Központ
2017. augusztus 21. hétfő, Sámuel, Hajna
Derült
Holnap
Derült
Eső valószínű
Szerda
Eső valószínű
Derült
Csütörtök
Derült

„Egy társadalomban mindig kellenek a hangadók”

Központ április 7, 2011 Egyéb
„Egy társadalomban mindig kellenek a hangadók”
Önmegvalósítás: nem a pénz és a hatalom mentén, hanem egyéni és közösségi jogainkért kiállva, hogy teljes emberként élhessünk. Kiszállni egy magasságokba röpítő körhintából, hogy a földön keressük meg saját utunkat, egyéni céljainkat egy közösség szolgálatának tükrében meghatározva. Ezek lennének a Szigeti Enikővel folytatott beszélgetés következtetései. A Civil Elkötelezettség Mozgalom alapítóját és igazgatóját életútjáról, motivációiról, tapasztalatairól kérdeztük.
– Szigeti Enikőt leginkább emberjogi aktivistaként, a CEMO igazgatójaként ismerjük. Ez viszont egy hosszú folyamat épp aktuális állomása. Mesélj a kiindulópontról, a környezetről, aminek hatására elindultál az úton, ahol most vagy!
– Tizennyolc éves koromban elmentem Marosvásárhelyről, és nem is szándékoztam soha visszatérni ide. Mivel az emigráns lét is arról szól, hogy egy kisebbségi csoporthoz tartozol, én ebből tudatosan próbáltam kitörni. Egyáltalán nem éltem semmiféle nosztalgikus erdélyi létet Budapesten. A gyökéreresztés egyik formáját abban láttam, hogy lakást vásároljak azon a helyen, ahol megtelepedni kívántam. Ezért nagyon sokáig azon dolgoztam, hogy a profitorientált szakmában, ahol elhelyezkedtem, sok pénzt keressek. Nem voltam tudatos karrierépítő, de a sors úgy akarta, hogy megtapasztaljam a profitszféra világát: bankban illetve kommunikációs területen helyezkedtem el. Az áttérés a nonprofit szférára egy indiai út során fogalmazódott meg bennem, de bizonyára az elmúlt időszak tapasztalatai is hozzájárultak, nem igazán tartottam érdekesnek azt, amiben mozogtam. A gyökéreresztést elfelejtettem, rájöttem, ez nem fog működni. Bárhová is menjek, ha elindulok otthonról, az otthonteremtés relativizálódni fog.
– A budapesti „nagyvilági” életet hagytad ott, hogy ENSZ-aktivistaként Koszovóban tevékenykedhess. Mi motivált és ehhez képest mi várt ott rád?
– A hathetes indiai utam alatt eldöntöttem, hogy befejezem a profitorientált világot. Voltak barátaim, akik az ENSZ-nél dolgoztak Koszovóban, mikor visszamentem Pestre, elküldtem az önéletrajzomat és fel is vettek. Ettől a perctől számítva indult el ez a másik irány, a nonprofit élet. Az ENSZ-beli munkám nem teljesen olyan volt, mint amit elképzeltem. Ez a szervezet magasabb politikai szinten próbál hatni, társadalmi szintű problémákat próbálnak orvosolni, nem a hétköznapi, a mindennapi gondokra koncentrálnak. Másfelől az ENSZ-nél dolgozni rengeteg pénzt jelent, magas státust és sok lehetőséget kínál. De én nem ezért mentem el, hanem hogy a nonprofit világba kerüljek. Az ENSZ-nél viszont azt tapasztaltam, hogy nem tudok beavatkozni a hétköznapi problémák megoldásába, a munkám hatását, de még a csoport hatását sem tudjuk lemérni, a bankszámlám viszont határozottan duzzadt. Hatalmi pozícióba kerül az ember, ami óhatatlanul megváltoztatja. Én előzőleg már a bankban átéltem a hatalom és a pénz által kínált lehetőségek szédítő hatását, de az ENSZ még magasabb pozíciót kínál. Ráadásul abban az idegen társadalomban megmentőként tekintenek rád, ez pedig beteges státust ad, noha legtöbben pusztán a pénzért vannak ott és abszolút nem érdekli őket a helyi társadalom demokratizálódása. Az elején persze én is elszálltam a rengeteg pénztől, és a miliőtől, hogy azonnal alád tolnak egy terepjárót, tolmácsot, titkárt, asszisztenst adnak, de az előző tapasztalatoknak hála hamar helyrejöttem. Természetesen tanultam is nagyon sok mindent, és rengeteg dolgot megértettem a nemzetközi szervezetek működéséről. Nagyon gyors tapasztalatszerzési folyamat volt, tanultam az emberektől, akik régóta a rendszerben voltak, nagyon sokat megtanultam a közigazgatásról, de emellett folyamatosan bennem volt az ENSZ szerepét megkérdőjelező gondolat.
– A visszatérés általában nem egyszerű folyamat. Te hogyan találtál
vissza Marosvásárhelyre?
– Az ENSZ-szel kapcsolatos bennem élő kételyek hatására folyamatosan azon gondolkodtam, menjek vagy maradjak. Végül a sors újfent megoldotta a dilemmám, mert gyereket vártam. Visszajöttem Budapestre, de nem akartam már többet itt élni, eldöntöttem, hogy még egy ideig itt maradok pénzt gyűjteni, és utána egy-két évig elmegyek karitatív munkát végezni. Végül a munka és gyermeknevelés okozta kimerülés miatt elhatároztam, visszajövök Erdélybe, de csak átmeneti időszakra. A lépést, ami számomra nagyon rémisztő volt, elfogadtam a sors újabb akarataként, hiszen úgy gondoltam, az én fejemből ilyen ötlet sosem pattant volna ki. Kiszámoltam, hogy a félretett pénzemből, a pesti lakásbérből és a gyerektartásból minimál szinten meg tudok élni egy darabig. Eldöntöttem, fél évet ide jövök és az alatt az idő alatt kitalálom az életem irányát.
