Központ
2017. szeptember 26. kedd, Jusztina
Eső
Ma
Eső
Helyenként felhős
Holnap
Helyenként felhős
Helyenként felhős
Csütörtök
Helyenként felhős

Odaadással a népművelésért

Központ április 28, 2011 Egyéb

Odaadással a népművelésért

 aszalosAsztalos Enikő néprajzkutató lakása foglalkozására utaló tárgyakkal van tele: faragásokkal, gyékénymunkákkal, rojtbogozásokkal, fényképekkel, népi ruhákkal, kézimunkákkal. Az alkotások pedig emlékeket őriznek: mindenikhez egy történet, egy személy emléke fűződik, amelyet lelkesen oszt meg a hozzá látogatóval. A Marosvásárhelyi Népi Egyetem előadóját 51 évi pedagógusi munka után kerestük fel.

 A „nomád életmód” csak a javát szolgálta

Asztalos Enikő a Kolozs megyei Mezőségen, Magyarfodorházán született egy parókián, édesapja református lelkipásztor, édesanyja kántor-tanítónő volt. Édesanyja abba a tanítóképzőbe járt Székelyudvarhelyen, amelynek akkori rajztanára, a lelkes néprajzgyűjtő, Haáz Rezső volt.

Tanítóképzős örökségének köszönhetően, gyerekei örökölték a „tudat alá benőtt szeretetet a népművészet iránt”. Testvérével együtt édesapjuktól is a gyökerek, a magyarságtudat megőrzését tanulták, aki gyülekezetét mindig arra biztatta, hogy becsülje meg viseletét, tárgyait.
„Az egyetemen úgy szoktam emlegetni gyermekkoromat, mint nomád életmódot”, meséli Enikő néni, majd hozzáteszi, ami az akkori második világháborús idők után a szüleinek hányattatást jelentett, az neki óriási hasznára vált életében, pedagógusi munkájában.

Bonchidára járt óvodába, majd édesapját Válaszútra helyezték, ezért itt kezdte az első osztályt. Az ottani parókiát érkezésük előtt bombatalálat érte, ezért amíg a falu közössége lakható körülményeket teremtett az új lelkész és családja számára, a háromgyerekes család Kallós Zoltán szüleinél lelt szállásra. Enikő néninél ma is a falon lóg felakasztva az az ajándékba kapott játékkancsó, amit Kallós Zoltán adott az akkor elsőosztályos kislánynak. Az elemi iskola következő 3 osztályát Kolozspatán, az 5. osztályt már Kalotaszegen kezdte Vistában, mert közben szüleit oda helyezték ki tanítani, Mérában lett hatodikos.

Aztán szülei 15 évig Mákófalván laktak, onnan járt 7. osztályba a kolozsvári 3-as számú Elméleti Leánylíceumba, a mai Apáczai Csere János Elméleti Líceumba. Ezek a költözések azért voltak fontosak Enikő néni életében, mert osztálytársai révén megismerhette a különböző néprajzi tájegységek falvainak viseletét, hagyományait, tárgyi és szellemi kultú­ráját. „Kalotaszegen mindenki varrt, és én is így vagyok ma boldog, ha kézimunkázhatok, és ha azok a tárgyak vehetnek körül, amelyeket vagy magam készítettem, vagy szüleimtől örököltem.” A középiskola elvégzése után egy kalotaszegi helyi stúdióban lett öt falu rádiószerkesztője. Egy nyertes rádiós pályamunka eredményeként javasolták, hogy a Bolyai Tudományegyetemen az 5 éves tudományos magyar nyelv és irodalom szakra felvételizzen, ahol olyan évfolyamtársai voltak, mint Kötő József vagy Kovács Levente.

Marosvásárhelyen

Az egyetemi évek alatt férjhez ment, az utolsó két évet asszonyként végezte. Esküvőjük előtt két héttel derült ki, hogy férjét áthelyezték Gyergyóalfaluból Marosvásárhelyre. Az egyetem elvégzése után Enikő nénit is Marosvásárhelyre, a Papiu Ilarian Líceumba helyezték az esti tagozatra félnormával, a Bolyaiban pedig kiegészítő órákat kapott. A
Papiuban kiváló tanári gárdára talált, kollegái sokat segítettek a fiatal pedagógusnak, hiszen volt arra is példa, hogy a terembe lépő Enikő néni volt a legfiatalabb az osztályban. A következő tanévben nappali tagozatra kért katedrát, így került az 1-es Számú Általános Iskolába.

Az iparosítás idején a faluról tömbházakba költözött munkásszülők gyermekei kulccsal a nyakukban töltötték a délelőttöt, mert délután folyt a gimnáziumi oktatás. A népművészet iránti szeretet viszont annyira része volt mindennapi életének, hogy az iskolában 430 tárgyból álló városi iskolamúzeumot alapított, amelyet mára széthordtak. Továbbá, hogy a gyerme­keket érdekeltebbé tegye és átadja nekik a falu iránti lelkesedését, a kötelező vasárnapi pionírmunka címszó alatt ők két falut látogattak rendszeresen, nem messze a várostól.

A magyar gyerekekkel Székelykakasdra, a fakultatív módon magyart tanuló román gyerekekkel pedig Bárdosra szervezett vasárnap délelőttönként kiszállásokat. A közös gyűjtés annyi anyagot eredményezett, hogy Enikő néni a ’90-es évek elején ráeszmélt, nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy Székelykakasdról monográfiát lehessen szerkeszteni, így maga fejezte be a hiányzó anyag összegyűjtését és kiadását. Ennek megjelenését később a román lakosságú Bárdos falu hagyományainak román nyelvű gyűjteménye követte. A lelkes magyartanárnő az iskolában más népművészeti jellegű tevékenységeket is szervezett: néptánccsoportot indítottak és népi játékokat vittek színpadra, valamint a faluról gyűjtött néprajzi anyagot olvasták fel a tanulók színpadról.

