Központ
2017. augusztus 23. szerda, Bence
Eső valószínű
Ma
Eső valószínű
Derült
Holnap
Derült
Derült
Péntek
Derült

Mindent a gondviselés hordozott

Központ július 7, 2011 Egyéb

Hitelet

Fülöp G. Dénesné Suba Ilona:

Mindent a gondviselés hordozott

Özvegységében sincs egyedül: vele van az Úr Isten, és döntéseiben mindig jelen van férje is, akivel olyan egységet alkottak, hogy most is tudja, mit javasolna egy nehéz helyzet előtt. Fülöp G. Dénesné Suba Ilonával beszélgettünk.

– Ila néni és Dénes bácsi a Vártemplom emblematikus és meghatározó lelkészházaspárja volt. Hogyan indult közös életük?

– Mindent a gondviselés hordozott. Én egy egészen más életformára készültem, orvos szerettem volna lenni. Már érettségi előtt egy évvel találkoztunk, Dénest odahelyezték az én szülőfalumba. Miután a börtönből visszatért, először a Cukorgyárban zsákolt, majd az egykori vásárhelyi Encsel Mórban dolgozott lakatosinasként, mert a szamosújvári börtönévek és a Duna-deltai fogság után nem akarták engedni gyakorolni lelkipásztori hivatását. Ezeken a munkahelyeken mindig kérdezték-faggatták  börtönélményeiről, és ő ezekre válaszolt is. Gondolom, besúgók vették körül ott is, akiknek információi nyomán úgy gondolták, jobb, ha nem fertőzi a munkásokat ezekkel a gondolataival és igazságokkal. Inkább kiküldték egy kis faluba lelkipásztornak, mert úgy gondolták, hogy onnan könnyebb lesz megfigyelni. De egykori munkatársai Gegesen is látogatták, hogy meséljen,  mert senki nem tudott ezekről a börtönökről azokban az időkben, és hihetetlen volt számukra, hogy miközben ők azt hitték, hogy épül a kommunizmus, aközben emberek százait tartottak politikai fogságban.

Férjem kihelyezését követően a falunkban aktív vallásos életet szervezett. Különös volt számunkra, hogy az egyház építheti a közösséget, mert abban az időben a lelkészek is meghúzódtak, csendben végezték legszükségesebb feladataikat. Ott indult az életünk.

– Gegesről hogyan vezetett az útjuk a Vártemplomig?

– Számunkra a Vártemplom azért volt különleges, mert férjemet itt tartóztatták le. A Vártemplom mellett volt egy sekrestyének nevezett hely, ott kis cellaszerűségek voltak, lakásokká alakítva, amelyben egykor katolikus szerzetesek lakhattak. Dénes ezek egyikében lakott másodmagával. Éppen pappá szentelték Kolozsváron, de már akkor az egyik idős professzor felhívta a figyelmét, hogy nagyon furcsa emberek keresték, és vigyázzon. A ceremónia után buszra ült és hazautazott Vásárhelyre, innen jegyet vásárolt, hogy továbbutazzon Alsósófalvára. Anyósomék otthon vacsorával várták, boldogok voltak, hogy fiukat lelkésszé szentelték. A buszmegálló a Bernády-téren volt, a Sáros utca elejéről indultak a buszok. Ott megvette a jegyeket, a húgával együtt akart hazamenni. És ahogy ment vissza a Várba, a lépcsőkön felfelé menet két polgár a vállára tette a kezét, kivitték a repülőtérre, ahonnan külön kis hadigéppel szállították Kolozsvárra a haditörvényszékre és akkor kezdődött el a büntetés… vagy bűnhődés… vagy nem is tudom, minek nevezzem.

Amikor visszahelyezték lelkészi állásába, elkerült Gegesbe, innen Hármasfaluba, aztán Szászrégenbe. Szászrégeni papságunk idején hívtak meg a Vártemplomba. A férjem nagyon sokat vívódott azon, hogy elvállalja-e vagy sem, akkor nagyon le volt épülve a Vártemplom: romosak voltak a környező melléképületek, nem volt gyülekezeti terem – Régenben pedig éppen akkor fejeztük be az építkezést, tatarozást. Végül úgy döntött, elfogadja a vásárhelyi állást. A templom bedeszkázott ablakokkal fogadott, a Gótikus teremből a csillagos égre lehetett kilátni, nem volt kerítés – rossz hangulatú hely volt. Szép lassan sikerült helyrehozni az egész épületet, kerítéseket, mindenestől.

Még Hármasfaluban voltunk, és ott volt egy kéthektáros kertünk. Nyilván, négy gyerekkel, egy fizetéssel nem volt könnyű, ezért művelni kellett a kertet. Egyik nap Dénes  kaszált, én pedig ráztam a rendet – mi mindketten a paraszti világból jöttünk, ezért ezeket a munkákat nem esett nehezünkre végezni, és szerettük is. Amikor felraktuk a boglyákat, jött egy bibliás öreg néni, aki mindig ott volt a templomban, nagyon szeretett velünk lenni, férjemet gyakran evangéliumi kérdésekről faggatta. Azért jött hozzánk, hogy elmondja, különös álma volt az éjjel. Azt álmodta, hogy Dénes bácsi vártemplomi lelkész volt, és ő hallgatta az igehirdetését a Várban. Mi akkor nagyot mosolyogtunk Farkas Sári nénin. És amikor a Vártemplomban a beiktatónk volt, Sári néni nagy öl virággal érkezett, azzal, hogy „ugye megmondtam, tiszteletes úr!”.