– Azóta pedig egyik hangadóként ismernek Marosvásárhelyen, ha nyelvi jogokról, de általában véve emberi jogokról van szó…
– Nem tudtam, hogy Marosvásárhelyen mi vár rám. Nagyon kevés időt töltöttem itt, viszont az emberjogi szervezeteknél sok pozitívumot hallottam a romániai kisebbségpolitikáról, és én magam is hajlamos voltam bizonyos részeket elhinni. Egy idő után láttam, miként élnek együtt az emberek, hogy ez a város nem beszél a magyarokhoz, hogy a magyarok úgy élnek itt, mint valami gettóban. Ismerősökön keresztül észrevettem, hogy ezt mindenki kényes témának tekinti. Teltek a hónapok, és én még mindig nem találtam ki, hogy mit kezdhetek az életemmel, de közben egyre jobban zavart, amit itt láttam, tapasztaltam. Mint egy szikra pattant ki a fejemből, hogy egy szervezetet kellene alapítani, amit azonnal el is vetettem, hiszen nem terveztem itt maradni. Aztán találkoztam Horváth Kovács Ádámmal, aki egy másik szervezetnél dolgozott, és ő nagyon lelkes volt, hogy hozzuk létre a szervezetet. Végül rábólintottam, hogy én felállítok egy struktúrát, szakmailag meg is töltöm tartalommal, konkrét munkával, de ezt majd valakinek át kell vennie. A szervezeten belül egy nagyon sokrétű problémával kezdtünk el foglalkozni, ami nem csupán a nyelvi jogokról szól. Attitűdváltást kíván elérni, aminek az egyik útvonala a nyelvi jog érvényesítése, de erről sokkal többről szól. Azt szeretnénk, hogy az emberek implikálódjanak, kiálljanak saját magukért, a közösségért, felismerjék a problémákat és megoldásokat keressenek rá.
– Egy posztkommunista ország, rossz társadalmi beidegződésekkel. A CEMO létjogosultsága vitathatatlan, de mekkora az ereje és a hatása? Illetve általában véve a civil szféra mennyire képes hatni a folyamatok megváltoztatásában?
– Egy társadalomban mindig kellenek a hangadók, nevezzük azt civil szervezetnek vagy bármi másnak. Itt nálunk is van múltja a civil szerveződésnek, de a hagyományos társadalmat és az együttműködésen alapuló közösségeket szétbombázta nálunk a kommunizmus, nyugatra a kapitalizmus. Tehát mindenhol szétesett a társadalom, és az igazi változásokat mindig lentről elindulva lehet elérni. Olyan embe­rekre van szükség, akik a saját problémáik megoldásán túl is akarnak tenni egy közösségért. Azért gondolhatják nagyon sokan úgy, hogy a civil szervezetek nem képesek változást hozni, mert nagyon sok olyan szervezettel találkozni, amelyek nem hatékonyak. Az pedig, hogy nálunk nem elég nagy ennek a szférának az elismertsége, a kommunizmus okozta agymosás miatt van. Itt az a közfelfogás él, hogy csak a politikum által javasolt megoldásokat fogadják el az emberek. Ez mindenhol így van a volt szocialista államokban, nálunk különösen rossz a helyzet, de ez is fog változni.
– Sokan érzik szükségét a változtatásnak, de kevésnek hiszik magukat hozzá. Mit tehet az egyes ember, hogyan járulhat hozzá a társadalom demokratizálódásához?
– A kicsiség és tehetetlenség érzése a kommunizmus szelleme, és ezt az utolsó évtizedekben kialakult új rendszer és hatalom nem igazán szerette volna megváltoztatni. Nem volt célja felruházni az embereket azzal az érzettel, hogy egyéni szinten is képesek vagyunk tenni, és tennünk is kell. Egy olyan társadalomban, ahol nagyobb életteret kap az állampolgár, ott nagyobb bátorsága is van megvédeni magát különböző helyzetekben. Ott az egyén úgy szocializálódik, hogy már otthon illetve az iskolarendszerben megtanulja kifejezni a saját gondolatait, de ezek közül egyik sem jellemzi az itthoni szocializációs folyamatokat. Akkor pedig hol tanulná meg bárki is azt, hogy saját érdekeit érvényesítse? Igenis az egyes polgár is tehet, nagyon nagy területen hathat, de az, hogy ezt érezze, egy tanulási folyamat eredménye. Mi tartunk ilyen irányú képzéseket és emberjogi órákat, illetve igyekszünk önkénteseket toborozni, akik iskolákban tartanak órákat. Mert ez nem személyiséghez kötődik, hanem magatartásfüggő. Egy attitűd, amit el lehet sajátítani. Hosszú folyamat, de előbb-utóbb azért fog ez változni, mert az ember zsigerileg érzi az igazságtalanságot, és ha nem is találja meg egyből az eszközöket, de el fog jutni ahhoz a szinthez, hogy felismerje: tennie kell saját érdekeiért.
Balogh Erzsébet

