Hazulról haza
Az alábbi beszélgetésben a múlt és néhány felvillantott emlékkép révén betekintést nyerhetünk egy marosvásárhelyi tömbházlakás életébe, amely az akkori viszonyok között amolyan irodalmi szalonként működött. És ahonnan báró Kemény János unokája, Vécsi Nagy Zoltán a számára kínálkozó egyetlen úton elindult.
– Érdekes, mondhatni ritka helyzetben van: művész és művészettörténész. Költőként, performerként belülről, résztvevőként, művészettörténészi szerepében pedig kívülről, értelmezőként közelíthet ugyanazokhoz a dolgokhoz. Az ön számára hogyan egyeztethető össze ez a két dolog?
– Ma már persze számomra összeegyeztethetetlen e két szerep. Amit én inkább mesterségnek, hivatásnak vagy esetleg minőségnek mondanék, mára már nincs egyforma súllyal jelen az életemben. Ifjú koromban, amikor kerestem még a helyem, egyszerre több mindent is csináltam. Verseket írtam, festettem, de még színi csoportba is jártam. Festőművész édesapám arra biztatott, legyek bármi, csak művész ne. Ez részéről furcsa volt, hiszen művészetis tanárként gyerekek százait indította erre a pályára, de másként, apaként érthető, mert a kommunizmus korszakában, az ember művészként többnyire súlyos politikai kompromisszumok árán állíthatott ki, de gyakori volt az is, hogy alkotásai miatt üldöztetésnek volt kitéve. Különösen akkor, ha rossz volt a származása. Így hát érthető, hogy jobban szerette volna, ha mérnökké vagy egyszerű munkássá leszek. Ez az alapvetően jó elképzelés ott hibázott, hogy otthon másról sem hallottam, mint irodalomról és képzőművészetről. Édesanyám, báróleányként nem végezhette el az egyetemet és csak gépíróként alkalmazhatták. Ennek ellenére író, újságíró lett, és egyfajta irodalmi szalonként működtette tömbházbeli lakásunkat. Hozzánk egy-egy kiállítás-megnyitó, vagy színházi előadás után, vagy bármikor fel lehetett ugrani egy jó kávéra, kis vodkázásra, zenehallgatásra, vitára, barkochbára stb. Jöttek is édesapám tanítványai, képzőművész kollegái, írók, színészek, történészek, néprajzosok stb., de jöttek mindenféle más, a művészetről, közéletről szívesen beszélgető barátok, idősebbek és fiatalok is. Ha volt is köztük műszaki értelmiségi, vagy más iparosember, nálunk egyikük sem saját szakmája problémáit taglalta. Mintát ahhoz, hogyan lehetnék mássá, nem kaptam, maradt tehát követendő példaként a sok, a köz problémáiról gondolkodó író vagy művészember. Ez a légkör egyúttal azt is eredményezte, hogy elég erős kritikai érzékem fejlődött ki általában a művészetek, különösen a képzőművészetek megítéléséhez. Amikor rájöttem, hogy a természettudományok iránti vonzalmamnál sokkal erősebb a művészetekhez való kötődésem, a Bolyaiból a művészeti középiskolába mentem át, ahol azzal kellett megküzdenem, hogy szemléletem előbbre volt mint gyakorlati tudásom, és emiatt is újra csak az elméleti irányba mozdultam. Elhatároztam, hogy az ország akkor egyetlen művészettörténeti szakára, a bukaresti egyetemre fogok felvételizni, de még odáig sem jutottam, hogy meggondoljam, hogy a román tudásom sem elégséges ahhoz, hogy ott megfeleljek a felvételi követelményeknek. A család egyik barátja, egy ott előadó neves professzor felvilágosított arról, hogy engem oda származásom miatt soha nem fognak felvenni, de már amiatt sem, mert édesapám nemcsak a párttagságot elutasító, de a rendszert nem egyszer társaságban kritizáló gondolkodóként volt számon tartva. Nem maradt más hátra, mint erősíteni magamban az alkotói ént és készülni a képzőművészeti főiskolai felvételire, hiszen képzőművész diplomával a kezemben is lett volna esélyem elérni a célt, bekerülni egy múzeumba és ott művészettörténészként dolgozni. A felvételim háromszori nekifutásra sem sikerült. Így lettem képzetlen mindenes alkotó. Közben voltam pékinas, lakatos, kirakatrendező, alkalmazott grafikus, majd Magyarországra való kitelepedésem után könyvtáros és múzeumi gyűjteménykezelő, kiállítás-rendező.
