Központ
2017. augusztus 17. csütörtök, Jácint
Eső
Csütörtök
Eső
Derült
Holnap
Derült
Derült
Szombat
Derült

Nem is bolha, hanem bogár

Központ január 14, 2011 Egyéb

Nem is bolha, hanem bogár

BolhaAttól a pillanattól, hogy László Csaba megsimogatja B. Fülöp Erzsébetnek a sokat sejtően és rejtően elegáns, de kissé busószerű fejdíszét, elkezd csorogni a könnyem a kacagástól. A Bolha a fülbe előadás egyfajta gyermeki világlátást aktivizál a nézőben, aki végül ott tart, hogy nem csodálkozna azon, sőt már-már várja is, hogy valamilyen trükk vagy csoda folytán a két szereplőt alakító László Csaba egyidőben, megkettőződve jelenjen meg a színpadon. Komolyra fordítva a szót: a bolha nem is bolha, hanem helyesen magyarul bogár és az alaphelyzet kidomborításában része van egy nadrágtartónak. Az ízléses humor, a színpadi mozgás játékossága és színvonalassága az, ami minden vásárhelyi számára ajánlhatóvá teszi a darabot. A harsányabb ízlésnek pedig ott van az óriási piros nyelv. Téttét tet (szájpadláspótlóval: Nézzék meg)!  A rendezővel, Kövesdy Istvánnal beszélgettünk.

– 13 évvel ezelőtt Kolozsváron már rendezte a darabot. Miért ismét erre a bohózatra esett a választása és milyen összevethető tapasztalatok születtek a két munkafolyamattal kapcsolatban?

– Valóban rendeztem már Kolozsváron, sőt, jóval később Sepsiszentgyörgyön is színpadra vittem, tehát ezt az előadást harmadszorra rendezem. Nagyon szeretem a darabot, szerintem a műfaj egyik remeke, ezért bármikor szívesen színpadra állítom. A munkafolyamatokat nem szoktam összevetni, a három előadás háromféle, három társulattal, teljesen más színészgárdával, más tervezőkkel és csapattal. Soha nem próbáltam ugyanazt ismételni. Most sem ez volt a szándékom.

– A szerzőt kedveli, a Belle Époque korszakhoz vonzódik, amelyben Feydeau alkotott és amelyből figuráit merítette, vagy a darabjaiban rejlő színvonalas szórakoztatás lehetőségét?

– A kor kevésbé érdekel, a szerzőt szeretem. Feydeau olyan fontos és pontos emberi karaktereket, kapcsolatokat tudott színpadra állítani, még ebben a látszólag nagyon könnyű és habos műfajban is, ami egyedülálló a drámairodalomban. Vígjátékban Moliére volt az, aki tudott igazi jellemekkel dolgozni és Feydeau volt az, aki Labiche-t továbbfejlesztve igazi karaktereket állított a bohózat színpadára. Így nem klisék és papírfigurák jelennek meg, hanem azon emberi tulajdonságok, melyekkel ezek a szereplők rendelkeznek, ma pont olyan igazak, mint száz évvel ezelőtt. A kor csak couleur locale, ezért volt az, hogy nem a kor érdekelt elsődlegesen.
Nagyon jó szerepek vannak a darabban és ilyen értelemben a színház számára is jó választásnak tartom. Jelen esetben, hogy hazabeszéljek, a Tompa Miklós Társulat fiatalabb részét mozgósítja az előadás. Többen kaptak olyan szereplehetőségeket, amilyenre eddigi pályafutásuk során még nem került sor. A fiatal színészgárda bebizonyította, hogy állja a sarat és igazolták, hogy sok olyan tulajdonsággal, tehetséggel rendelkeznek, melyek
segítségével sikerült megoldani
ezeket a korántsem egyszerű feladatokat.

– Kellett-e igazítani a szövegkönyvön, adaptálni a társulat formájára?

– A mai felgyorsult világ igényeihez képest a darab kissé túlírt, kényelmes cselekményvezetéssel. Nyilván az egy más kor idegrendszeréhez szólt, ezért valamennyit kurtítottunk, de ennyi történt csupán.

– A műsorfüzetben, a darab létrejöttéhez valamilyen módon hozzájáruló három személy szólal meg. Kik ők és miért szólnak ki az előadásból?