„Egy társadalomban mindig kellenek a hangadók” 

szigeti_enikoÖnmegvalósítás: nem a pénz és a hatalom mentén, hanem egyéni és közösségi jogainkért kiállva, hogy teljes emberként élhessünk. Kiszállni egy magasságokba röpítő körhintából, hogy a földön keressük meg saját utunkat, egyéni céljainkat egy közösség szolgálatának tükrében meghatározva. Ezek lennének a Szigeti Enikővel folytatott beszélgetés következtetései. A Civil Elkötelezettség Mozgalom alapítóját és igazgatóját életútjáról, motivációiról, tapasztalatairól kérdeztük.

 – Szigeti Enikőt leginkább emberjogi aktivistaként, a CEMO igazgatójaként ismerjük. Ez viszont egy hosszú folyamat épp aktuális állomása. Mesélj a kiindulópontról, a környezetről, aminek hatására elindultál az úton, ahol most vagy!

– Tizennyolc éves koromban elmentem Marosvásárhelyről, és nem is szándékoztam soha visszatérni ide. Mivel az emigráns lét is arról szól, hogy egy kisebbségi csoporthoz tartozol, én ebből tudatosan próbáltam kitörni. Egyáltalán nem éltem semmiféle nosztalgikus erdélyi létet Budapesten. A gyökéreresztés egyik formáját abban láttam, hogy lakást vásároljak azon a helyen, ahol megtelepedni kívántam. Ezért nagyon sokáig azon dolgoztam, hogy a profitorientált szakmában, ahol elhelyezkedtem, sok pénzt keressek. Nem voltam tudatos karrierépítő, de a sors úgy akarta, hogy megtapasztaljam a profitszféra világát: bankban illetve kommunikációs területen helyezkedtem el. Az áttérés a nonprofit szférára egy indiai út során fogalmazódott meg bennem, de bizonyára az elmúlt időszak tapasztalatai is hozzájárultak, nem igazán tartottam érdekesnek azt, amiben mozogtam. A gyökéreresztést elfelejtettem, rájöttem, ez nem fog működni. Bárhová is menjek, ha elindulok otthonról, az otthonteremtés relativizálódni fog. 