– Milyen szerepek hárultak Ila nénire lelkipásztor feleségként?

– A lelkipásztori életforma csak úgy lehet teljes, ha a feleség is együtt dolgozik, együtt imádkozik a férjével. Az én szerepem többnyire a kivitelezésekben valósult meg. Dénes mindig látta, hogy milyen következő lépést kellene megtenni, de nagyon gyorsan jött a következő ötlete. Ennek köszönhető, hogy olyan sok minden volt lehetséges munkánk során, annyi mindent meg tudtunk valósítani, különösen a fordulat után, amikor segítséget, támogatást is kaptuk ahhoz, amit elképzeltünk. Az volt az alapeszménk, hogy a templomok mellé gyorsan iskolát építeni, mert a tanítás az egyetlen lehetősége az ifjúság, a nemzet felemelkedéséhez. A nemzet sorsa nálunk mindig alapvető szempont volt a hitvallásunk mellett. A csodálatos az volt, hogy amikor egy tervünkre pénzt gyűjtöttünk, annyi pénz gyűlt össze, hogy ebből már a következő projektünket is el tudtuk kezdeni. Így tudtuk újjáépíteni a Gótikus termet, ott egy kántori lakást is építettünk. ’90-re, a Vártemplom 500 éves évfordulójára szépen rendbe tettük az egész templomot és környezetét. Nekünk mindig fontos szempont volt, hogy a lehető legjobb munkatársakkal dolgozhassunk. 1990-ben 120 leányt számláló kórust szerveztünk, Birtalan József vezetésével, akik még Párizsban és környékén is felléptek, és 9 koncertet adtak. Később számos külföldi gyülekezet képviselője látogatta meg közösségünket, és kérdezték, hogy miben tudnának segíteni. Mi mindig azt válaszoltuk, hogy nem a pénz a legfontosabb dolog, hanem az, hogy szellemiekben is épülni tudjunk, így alapítottuk meg a Calepinus nyelviskolát. Rögtön a változás után szerveztük a gyermekintézmény létrejöttét, a Lídia Otthont, ahol 20 gyereket neveltünk fel, akik közül 14 még bent van az intézetben. Ezután felépült az idősek otthona, közben vásároltunk egy ingatlant a Bod Péter Tanulmányi Ház mellett, most lelkészi lakás van benne, de eredetileg a Kántor-Tanítőképző Főiskolának kértük azt az adományt, és vettük meg az épületet. Aztán következett egy másik ingatlan megvásárlása a Vártemplom alatt, a Pici Ház. Ezt utcagyerek misszióra szántuk, a kéregető cigánygyerekeket szedtük össze. Két pedagógus foglalkozik velük, a gyerekek minden nap iskolába járnak, onnan hozzánk jönnek, ebédet kapnak, készülnek a következő iskolai napra, megfürödhetnek, tiszta ruhát vehetnek – ez ma is így működik, és az ide bekerülő gyerekeken meglátszik munkánk eredménye. Csak egyedül most már sokkal nehezebb… Ezeket az intézményeket fent kell tartani, állami támogatást nem kapunk, 20 év után az idén először kaptunk egy kis segítséget – örültünk neki, hogy egy havi gáz­­számlánkat ki tudjuk fizetni.

– Honnan merít Ila néni erőt ahhoz, hogy egyedül is végezni tudja ezeknek az intézményeknek a fenntartását, vezetését?

– Igazából nem egyedül vagyok, velem van az Úr Isten. És azt is érzem, hogy Dénes  is mindenben segít. Mindig úgy szokott lenni, hogy ha valamilyen feladat, döntés előtt állok, akkor a legelső mély gondolatom az, hogy vajon az én férjem mit szólna hozzá, mit javasolna. És a válaszát is sokszor tudom, érzem, mert olyan mélyen ismertük egymást. Naponta imádkozom és állok a feladatok elé, hogy elvégezzem, megoldjam azokat.

A legaktuálisabb feladat a jövő héten érkező 16 holland fiatal, akik a hármasfalusi házainkhoz jönnek dolgozni. Holland segítséggel megvásároltunk hat parasztházat Hármasfaluban, ahol a hajléktalan, rászoruló családokon segítünk. Ezeket évről évre újítjuk fel, tavaly is több mint 104 fiatalt fogadtunk három turnusban, akik sáncot ástak, kerítést festettek. Már 4 családunk van betelepítve ezekbe a házakba.

’96 óta foglalkozunk erdélyi nagycsaládokkal, volt egy nagyon lelkes presbiterünk, Kiss Feri bácsi, aki a mezőségi szórványmagyarságnak volt nagy segítője. Ő keresett fel olyan nagycsaládokat, mint például a cegei tízgyermekes Kiss Sándorék, vagy a nagyölyvesi Nagy Dénesék, akiknek 11 gyerekük van. Elkezdtük támogatni őket, a nyugatról kapott segélyekből. Hollandiai segítséggel 150 nagycsaládot hosszú éveken át támogattunk, a tehetséges, jól tanuló gyerekeket továbbtaníttattuk.

27 fizetett munkatársam van, akikért hálát adok Istennek, mert szeretettel és odaadással végzik munkájukat. Ugyanakkor a gyülekezetekből is nagyon sok önkéntes látogatja az idősek otthonát, segítenek a segélyek kiosztásában. Továbbá a Leideni Diakóniai Központ minden évben önkénteseket hoz és több alkalommal küldenek segélyt is munkánk végzéséhez.

Share Button
Ennyien olvasták: 118

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.