemzeti Színháznál, aki nyugdíjasként dolgozik. Mert ugye ezt is külön meg kell fizetni, és a büdzsé nem engedi meg. Jelen pillanatban már kicsit sem hiányzik a sok utazás, turnézás. Fiatalabb koromban nagyon élveztem, de mostanra már belefáradtam. Élvezem nyugdíjas életem, kertészkedem, néha zenélek.

– Milyennek látja a mai színházi, bábszínházi világot?

– Tehetséges színészek, jól megírt és megrendezett darabok mindig is voltak és lesznek. A probléma csak annyi, hogy futószalagon gyártják a színészeket, bábszínészeket, zenészeket, koreográfusokat, ám senki sem tudja őket alkalmazni. Természetesen az egyetem, és az erdélyi magyarság érdeke az, hogy legyen egy kulturális intézmény, ahol színészeket nevelnek, képeznek, de sajnos mind munkanélküliekké válnak. Sok olyan színészt ismerek, akik pincérként, taxisofőrként keresik kenyerüket. Voltak, akik külföldön, főképp Magyarország területén vállaltak munkát, kisebb-nagyobb társulatoknál, és ha jól értettem, a mostani végzősök is ott próbálnak elhelyezkedni. Aki viszont szereti és hivatásának érzi, hogy művész legyen, az bátran iratkozzon be az egyetemre, de meg kell tanulni elfogadni a következményeit. Nem fognak mindenkit tálcán hordozni, viszont ha valaki jó időben jó helyen van, könnyedén befuthat.
Ugyanakkor említésre méltó, hogy míg évekkel ezelőtt Székelyföldön 6–6 előadást játszottunk, addig napjainkban már csak egy-két előadásra tudják elhozni a tanítók a gyerekeket. Sajnos megcsappant a közönség. Már nincs annyi előadás, mint régebb volt, és itt is megvan a konkurencia. A nagyobb gyerekeket inkább a filharmónia nevelőkoncertjeire viszik, vagy épp a Nemzeti Színházba, hiszen már ott is rendeznek gyerekdarabokat, így a közönség megoszlik. De mindig felemelő érzés, ha a gyerek elégedetten, számos élménnyel gazdagodva hagyja el a bábszínházat.

 

…szeretni kell a bábokat, életet kell beléjük lehelni, hogy a gyerek elhiggye, hogy az a báb is érez.

Névjegy


 

Nagy László
 

1948. január 1-jén született Marosszentgyörgyön. 1974-ben végzett a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolán. ’77-ig a Nemzeti Színház művésze, ekkor került az Ariel Színházhoz.

Fontosabb szerepek:

1972 – Csongor, Duzzog (Vörösmarty: Csongor és Tünde)
1979 –  Az ősz (Éltető József: A hóember szíve)
1980  – Krumpli (Krumpli és Pityóka)
1981  – Carlo papa (Éltető József: Burratino kalandjai)
1982  – Kígyó (Kipling: A kíváncsi elefántkölyök)
1984 –  Intéző (Grimm testvérek: Jancsi és Juliska)
1984  – Narrátor, Énekes (Alecu Popovici–Papp Ferenc: Egy kislány dalt keres)
1985  – Komornyik (H. Chr. Andersen: A császár új ruhája)
1986  – Pilóta (Saint Exupéry: A Kisherceg)
1986  – Cinkeriogató (Al. T. Popescu: Cinkeriogató)
1987  – Kukucsi (Fodor Sándor: Csipike)
1987  – Narrátor, énekes (Antal Pál: Varieté)
1989  – Cselefendi (Móra Ferenc: Csilicsali Csalavári Csalavér)
1993  – Döbrögi (Fazekas Mihály: Ludas Matyi)
1997  – Narrátor (Urbán Gyula: Minden egér szereti a sajtot)
1999  – Capulet (Antal Pál: Óh, Rómeó… Óh, Júlia)
1999  – Doktor Faustus (Antal Pál: Az híres Doktor Faustus János históriája)
2001  – Narrátor (Nagy László: Cigánymeggy)
2001  – Óz (L. Frank Baum: Óz, a nagy varázsló)
2003  – Színházigazgató (Carlo Collodi, D. Hândoreanu: Adjátok vissza
Pinocchiót)
2003  – Rablóvezér (Petőfi Sándor–Szilágyi Dezső: János Vitéz)
2003  – Énekes (Betlehemes játék)