– A budapesti „nagyvilági” életet hagytad ott, hogy ENSZ-aktivistaként Koszovóban tevékenykedhess. Mi motivált és ehhez képest mi várt ott rád?

 – A hathetes indiai utam alatt eldöntöttem, hogy befejezem a profitorientált világot. Voltak barátaim, akik az ENSZ-nél dolgoztak Koszovóban, mikor visszamentem Pestre, elküldtem az önéletrajzomat és fel is vettek. Ettől a perctől számítva indult el ez a másik irány, a nonprofit élet. Az ENSZ-beli munkám nem teljesen olyan volt, mint amit elképzeltem. Ez a szervezet magasabb politikai szinten próbál hatni, társadalmi szintű problémákat próbálnak orvosolni, nem a hétköznapi, a mindennapi gondokra koncentrálnak. Másfelől az ENSZ-nél dolgozni rengeteg pénzt jelent, magas státust és sok lehetőséget kínál. De én nem ezért mentem el, hanem hogy a nonprofit világba kerüljek. Az ENSZ-nél viszont azt tapasztaltam, hogy nem tudok beavatkozni a hétköznapi problémák megoldásába, a munkám hatását, de még a csoport hatását sem tudjuk lemérni, a bankszámlám viszont határozottan duzzadt. Hatalmi pozícióba kerül az ember, ami óhatatlanul megváltoztatja. Én előzőleg már a bankban átéltem a hatalom és a pénz által kínált lehetőségek szédítő hatását, de az ENSZ még magasabb pozíciót kínál. Ráadásul abban az idegen társadalomban megmentőként tekintenek rád, ez pedig beteges státust ad, noha legtöbben pusztán a pénzért vannak ott és abszolút nem érdekli őket a helyi társadalom demokratizálódása. Az elején persze én is elszálltam a rengeteg pénztől, és a miliőtől, hogy azonnal alád tolnak egy terepjárót, tolmácsot, titkárt, asszisztenst adnak, de az előző tapasztalatoknak hála hamar helyrejöttem. Természetesen tanultam is nagyon sok mindent, és rengeteg dolgot megértettem a nemzetközi szervezetek működéséről. Nagyon gyors tapasztalatszerzési folyamat volt, tanultam az emberektől, akik régóta a rendszerben voltak, nagyon sokat megtanultam a közigazgatásról, de emellett folyamatosan bennem volt az ENSZ szerepét megkérdőjelező gondolat. 

– A visszatérés általában nem egyszerű folyamat. Te hogyan találtál vissza Marosvásárhelyre?

– Az ENSZ-szel kapcsolatos bennem élő kételyek hatására folyamatosan azon gondolkodtam, menjek vagy maradjak. Végül a sors újfent megoldotta a dilemmám, mert gyereket vártam. Visszajöttem Budapestre, de nem akartam már többet itt élni, eldöntöttem, hogy még egy ideig itt maradok pénzt gyűjteni, és utána egy-két évig elmegyek karitatív munkát végezni. Végül a munka és gyermeknevelés okozta kimerülés miatt elhatároztam, visszajövök Erdélybe, de csak átmeneti időszakra. A lépést, ami számomra nagyon rémisztő volt, elfogadtam a sors újabb akarataként, hiszen úgy gondoltam, az én fejemből ilyen ötlet sosem pattant volna ki. Kiszámoltam, hogy a félretett pénzemből, a pesti lakásbérből és a gyerektartásból minimál szinten meg tudok élni egy darabig. Eldöntöttem, fél évet ide jövök és az alatt az idő alatt kitalálom az életem irányát. 

 – Azóta pedig egyik hangadóként ismernek Marosvásárhelyen, ha nyelvi jogokról, de általában véve emberi jogokról van szó…