Művészettörténészi diplomám megszerzése után művészettörténész, majd múzeumigazgató. Diplomámat a budapesti ELTE bölcsészkarának nappali szakán szereztem, családapaként, két állás mellett, munkaadóim csodálatos megértésének köszönhetően. Érthető, hogy ezekben az években a költői és képzőművészi énem háttérbe szorult, és az alkotás alkalmi kedvtelésemmé vált. De alkotóként szerzett tapasztalataim sokban segítenek elemzői munkámban. Annak, aki maga is próbálta, könnyebb megérteni az alkotói gyötrelmeket, megítélni az alkotói fogások, módszerek, megoldások különböző minőségeit. Az sem véletlen, hogy mindmáig legkedvesebb elfoglaltságom a képzőművészeti kiállítások rendezése, ahol kreativitásomat, kompozíciós készségemet megmutathatom, kiélhetem.
– Szakmabeliként hogyan vélekedik a mai kultúrafogyasztási szokásokról? A kérdés különösen azokra az – egyre gyakrabban ismétlődő – esetekre vonatkozik, amikor egy tárlatmegnyitó alkalmával a szervezőkön és esetleg a sajtó képviselőin kívül nem igazán akad érdeklődő.
– Annak a vélekedésnek, hogy a képzőművészet, különösen a kortárs művészet iránti érdeklődés lankadt az utóbbi években, kétségtelenül van némi reális alapja. Annak ellenére, sőt talán éppen azért van ez így, mert a képzőművészet szinte észrevétlenül mindennapi életünk részévé vált. A kortárs képzőművészek által kidolgozott stílusjegyekkel mindennap találkozunk alkalmazott művészeti termékek formájában. Tipikusan a reklámokban, beleértve mind a nyomtatottakat, mind annak digitális változatait, de ez hatja át, meghatározza a tv műsorainak arculatát, valamint ez közvetít, keretez web-design formájában bármilyen, neten elérhető tartalmat. A kortárs képzőművészet ma már végtelen számú stílusváltozata, trendje tükröződik a fogyasztói világ számtalan termékének csomagolásain, tipikusan a videóklipeken, a pop koncertek látványterveiben stb. Így közvetve és szinte észrevétlenül, a kortárs képzőművészet szállította vizuális elemeket ezekkel a termékekkel együtt akarva-akaratlanul szinte mindenki szinte folyamatosan „fogyasztja”. Ami azért persze nem teszi fölöslegessé a kortárs művészeti galériák, múzeumok bemutatóit, sőt végső soron, mint kiapadhatatlan forrást, a kortárs művészeti alkotótevékenység szerepét a társadalomban felértékeli. Más kérdés, hogy a közönségnek van-e szüksége kortárs képzőművészeti kiállításokra? Szerintem igen. Igény van rá, már csak azért is, mert a kiállítótermekben, annak érdekmentes, eredeti változatával találkozni, olyan élmény, mint gombát vagy gyümölcsöt szedni saját kezűleg, ahhoz képest, amit ezek vásárlása jelent egy hipermarketből. Gyakorló képzőművészeti programok szereplőjeként és szervezőjeként, azt kell mondanom, hogy a közönségsiker elmaradásának, legtöbbször és jellemzően az egyenetlen művészi minőség és a szervezés kellő hiánya az oka. Ma, amikor gyakoribb utazásaink során, de a tv-n keresztül is,vagy a világhálón való barangolásaink közben sokkal könnyebben találkozhatunk minőségiművészeti alkotásokkal, mint régebben, nem mindegy, hogy milyen kvalitású alkotások megtekintésére hívjuk meg a közönséget és az sem mindegy, hogy milyen környezetet tudunk ezek számára biztosítani.