Share Button
Ennyien olvasták: 142

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Egy élet a zene, a színpad és a bábok világában

Központ Egyéb

Egy élet a zene, a színpad és a bábok világában

 Nemes_LaszloGyerekként mindannyian elámulva figyeltük a marionetteket, amint életre keltek a színpadon vagy épp a paraván mögött. Együtt harcoltunk a gonosz legyőzéséért, velük énekeltünk, szavaltunk. Ahhoz, hogy a rongyból készült figurákkal azonosulni lehessen, szükség van olyan lelkiismeretes és tehetséges bábszínészekre, mint amilyen Nagy László. Pályafutását színészként kezdte, ám életét mégis a zenélésnek és a bábok világának szentelte, amiért mi, egykori közönség igazán hálásak vagyunk.

 – Hogyan lesz valakiből bábszínész?

– Már gyerekkoromban megfertőződtem, a nővérem révén, akit a vásárhelyi bábszínház alapító tagjának is tekinthetünk. Kiskorom óta, alig lehettem mindössze másfél-, kétéves minden szabadidőmet ott töltöttem. Már akkor szívesebben mentem a próbákra, mint óvodába. Kisiskolásként, amikor ugye „hivatalosan” vittek minden gyereket, hogy megnézze az előadást, én kívülről fújtam a szöveget. A későbbiekben barátokra tettem szert, lassan-lassan zenét szereztem néhány darabnak, és így mindvégig életem részét képezte. Mielőtt felvételiztem volna a Színiakadémiára, elvégeztem egy hároméves továbbképzést, és így lett belőlem műépítész. Csodálkoztak is a főiskolán, hogy mit keresek én ott. A cél egyértelmű volt: színész szerettem volna lenni. A szüleimnek sem sikerült lebeszélniük erről az álmomról, és bizony bejutottam és elvégeztem a színészképzőt.
Egyetem után mindenáron Vásárhelyen szerettem volna maradni. És szerencsére sikerült is, ugyanis miután Nemes Levente átigazolt Sepsiszentgyörgyre, felszabadult a Nemzeti Színházban egy állás. Ekkor kerültem én oda, ahol körülbelül 3–4 évet töltöttem, viszont bizonyos dolgok miatt beadtam a felmondásom.

– Elárulná, hogy miért?

– Őszintén bevallva, mindig vitatkozós típusú ember voltam. Egyszer egy tanárom azt mondta nekem: édes fiam, te egy kolerikus alkat vagy. Addig nem találkoztam ezzel a szóval, ezzel a kifejezéssel. Hazamentem, és kérdeztem édesanyámat, hogy nekem milyen gyerekbetegségeim voltak.  Emlékeztem, hogy mumpszom volt, hólyagos himlőm volt, de arra nem, hogy kolerás is lettem volna. Tehát egy vitatkozó, veszekedő, ellentmondó ember voltam, és bizony a színházban is meg mertem mondani a véleményem, meg mertem kritizálni egy-egy rendező, vagy egy-egy kollega munkáját. A színjátszás olyan, mint egy futballmeccs, ha egyik játékos a másiknak nem ad jó passzt, akkor nem lehet gólt lőni. Tehát én jóindulatból szóltam, ha úgy gondoltam, valami sántít, próbáljuk másképp. Nem mindenki vette szívesen, főleg a rendezők, akiknek bizonyos elképzeléseik voltak, és ritka volt az, aki tényleg figyelembe vette volna, amit mondtam.

– Hogyan emlékszik vissza a bábszínházban eltöltött éveire?