Beilleszkedési nehézségek

A Székelyföld új, ismeretlen néprajzi tájegységet jelentett számára. „Sajnos azóta a kalotaszegi viselet is ünnepi lett – tér vissza az emlékezés a jelenbe egy pillanatra –, pedig amikor ott laktunk, senkit nem lehetett a népviseletből kivetkőzve látni, még színházba is viseletükben jártak Kolozsvárra. A ruha nem tájegységenként volt egyforma, hanem falvanként változott, és mi tudtuk, hogy ki melyik faluból származik, olyan kis jegyekből, mint például a mellény hosszúsága, a ruha (kötény) díszítése.”

Rendre a marosszéki falvakban kezdett jobban odafigyelni arra, ami nem látványos, de érték, és ráeszmélt arra, hogy „más típusú, más fajsúlyú és más igényeket kiszolgáló rejtett értékek találhatók itt, amilyen például a nyárádmenti rojtbogozás a kendők, abroszok szélén, valamint a lájbik zsinórozása a Bekecsalján”.


Az identitás újrafelfedezése

Enikő néni szerint az elmúlt évtizedekben újból a székelyruha mentésének lehetünk tanúi, ezt támasztják alá a püspöki rendeletek a székely ruhában való konfirmálásról, bérmálkozásról, de ezt szolgálja kórusok, tánccsoportok viseletben való szereplése, a búcsúra járók népviselet iránti hagyománytisztelete is. „Kell valami motivációja legyen annak, hogy az emberek megvarrassák a székely ruhát” – mondta a néprajzkutató, de úgy gondolja, ezt szakember irányításával kellene végezni, már csak azért is, hogy a nyárádmenti piros-fehér népviselet ne váljon színpadi egyenruhává, hiszen a székely ruha épp olyan változatos, mint a többi néprajzi tájegységé.

Mindezek mellett Enikő néni vágya az, hogy a kézimunkázás terén a székelyek visszatérjenek a saját technikáikhoz, mintáikhoz, ugyanis a kézimunkázásban az írásos lett a domináns, és az igen értékes szálánvarrott, azaz fonott keresztszemes hímzési technikák kezdenek kiszorulni a gyakorlatból, nem beszélve a gyönyörű, ősi mintáinkról, szimbólumainkról. „Vissza kellene helyezni a népi kézimunkákat a házakba, hogy visszakapják magyaros jellegüket” – így foglalja össze röviden a gyökerek őrzésének programját a néprajzkutató, majd előveszi egy saját, székelyhímzésű ingét, mellyel azt igazolja, hogy valaha a hímzés képírás, jelbeszéd volt, elkezdi felfejteni a minták jelentését.

Egy bibliai idézet kerekedett ki a rózsa napmotívumokból: „Én vagyok a világ világossága”. Néprajzkutatóként azt is rendkívül fájlalja, hogy mára a kalotaszegiek is szinte kizárólag giccseket készítenek, például a népművészeti üzletekben található kalotaszegi babákra nem a saját viseletüket varrják, hanem össze-vissza öltögetnek, hogy „rikítson-virítson, mert ezt veszi a turista. A turista azt veszi, amit árulunk. Az ízlést mi formáljuk”, mondja Enikő néni, majd hozzáteszi: „hiányoznak az olyan emberek, mint amilyen Bandi Dezső bácsi volt”.

Egy intézmény megszűnése

Enikő néni 18 éve tanít a Népi Egyetemen, az ő munkája gyümölcsének tudható be, hogy ez idő alatt körülbelül 600 embernek jutott néprajzos diploma, mellyel a kézműves iparengedélyt kapott, a múzeológus, koreográfus szakképesítést, az értelmiségi pedig általános műveltsége bővítését. Ez az időszak folyamatos fejlődést, tanulást igényelt Enikő néni részéről is, mert mindig a tudomány legutolsó álláspontjával kellett napirenden lennie. Több könyvtárnyi irodalomból összeállított kurzusait ez idő alatt négyszer kellett átírnia, olyan ütemben történtek változások a népművészet, néprajz terén. Fennállása óta ez az egyetlen olyan minisztériumok által elismert magyar néprajzi tanfolyam, amelyet 2004-től akkreditáltak (tehát az Európai Unió minden tagállamában elfogadott) és Erdély minden megyéjéből voltak végzős hallgatói.

Mindezek ellenére úgy néz ki, hogy a Népi Egyetem, és még működő tanfolyama, a néprajz és népművészet tanfolyam székház nélkül marad. A főtéri székhelyükről eltávolították őket, most éppen a Divatház mögött bérelnek egy emeleten néhány szobát, de a jövő bizonytalan. Az intézmény várja a hivatalos szervek közbenjárását, segítségét új székház elnyerésére. Az intézmény megérdemelné, hiszen mindig önellátó volt, hivatalos anyagi támogatás nélkül működött, sok-sok nehézséggel küzdve.

„Nagyon szeretem a munkám, és szeretném, ha valaki folytatná. Remélem, hasznos munkát végeztem, de ezt nem nekem kell felmérnem. Azt is remélem, hogy a hivatalos szervek rádöbbennek a felnőttoktatás nagy fontosságára és támogatást nyújtanak”

– mondta Enikő néni, akinek számos publikációja, tíz megjelent könyve mellett kiadatlan kéziratai is vannak, kül- és belföldi kitüntetései, és tevékenységét a Kriza János Néprajzi Társaság és a Budapesti Magyar Néprajzi Társaság keretében végzi.

Share Button
Ennyien olvasták: 188

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.