– Három bemutatkozó vagy újra bemutatkozó személyről van szó, ezért kerültek pont ők a műsorfüzetbe. Az egyikük Gecse Ramóna, aki a társulat új tagja. Ugyan már korábban is többször fellépett egyetemi hallgatóként nálunk, igazából a mostani szerepével debütált a társulat tagjaként. Ezért gondoltunk arra a műsorfüzet szerkesztésekor, hogy ha egy mondat erejéig is, de illendő volna bemutatkoznia a közönség számára. A második megszólaló Bob József, aki hosszú szünet után ismét a színház alkalmazottja és díszlet- és jelmeztervezője. Tizenvalahány évvel ezelőtt távozott innen, a hosszú szakmai kimaradás után ismét a társulat alkalmazottjaként köszönthetjük. Harmadik Liviu Matei, egy régi munkatársam, akivel sok előadást készítettünk együtt. A színpadi mozgás a szakterülete, egyébként színész végzettsége van. Marosvásárhelyen is dolgozott már, ez a harmadik közös előadásunk. Ezúttal színészként is bemutatkozott ebben az előadásban (Rugby, a csapongó skót úr szerepét játssza – szerk. megj.). Arra gondoltam, az idegen nyelvű szerephez egy idegen színészt szeretnék, akit a közönség sem ismer és akit a társulat is más oldaláról ismert mostanig.


– A darab technikai műhelytitkáról kérdeznék: nézőként úgy gondolom, a szereplők számára a második felvonás utolsó jelenete volt az egyik legtöbb figyelmet igénylő rész a darabból.
Honnan tudták a színészek a kaotikusnak tűnő, össze-visszaszaladgálós jelenetben megjegyezni, hogy mikor kell belépniük?

– Ez a dolgunk, megjegyezni és összehangolni a belépéseket. Ez különben a darab és a műfaj egyik tehertétele. Valóban, látszólag a bohózat könnyű műfaj, de hitelesen csinálni, játszani nagyon nehéz. Hogy a humora se sérüljön meg, de közben ne veszítsük el azokat a hiteles érzéseket, gondolatokat sem, melyek tulajdonképpen végig ott vannak, s ha valamiért szeretem Feydeau-t, akkor pont ezért. Mindig azt állítják róla, hogy nincs világnézete, a franciák tulajdonképpen nem is tartják irodalomnak, amit művelt. Én nem értek ezzel egyet, szerintem egy nagyon pontos világkép jelenik meg darabjaiban, az erkölcsről, a férfi–nő kapcsolatról. Utóbbiak összebogzásához értett rendkívüli módon, kitűnően össze tudta fonni ezeket a szálakat, miközben mindenki megőrizte saját karakterét, ami számomra egy nagyon összetett világkép bizonysága. Ma is ilyenek vagyunk.

– Amióta a Tompa Miklós Társulat művészeti vezetője, a Feydeau-darab a negyedik rendezése. Hogyan értékeli eddigi rendezői munkásságát?

– Úgy gondolom, ennek értékelése nem az én tisztem. A művészeti vezetés és a rendezői ambíciók közül az előbbi viszi a prímet, tehát amikor egy évadot kellett összeállítani, én vállalkoztam rendezőként arra, hogy a hiányzó mozaikot biztosítsam. Igaz ez Eugéne Labiche Olasz szalmakalapja esetében, ami egy zenés bohózat volt, de talán még Feydeau-val is így történt. Természetesen rendezőként is bármikor szívesen foglalkozom ezekkel a szerzőkkel, darabokkal, ezért az évad repertoárjának feltöltésében vállalt részemre nem teherként tekintek. Soha nem vagyok elégedett magammal, nem tesz jót az elégedettség, mert eltunyítja az embert. Úgy gondolom, egyik rendezésem sem volt olyan vállalkozás, amit utólag szégyellnem kellene, mindenik a pályám egy bizonyos stádiumát jelentette. Én a sokat vitatott és elég nagy botrányt kavaró Závada-féle Bethlen-bemutatóra rendezőként és színházcsinálóként és gondolkodóként is nagyon büszke vagyok. Ugyanezt elmondhatom az Ingmar Bergman-darabról is, ami megint csak a szívem csücske.


Vinkó József szavait kölcsönözve mondhatjuk, hogy Feydeau hősei „…ugyanolyan szörnyű félelmet élnek át, mint az abszurd drámák figurái; a különbség csak annyi, hogy ők nem az atomhaláltól, hanem az anyóstól vagy a hitvestől rettegnek. Nem az élet értelmét-értelmetlenségét keresik, csupán a nadrágjukat. Nem a lét alapvető abszurditása miatt épül fel masszív félelemépületük, hanem egy bohózati szituáció kilátástalansága miatt.” 
„Észrevettem,… hogy a vaudeville (bohózat szerk. megj.) bonyodalma elavult, alakjai ósdiak, nevetségesek és hamisak, puszta bábfigurák. Arra gondoltam, hogy miért kell egyből elveszítenünk egyéniségünket, ha vaudeville-i helyzetbe kerülünk? Rájöttem, hogy nem kell. Elhatároztam tehát, hogy a valóságból veszem alakjaimat, akik élnek és megtartják a jellemüket akkor is, ha burleszkhelyzetekbe merítem őket… A vaudeville ezerlábú állat, mindig mozog. Ha lassít, akkor a közönség ásítozni kezd, ha megáll, a nézőtéren azonnal fütyülnek…” – nyilatkozta Feydeau a Matin című napilapnak.


(részletek a műsorfüzetből)





Share Button
Ennyien olvasták: 323

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.