– Természetesen, mint mindenhol, itt is voltak pozitív, valamint negatív élményeim. Nagyon sok darabnak én szereztem a zenéjét, és az igazság az, hogy legtöbbször inkább előszínpadon játszottam, bevonva a gyerekeket. Általában ilyen szerepeket kaptam, és szívesebben is játszottam ezeket. A lurkók nem egyszer velünk közösen énekeltek, verset mondtak, szerettek szerepelni. Ugyanakkor bejártuk egész Európát, turnéztunk Magyarországon, Svájcban, Németországban, Franciaországban, és természetesen Romániában, a Székelyföldön is bemutattuk darabjainkat. Eljártunk bábfesztiválokra, ahol bizony szoros barátságokat kötöttünk és alkalmunk volt mások előadását is megnézni. Nagyon jó viszonyban voltunk a többi társasággal, megkritizáltuk egymás darabját, véleményt mondtuk. Az utóbbi időben közvetlenül a fellépés után haza kellett indulnunk, nem volt idő sem beszélgetésekre, sem vitákra.
Ezenkívül mindig a zene szerelmese voltam. Megtanultam gitározni, szájharmonikázni és mindig szívesen fakadtam dalra, szereztem zenét különböző daraboknak.

– Melyik a kedvenc jelenete, bábfigurája?

– Nagyon élveztem Carlo papát játszani a Burratino kalandjaiban, valamint az Egy kislány dalt keres című darabban én voltam a narrátor és az énekes. Ugyanakkor rendeztem egy darabot is, Cigánymeggy címmel. Budapesten, a Kolibri fesztiválon volt a bemutatója. Néhány cigány mesét dolgoztam át, a zenét is én szereztem hozzá. Csodálkoztak is a kollégák, hogy volt bátorságom egy ilyen kényes témához nyúlni, hiszen arról szólt a darab, hogy miért kitagadott a cigány közösség, miért ez a sorsuk, a vándorlás.

– Milyen egy jó bábszínész?

– Véleményem szerintem a színészek és a bábszínészek 90 százaléka azt gondolja magáról, hogy jól végzi a munkáját, viszont erről kizárólag a közönség dönt, aki a bábszínház esetében a gyerek. A sorozatos előadások folyamán derül ki, melyik darab tekinthető sikeresnek, ki az a színész, vagy épp báb, akit visszatapsolnak. Én mindig híve voltam annak és ragaszkodtam ahhoz, hogy premier előtt vegyük fel egy magnóra vagy videóra a darabot, azért hogy visszahallgassuk, mikor, mit, hogyan is mondunk, játsszunk, hiszen csak akkor észlelhetjük valósággal a hibákat. Önmagát az ember kívülről teljesen másképp látja, mint a színpadon, a paraván mögött. És a színésznek el kell fogadnia a jóindulatú kritikákat, vagy kénytelen elviselni a következményeket, ugyanis a néző, és főképp a gyereknéző nagyon kritikus tud lenni.
Emellett természetesen szeretni kell a bábokat, életet kell beléjük lehelni, hogy a gyerek elhiggye, hogy az a báb is érez. Szeretnie kell a gyerekközönséget, tudnia kell jó kapcsolatot teremteni velük, lekötni figyelmüket, s mindezt a bábok segítségével.

– Arra nem gondolt sohasem, hogy visszatérjen a színházba?

– Amikor épp nagyszínpadra vágytam, akkor mindig kaptam egy ajánlatot, a színháztól, vagy a Gruppenhecc társulattól. Ebben a korban azonban már sokra nem várhatunk, a társulatoknak nincs szükségük idős színészekre. Nem is tudom, hogy egyáltalán van-e valaki a Nemzeti Színháznál, aki nyugdíjasként dolgozik. Mert ugye ezt is külön meg kell fizetni, és a büdzsé nem engedi meg. Jelen pillanatban már kicsit sem hiányzik a sok utazás, turnézás. Fiatalabb koromban nagyon élveztem, de mostanra már belefáradtam. Élvezem nyugdíjas életem, kertészkedem, néha zenélek.

– Milyennek látja a mai színházi, bábszínházi világot?