– Nem tudtam, hogy Marosvásárhelyen mi vár rám. Nagyon kevés időt töltöttem itt, viszont az emberjogi szervezeteknél sok pozitívumot hallottam a romániai kisebbségpolitikáról, és én magam is hajlamos voltam bizonyos részeket elhinni. Egy idő után láttam, miként élnek együtt az emberek, hogy ez a város nem beszél a magyarokhoz, hogy a magyarok úgy élnek itt, mint valami gettóban. Ismerősökön keresztül észrevettem, hogy ezt mindenki kényes témának tekinti. Teltek a hónapok, és én még mindig nem találtam ki, hogy mit kezdhetek az életemmel, de közben egyre jobban zavart, amit itt láttam, tapasztaltam. Mint egy szikra pattant ki a fejemből, hogy egy szervezetet kellene alapítani, amit azonnal el is vetettem, hiszen nem terveztem itt maradni. Aztán találkoztam Horváth Kovács Ádámmal, aki egy másik szervezetnél dolgozott, és ő nagyon lelkes volt, hogy hozzuk létre a szervezetet. Végül rábólintottam, hogy én felállítok egy struktúrát, szakmailag meg is töltöm tartalommal, konkrét munkával, de ezt majd valakinek át kell vennie. A szervezeten belül egy nagyon sokrétű problémával kezdtünk el foglalkozni, ami nem csupán a nyelvi jogokról szól. Attitűdváltást kíván elérni, aminek az egyik útvonala a nyelvi jog érvényesítése, de erről sokkal többről szól. Azt szeretnénk, hogy az emberek implikálódjanak, kiálljanak saját magukért, a közösségért, felismerjék a problémákat és megoldásokat keressenek rá. 

– Egy posztkommunista ország, rossz társadalmi beidegződésekkel. A CEMO létjogosultsága vitathatatlan, de mekkora az ereje és a hatása? Illetve általában véve a civil szféra mennyire képes hatni a folyamatok megváltoztatásában?

– Egy társadalomban mindig kellenek a hangadók, nevezzük azt civil szervezetnek vagy bármi másnak. Itt nálunk is van múltja a civil szerveződésnek, de a hagyományos társadalmat és az együttműködésen alapuló közösségeket szétbombázta nálunk a kommunizmus, nyugatra a kapitalizmus. Tehát mindenhol szétesett a társadalom, és az igazi változásokat mindig lentről elindulva lehet elérni. Olyan embe­rekre van szükség, akik a saját problémáik megoldásán túl is akarnak tenni egy közösségért. Azért gondolhatják nagyon sokan úgy, hogy a civil szervezetek nem képesek változást hozni, mert nagyon sok olyan szervezettel találkozni, amelyek nem hatékonyak. Az pedig, hogy nálunk nem elég nagy ennek a szférának az elismertsége, a kommunizmus okozta agymosás miatt van. Itt az a közfelfogás él, hogy csak a politikum által javasolt megoldásokat fogadják el az emberek. Ez mindenhol így van a volt szocialista államokban, nálunk különösen rossz a helyzet, de ez is fog változni.

– Sokan érzik szükségét a változtatásnak, de kevésnek hiszik magukat hozzá. Mit tehet az egyes ember, hogyan járulhat hozzá a társadalom demokratizálódásához?

– A kicsiség és tehetetlenség érzése a kommunizmus szelleme, és ezt az utolsó évtizedekben kialakult új rendszer és hatalom nem igazán szerette volna megváltoztatni. Nem volt célja felruházni az embereket azzal az érzettel, hogy egyéni szinten is képesek vagyunk tenni, és tennünk is kell. Egy olyan társadalomban, ahol nagyobb életteret kap az állampolgár, ott nagyobb bátorsága is van megvédeni magát különböző helyzetekben. Ott az egyén úgy szocializálódik, hogy már otthon illetve az iskolarendszerben megtanulja kifejezni a saját gondolatait, de ezek közül egyik sem jellemzi az itthoni szocializációs folyamatokat. Akkor pedig hol tanulná meg bárki is azt, hogy saját érdekeit érvényesítse? Igenis az egyes polgár is tehet, nagyon nagy területen hathat, de az, hogy ezt érezze, egy tanulási folyamat eredménye. Mi tartunk ilyen irányú képzéseket és emberjogi órákat, illetve igyekszünk önkénteseket toborozni, akik iskolákban tartanak órákat. Mert ez nem személyiséghez kötődik, hanem magatartásfüggő. Egy attitűd, amit el lehet sajátítani. Hosszú folyamat, de előbb-utóbb azért fog ez változni, mert az ember zsigerileg érzi az igazságtalanságot, és ha nem is találja meg egyből az eszközöket, de el fog jutni ahhoz a szinthez, hogy felismerje: tennie kell saját érdekeiért.

Share Button
Ennyien olvasták: 94

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.