– Szokott-e a művészet, történelem, hagyományápolás stb. kapcsán találkozni azzal a mondattal, mely így hangzik: a nosztalgiázás veszélyes dolog?
– Szerencsére nem. Ha véletlenül elhangzana ez a mondat, úgy érezném, hogy az illető, aki mondta, meglehetősen elfogult, talán megrekedt a múltban. Hiszen az a jelenség, hogy valamit, ami egyik alapvető emberi lelki tulajdonságunkat – esetünkben a múltról való elfogódott mélázást – valaki veszélyesnek mondja, számomra azokat a kommunista diktatúrabeli időket idézné, amikor nemcsak azt kívánták nagyhatalmú ideológusok meghatározni, hogy mit gondoljunk, de odáig merészkedtek, hogy érzéseinknek is gátat próbáltak szabni.
– Báró Kemény János unokájaként hogyan vélekedik a múltba nézésről, nosztalgiázásról?
– Ugyanúgy, mintha bárkinek lennék az unokája. Nagyapámtól távol állt minden önmutogató nosztalgiázás. Pedig ma már tudom, hogy lett volna mit visszasírnia. Talán ha többet nosztalgiáztak volna, többet tudnék arról, hogyan éltek és gondolkodtak azelőtt, mielőtt kisemmizték nemcsak vagyonukból, de a maguk erejéből létrehozott közösségi szellemi-lelki tulajdonból is. Különben nosztalgiázni mindenki szokott, hiszen mindannyiunknak vannak szép emlékei, amiknek felidézése megmelengeti a szívünket. Nekem is, mint sokaknak, legszebb emlékeim a fiatal koromból a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek elejéig tartó időből valók. Ezekben az években szülővárosom, Marosvásárhely, a létező Maros Magyar Autóm Tartomány székhelye egyik napról a másikra vált egyre izgalmasabb szellemi központtá, olyanná, ahol talán az akkori Erdélyen belül, már-már Kolozsvár elsőségét is „veszélyeztetően”, a legmagasabb színvonalú művészeti, irodalmi és nem utolsósorban legélénkebb társasági élet zajlott. Nem véletlen tehát, hogy ennek az időszaknak a művészetét idézi Felezőidő című tanulmányom.
– Sokáig Magyarországon élt. Miért tért vissza Erdélybe?
– Semmiképpen sem nosztalgiázni. Nincs hol, hiszen minden, ami annak idején szép, fontos, meghatározó volt számomra – itt főként a szülővárosomra és környékére gondolok –, teljesen megváltozott. Többnyire idegen emberek lakják. Kultúrája is megváltozott. A természeti környezete defenzívába szorult.
– Mégis mi hozta vissza?
– A körülmények összessége. Ezek között kiemelt helyen, a számomra csak most átélhető teljes önazonosság lehetősége. A még meglévő erdélyiség mellett, az itthon is vállalható magyarságé. Persze a családi örökség visszaszerzésének lehetősége által parancsolt történelmi kötelesség is része ennek az identitás-rekonstrukciónak. De leginkább a felismerés, hogy itthon talán hasznosabbá tudom tenni magam, mint ott, ahol minden igyekezetem ellenére, húsz év alatt sem tudtam gyökeret verni. Az sem véletlen, hogy nem oda költöztem vissza, ahol megszülettem, felnőttem, családot alapítottam, hanem oda, ahol ma is hasonló környezetben élhetek, mint amilyenben felnőttem. Székelyudvarhelyen a Haáz Rezső Múzeumban dolgozom, modern és kortárs erdélyi magyar művészettel foglalkozom. Nem messze a várostól és feleségem Nyikó mentén lakó rokonságától, egy kis kilencven lelkes református faluban, Sükőben lakom, ahol gombászni, vadvirágot szedni, vadat látni egy jó séta kérdése. Az is fontos számomra, hogy egy ilyen kis székelyföldi településen az embereknek még van idejük egymással szóba állni és baj esetén igyekeznek segíteni egymáson. Ez ott, ahol most élek, a valóság része és semmi köze semmilyen nosztalgiázáshoz.