– Tehetséges színészek, jól megírt és megrendezett darabok mindig is voltak és lesznek. A probléma csak annyi, hogy futószalagon gyártják a színészeket, bábszínészeket, zenészeket, koreográfusokat, ám senki sem tudja őket alkalmazni. Természetesen az egyetem, és az erdélyi magyarság érdeke az, hogy legyen egy kulturális intézmény, ahol színészeket nevelnek, képeznek, de sajnos mind munkanélküliekké válnak. Sok olyan színészt ismerek, akik pincérként, taxisofőrként keresik kenyerüket. Voltak, akik külföldön, főképp Magyarország területén vállaltak munkát, kisebb-nagyobb társulatoknál, és ha jól értettem, a mostani végzősök is ott próbálnak elhelyezkedni. Aki viszont szereti és hivatásának érzi, hogy művész legyen, az bátran iratkozzon be az egyetemre, de meg kell tanulni elfogadni a következményeit. Nem fognak mindenkit tálcán hordozni, viszont ha valaki jó időben jó helyen van, könnyedén befuthat.
Ugyanakkor említésre méltó, hogy míg évekkel ezelőtt Székelyföldön 6–6 előadást játszottunk, addig napjainkban már csak egy-két előadásra tudják elhozni a tanítók a gyerekeket. Sajnos megcsappant a közönség. Már nincs annyi előadás, mint régebb volt, és itt is megvan a konkurencia. A nagyobb gyerekeket inkább a filharmónia nevelőkoncertjeire viszik, vagy épp a Nemzeti Színházba, hiszen már ott is rendeznek gyerekdarabokat, így a közönség megoszlik. De mindig felemelő érzés, ha a gyerek elégedetten, számos élménnyel gazdagodva hagyja el a bábszínházat.

 

…szeretni kell a bábokat, életet kell beléjük lehelni, hogy a gyerek elhiggye, hogy az a báb is érez.

Névjegy


 

Nagy László
 

1948. január 1-jén született Marosszentgyörgyön. 1974-ben végzett a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolán. ’77-ig a Nemzeti Színház művésze, ekkor került az Ariel Színházhoz.

Fontosabb szerepek:

1972 – Csongor, Duzzog (Vörösmarty: Csongor és Tünde)
1979 –  Az ősz (Éltető József: A hóember szíve)
1980  – Krumpli (Krumpli és Pityóka)
1981  – Carlo papa (Éltető József: Burratino kalandjai)
1982  – Kígyó (Kipling: A kíváncsi elefántkölyök)
1984 –  Intéző (Grimm testvérek: Jancsi és Juliska)
1984  – Narrátor, Énekes (Alecu Popovici–Papp Ferenc: Egy kislány dalt keres)
1985  – Komornyik (H. Chr. Andersen: A császár új ruhája)
1986  – Pilóta (Saint Exupéry: A Kisherceg)
1986  – Cinkeriogató (Al. T. Popescu: Cinkeriogató)
1987  – Kukucsi (Fodor Sándor: Csipike)
1987  – Narrátor, énekes (Antal Pál: Varieté)
1989  – Cselefendi (Móra Ferenc: Csilicsali Csalavári Csalavér)
1993  – Döbrögi (Fazekas Mihály: Ludas Matyi)
1997  – Narrátor (Urbán Gyula: Minden egér szereti a sajtot)
1999  – Capulet (Antal Pál: Óh, Rómeó… Óh, Júlia)
1999  – Doktor Faustus (Antal Pál: Az híres Doktor Faustus János históriája)
2001  – Narrátor (Nagy László: Cigánymeggy)
2001  – Óz (L. Frank Baum: Óz, a nagy varázsló)
2003  – Színházigazgató (Carlo Collodi, D. Hândoreanu: Adjátok vissza
Pinocchiót)
2003  – Rablóvezér (Petőfi Sándor–Szilágyi Dezső: János Vitéz)
2003  – Énekes (Betlehemes játék)



Share Button
Ennyien olvasták: 142

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.